Alkudás egy fontos kapcsolat

Az alkudás egy örömteli társadalmi esemény. Nyugaton kapcsolataink fenntartására sokszor kiegészítjük a köszönést egy formális „Hogy vagy? Mi újság?” kérdéssel. A keletiek hanyagolják ezeket a felületes kifejezéseket. Van olyan indiai nyelv, amiben még szó sincs az üdvözlésre, a hindu namaszté szót is inkább csak külföldiekkel szemben használják.

A mélyebb találkozások színtere viszont tágasabb. Egyik nagy lehetőség az alku. Az eladó és a vásárló sokszor igen éles, de barátságos mérkőzést vív. Aki kijön a sodrából, aki véresen komolyan veszi a dolgot, az kiesik, mert mint említettem, a cél egy örömteli találkozás, mindkét fél elégedettségével járó üzlet. Többször nyilvánvaló a találkozási pont, mégis ragaszkodnak a helyiek, hogy több ügyes érv, gesztus érintésével jussunk el oda.

Jó példa volt erre tegnapi taxisunk, aki 200-at kért én 100-at ajánlottam és mivel szerettünk volna indulni, máris mondtam hogy OK, 150. Ám dehogy indította a motort, inkább elkezdett 10-20 rupiánként lefele ballagni, nem engedett, egyezkedni kellett. Annyira fontos volt számára az árról való hosszabb beszélgetés, hogy azt sem bánta, hogy én visszatérek százra. Szóval kezdtünk közelíteni. Kb. 3-4 lépés után elértünk a 150-es közös ponthoz, ekkor indulhattunk. Végül is teljesen igaza volt, gyenge angolja miatt nem volt lehetőség igazi beszélgetésre az út folyamán, de az induláskor volt néhány perc, amikor egymásra nagyon figyelve beszélgettünk.

Különös teher van rajtunk, nyugatiakon, mivel sokkal többet is ki tudunk (és értelmes összegnek tartunk) fizetni dolgokért, mint a helyi ár. Az eladók ezt tudják, és ha csak lehet, maximalizálják a profitot. Érdemes figyelembe venni, hogy egy kicsit magasabb ár fizetése jelentős támogatás a kiskereskedőnek, riksásnak, de persze utálom, ha átverős dupla, tripla árat fizettetnek.

Szóval jönnek a helyiek és a 2 km-nyi fuvaron, egy póló eladásán keresztül fel akarnak kapaszkodni európai életszínvonalunkhoz. 3-4-szeres árat mondanak. Első vesztési lehetőség pofátlan pimasznak tekinteni, azaz lenézni. Már nem is vagyunk partneri kapcsolatban, esély sincs a megállapodásra, ugyanis a lenézett nem enged a háromszoros árból. Néha van, hogy nem hajlandóak helyi közeli árat adni, ezek az alkudni nem szerető nyugatiakra utaznak. Sajnos sok az ilyen, számunkra bukik az üzlet.

Második hibaforrás: túl nagy érdeklődést mutatunk. Ez a totális sarokba szorulás, tudja, hogy meg tudom fizetni, mert még mindig olcsóbb, mint otthon és ezt most nekem kéne. Ilyen esetben jobb elhagyni a boltot és megbeszélni Sárival, hogy a következő helyen max. kétszer vetheti a szemét az árura, utána meg már alkudunk is félig elfele jövőben.

A mérgesség, türelmetlenség egyáltalán nem tolerált. Ez abszolút az írás első sorának következménye, hogy borulhat ki, válhat durvává valaki egy örömteli kapcsolat, egy kölcsönös elégedettséggel járó üzlet felé vezető úton. Számomra ezt a játékteret a legnehezebb megtalálni. Olyan pofátlan pimasz dolgokat mondanak, és ha ügyes (sokszor időigényes) érveléssel nem veszem el az élét, máris fentebb tolta az oldalán az árat. Óh igen, néha egy-egy csökönyös baromság után megfojtanám az eladót, pedig 4-5 jó mondattal máris ott járhatunk, ahol én szeretnék.

Ma egy blúzt nézegettünk, 200-at ajánlottunk, „Ó sir, akkor az messze veszteséges lenne nekem” mondta. 225 rupiával hívott vissza az ajtóból. Bénának érzem magam, mert 210-ért kellett volna elhozni, de én balga elhittem, hogy már alig van rajta haszon, ő meg nagy örömmel mondta búcsúzáskor, hogy jó velünk üzletet kötni. Nem a 15 rupiát sajnáltam, hanem hogy rosszul mértem fel a helyzetet. A kor sokat jelent ebben a műfajban. A fiatal könyvárustól a kezdő ajánlatom plusz 5%-ért kaptam meg a Pakisztán útikönyvet (igen, megyünk Pakisztánba, ahol az arab és az indiai üzleti kultúra is jelen van :).

