Egyesülés Tánc által

Tegnap este a madurai pompás templomkomplexum meditációs termébe is betévedtünk. A sokoszlopos csarnok apszisában az Univerzum táncosát láttuk, aki a legfontosabb istenség, Síva egyik megjelenítése. Nyilvánvalóan ez az elrendezés azt szemlélteti, hogy a meditáló, elmét elcsendesítő, belső valóságot feltáró ember célja azonos az Univerzummal egyesülő égi táncos céljával. Mit is állítanak itt párhuzamba? Létezik ez a párhuzam a mi kultúránkban is?

A bölcsesség alapú vallások (hinduizmus, buddhizmus) a fő hangsúlyt az Istennel való egyesülésre helyezik. Az ember a benne elrejtett istent bontja ki. Talán a legfontosabb út erre a meditáció, amikor is lecsendesítjük folyton kalandozó gondolatainkat és az egyetlen megfoghatóra, a mostani pillanatban való létezésre fókuszálunk. A létezés az egyik legörökebb tulajdonsága az embernek.

Ha picit mélyebbre szállunk, akkor érdemes az elcsendesedésnek azt a tudományosan is használt tulajdonságát megemlítenünk, mely szerint tisztítja a tudatalattiban felhalmozódott, régebben elszenvedett fájdalmakat. Mindannyian ismerjük ezeket „az egyszer csak elöntött az adott szituációból nem következő valami (rossz) érzés, vagy másképpen reagáltam, mint szerettem volna”. Azt hiszem, ide kapcsolódik Pálnak az az élménye, hogy „Az eszem akarja a jót, de testem a rosszat cselekszi mégis.” A kereszténység szerintem inkább tüneti kezelést ad ennek félrecsúszásnak a kontrolálására, kevés eszközt a probléma gyökeréig való lenyúlásra.

A hinduizmusban rengeteg a szimbólum, nagyon sok mindent használnak olyan dolgok kifejezésére, amit értelemmel nem lehet felfogni. Füstölnek, mert valami szent, tűzzel áldanak, mert az égiek útmutatására, világosságára akarnak hagyatkozni, leborulnak, mert az ember olyan kicsi, stb és sok-sok virágot raknak, szórnak, fűznek, mert az élet szép. Ha belegondolunk, ez a vallás központja, hinni valamit, ami logikával nem magyarázható. A nyugati egyház dogmaként mondja ki a meg nem magyarázható igazságait, a tudomány a maga körében az ilyet még fel nem fedezett, rosszul modellezhető területnek (pl. atom) nevezi.

A kereszténység fő parancsolata is az istenszeretetet teszi az első helyre, de közvetlenül követi ezt a felebarát szeretete. Jézus tanítása, a kereszténység, rengeteg iránymutatást ad arra, hogyan szeressük felebarátunkat. Elméletileg a hindu, vagy buddhista hittanórán elhangozhatna a felebaráti szeretetről szóló anyag egy az egyben, de nem hangzik. Nincs ennek központi szerepe, és ezt tükrözi a hétköznapok gyakorlata is: az erősebb megy először a kereszteződésben, idős nő nem kap helyet a buszon.

A vallás egyre inkább kisebbségek sajátja nyugaton, felvetődhet miért is írok én az egészről úgy, mint keresztény világ. Egy másik kontinensről nézve a nyugati erkölcsök, emberi kapcsolatminták, sőt, a legtöbb cél az életben egységesen más. A nyugatiak teljesen keresztény gondolkodásúak. Találkoztam egy ateista angol fiúval, aki Indiában sem vált hívővé, de egy idő után keresztényként említette magát a helyieknek. A hindukkal szemben teljesen jó leírásnak érezte magára azt, amit ez a fogalom jelent.

Térjünk vissza a táncra. Szép, jó nézni a táncot és (szerintem) még jobb táncolni. Igyekszünk olyan közel hozni a mozgásunkat a zenéhez, amennyire csak tudjuk, de a közeledés nem áll itt meg. Az indiai klasszikus táncos – és itt szinte csak ennek van hagyománya – Istenhez kerül közelebb. A nyugati páros táncokban a párunkhoz kerülünk közelebb, különösen igaz ez a magyar néptáncban, ahol olyan szoros a párok között a kapcsolat.

Azt hiszem, a nyugati tánc a mi nagyon szép eszközünk a párunkkal való együtt növekedésre. Főleg ha összekötöm azzal a nekem nagyon tetsző gondolattal, hogy mi a házasság feladata: legalább egy embert, a párunkat, olyan teljeséggel szeretni, ahogyan az Isten szeret minket.

Számomra a fenti kis élmény is azt mutatja, hogy hindu és keresztény út a Weöres Sándor- féle teljesség felé vezet.  

Sétálgattam a meditációs teremben és egyszer csak felvillant előttem ez a párhuzam. Párhuzam a táncban, ami a hindu és keresztény gondolkodásmód miatt más, végső céljában mégis azonos.