Szocializmus kínai módra

1976 Magyarországnak (többek között) Sárit és engem hozott, Kínának Mao Zedong halálát, ami gazdaságilag és politikailag mindenképpen előnyös volt a népnek. Deng Xiaoping ekkor hirdette meg a „szocializmus kínai módra” programját, melyben a gazdaság nagy részét piaci alapokra helyezte, még a proletárdiktatúra elemeinek többségét megtartotta. Ebben a kis írásban azt próbálom áttekinteni, hová is jutottak a kínaiak az utolsó három évtizedben. Igyekszem minél átfogóbb képet adni, de csak olyan következtetéseket törekszem írni, amihez saját kapcsolódó tapasztalatom is van.

Úgy tűnik, a kínai kommunisták sokat tanulnak a múltból, illetve mások példájából. A tény, hogy a Szovjetunió a gazdasági csőd szélén volt már a 70-es években, illetve a kínai szocialista mezőgazdasági reform tömeges éhezést és halált hozott, arra a felismerésre vezetett, hogy érdemesebb lenne mégis a piaci alapú gazdasági modellt követni. Az elv: „először néhányan gazdagodnak meg, hogy aztán mindenki gazdag lehessen”. Megnyílt a terep a magántulajdonnak és fokozatosan egyre tovább nyílik, mára a GDP 70% -a a privát szektorból jön.

Kína gazdasága 2007-ben a harmadik legnagyobb lesz Németországot megelőzve, 2020-re jelzik elő Japán megelőzését, az USÁ-t a távoli 2040-ben szorítja maga mögé Kína. Tény, hogy az ország konstans 10%-os gazdasági növekedése valós városi fejlődést takar, a metropoliszok sok szempontból nyugati színvonalúak. Komoly eredményeik vannak mezőgazdaságban is, a föld termőterületének 7%-án termelik meg a föld lakosságának 20%-a számára elegendő ételt. El kell, hogy ismerjük, a Mao óta hatalmon lévő gárda igen sokat mozdított előre Kínán.

Persze az izgalmas rész azoknak a dolgoknak a számba vétele, amik akadály jelenthetnek a sárgák számára. Nézzünk először néhány számot újra, hogy eljuthassunk az emberekig. A munkaerő 45%-a dolgozik a mezőgazdaságban. A fejlett országokban, Magyarországon is, ez a szám 5% alatt van. Ezt a rengeteg, több száz millió ember átvinni a gazdaság más szektorába társadalmilag, településileg, emberileg is nagyon fájdalmas. Mellesleg ott van ez a teraszos művelés, ami igen jó fénykép téma, de hihetetlenül megnehezíti a gépesítést.

Kína legnagyobb problémája a szegény vidéki parasztok és a jómódú városiak közötti szakadék növekedése. 50 – 100 millió vidéki munkás vándorolt városokba a közelmúltban. A betanított munkások bére 18 000 Ft/hó, ha van munka. Sajnos a politikai rendszer és a kínaiak önszervező képtelensége nagyon rossz pozícióba helyezi a munkásokat a munkaadókkal szemben. Így duzzad egyre inkább a szélsőségesen szegény réteg a városokban, ők felelősek a rossz közbiztonságért, a 3.-10. emeleten is látható rácsokért (mivel a szomszédtól is lopnak).

Ez a tömeg adja a külföldi gyorséttermekben dolgozók forrását, akiket egy-egy gazdagabb, de általában igen ignoráns befektető összefog. Ki akarna közülük az annyira más nyugati világba beilleszkedni? Ők csak pénzt akarnak. Jó hír, hogy a lassul a munkaerő kínálat növekedése 2007-ben, bizonyos esetekben már 36-40 000 Ft is kell fizetni a betanított munkásoknak, ami reményt jelent az ipar Kína felé települése lassulásának. No persze ott van még Banglades, India, stb.

Kínai barátunk szerint Kína erkölcsi csődben van. Térjünk vissza a pénzt, pénzt és pénzt óhajtozó tömegekhez. Kínai templomokban sokat látni anyagi jólétért imádkozókat, az adományok sokszorosát kérik, több jósdát is láttunk konfuciánus templomokban. De ezen kívül már nem vallásosak. Mindig is nagy tiszteletet adott itt a gazdagság. Érdekes jele ennek az evés. Akkor vagy menő, ha sokféle ételt tudsz rendelni, és mindenből csak falatozol, és jó sok marad a tányérokon előtted. Érdekes figyelni, ahogyan az összes fehér próbál annyit rendelni, amennyit meg tud enni és azt legtöbbször meg is eszi. Ebben az alapvetően szegény országban viszont kell, hogy legyen pazarlás.

Ehhez a hagyományhoz és az évezredek (buddhizmus előtti) óta tartó ősök tiszteletéhez jött az erkölcsöt adó vallások üldözése. Sajnos Mao kulturális forradalma majdnem olyan mértékben pusztította a kínai templomokat és kolostorokat, mint amennyire a tibetieket. A hal fejétől bűzlik, de lassan elterjed az egészben. Nagyon sok rossz tapasztalatunk volt a kínaiakkal való üzletelésben. Folyton alkudni kell, de ha megvan az alku, akkor is képesek változtatni. Ahol lehet, átverik a turistát, de nem csak minket, a kínait is. Egészségtelen mértékben azt nézik, mennyit érhet meg valakinek valami és nem azt, hogy neki mennyiért éri meg. (A tibetiek totálisan ennek az ellentétei: fixek és jók az árak, teljesítik amit ígértek, sokszor segítenek.)

Az erkölcstelenség lassítja a vidék fejlődését is. A fejlesztési projektek hatékonysága 3-szor rosszabb, mint Indiában mivel mikorra eljutna a kis régióba a pénz, már le is nyúlták. Korrupcióért halállal is büntethetnek, de hiába, sok út nem fejeződik be, mert elfolyt kézen-közön a pénz.

Sajnos a nép sohasem volt bevonva a közügyekbe, semmi gyakorlata, tapasztalata az önrendelkezésről (lásd: „A terrakotta hadsereg ma is a kínaiak felett őrködik”). Emiatt sokan gondolják, hogy ez a sok szempontból jó irányba haladó önkényuralmi rendszer a legjobb. A kínaiak és egyben a világ reménye az a jelenleg 50-es éveiben járó politikus generáció, akik nyugaton tanultak, láttak működő demokráciát. Ők már elég gazdagok a kezdetektől fogva, hogy megengedjék maguknak a becsületességet, a környezettel való törődést.

Csak már minél hamarabb váltsák a régi gárdát és pl. oldják meg annak a 27 millió felnövekvő férfinak a problémáját, akik az agresszív „egy gyerek”-politika miatt nem találhatnak maguknak kínai nőtársat.

Terakotta hadsereg ma is a kínaiak felett őrködik

A Terrakotta hadsereggel szemben állva azon gondolkodtam, mi vihet rá valakit egy ilyen őrült vállalkozásra, hiszem 720 ezer ember fordult meg a sereg építésénél, 30 évig tartott a munka, valószínűleg jó sok ember élete ráment erre a sírőr brigádra (6000 ezer egyedi ember nagyságú szobor). Kicsit utána olvasva kiderül az építtető habitusa máig kihat a kínai társadalomra.

Qinshihuang császár volt az első, akinek sikerült egyesíteni Kínát, egy jó évtized alatt minden jelentős uralkodót legyűrt, majd egységesítette az íráson, általános mértékeket vezetett be, bele kezdett a Nagy Fal építésbe. Ügyes uralkodónak is tűnhet, de valójában egy kegyetlen zsarnok volt.pl. 400-nál is több akkori gondolkodót (ezeknek ma is híjján van Kína)  temettetett el élve, mert kritikát fogalmaztak meg ellene. Nem várt jobb sors a Terakotta mestereire sem, őket is élve temette el, hogy megismételhetetlen legyen a mű. Hasonló történt a Tajmahal kőfaragóival is, de ők megúszták a kezük levágásával. Még megjegyezném amíg a Tajmahal a szerelemnek állított csoda, addig a Terrakotta hadsereg a haláltól való rettegésnek a szüleménye.

Attól tartok a kínai császárok bizonyos szempontból nagyon gyávák voltak, megtartották maguknak felfedezéseiket (papír, lőpor stb.) is, amivel gyakorlatilag 2000 évet késleltettek az ország fejlődésében. Qinshihuang császár által gyakorolt kegyetlen szigor, tekintélyelvűség a vezető elv azóta is az állam struktúrájában. A nép zsigereiben öröklődő alázatosság az, ami miatt nem állt a vidék 1989-ben a diákok mellé, ami miatt ma is istenítik (és javarészt pozícióban tartják) azokat a vezetőket, akik elfuserált gazdasági próbálkozásaikkal  60-as években milliók halálával végződő éhínséget okoztak, és akkor nem említjük a politikai üldözéseket és kultúra reformját.

Kemény szavak ezek, de komolyan gondolom, hogy itt van Kína problémáinak egyik fő gyökere. Úgy lenne teljes a kép, ha arról is írnék, ami jó, pl. hogy sikerült a nagyvárosoknak olyan arcot adni, ami teljesen eltér a harmadik világi városoktól, modern, dinamikus, színes. Nagy eredményeik vannak panda szülöttek életben tartásában, igazi kihívás. Legélvezetesebbek az utazó számára az ételek, magam legjobban ezt a nagyon más gondolkodást, filozófiát, kultúrát szeretem, ennek a szemlélését. A dolog csapdája, hogy pont ezeken a sokszor totálisan értehetetlen működésen tudok kiakadni is (pedig ha van erőm rájuk mosolyogni, akkor rám hagyják :).  

Not for fun

Talán mivel sok embertől hallottam otthon a Transz-Szibériai Vasútról, azt gondoltam, a turisták jelentős részét teszik ki az utasoknak. Valójában mi egyetlen turistával sem találkoztunk a vonatokon, pedig min. 15, de akár 27 vagon hosszú szerelvényekben sok ember meghúzódik.

Kik utaznak itt akkor? Az utasok jelentős, de kisebbik fele üzleti célból, munkába vagy iskolába utazik. Azt hiszem, az utazók többségét a családlátogatók teszik ki. Szibéria Oroszország (Szovjetunió) Amerikája, az ígéretek földje, sokan települtek ide jobb élet reményében. Tudom, a legismertebbek a kényszer-kitelepítések, de ennél finomabb eszközöket alkalmaztak Sztálin után, pl. nagyobb lakások, kicsit jobb fizetés… No, persze minden a tervgazdaság alapján ment. Előszeretettel hoztak ide Ukrajnából katonának fiatal fiúkat, ebből jelentős számú házasság köttetett helyi lányokkal, és így tele a környék olyan gyerekekkel, akiknek a nagymamája 5-8 ezer kilométerre van.

Maximum kétévente jöhet össze a látogatás, akkor is a legolcsóbb osztályon, plackárton (54 fő egy légtérben) utaznak. Öt nap oda, öt nap vissza. Ilyen távolság még szovjet áron is jelentős összeg, de orosz állami vasút nem átallotta megduplázni a kupék árát 2006 tavasza óta (útikönyvünk árai), a harmadosztály is csak 30-40 %-kal emelkedett. Ez egy kellemetlen, de kalkulálható tétel számunkra, akik passzióból utazunk, mivel mi általában rövideket (max. 30 órát) utazunk, nem olyan vészes az olcsóbb harmadosztályt választani.

Nagy kitolásnak érezzük ezt azokkal az emberekkel szemben, akiknek Lenin ma is példaképként van állítva, főleg egy olyan kormánytól, amelynek irdatlan nagy bevételei vannak pont itt, a világ végén kitermelt ásványi anyagokból.

Mindennapi kenyér

Az szibériai átlagbér 7-8 000 rubel (52 -60 000 Ft), de egy kezdő egyetemi oktató indulhat 3 000 rubellel is, de a professzorok sem kapják meg a munkások átlag bérét, 35-45 000 Ft jut egy hónapra. Jobban fizető állás a hosszú vonat utakon kalauznak lenni, itt már akár 150 eFt is összejöhet, de ők 8-15 napig (ennyi egy oda-vissza út egy szerelvénynek) sínen vannak. Speciel az, ahogyan a mi esetünkben ráúsztak plusz 750 rubelre, nem azt jelenti, hogy kalauzok többsége megkapná ezt a pénzt, inkább csak a felét.

Ehhez képest azt árak teljesen európai színvonalon mozognak. Moszkvában nagyon drágának találtuk az élelmiszerboltokat, gondoltuk, majd vidéken olcsóbb lesz. Valójában azonban az egyes termékek árai majdnem azonosak, csak több a helyi gyártású, olcsóbb, ezek között viszont több olyan is volt (instant krumplipüré, joghurt), melyeket ízetlenségük miatt csak egyszer voltunk hajlandók kipróbálni…

Végül néhány rideg szám: A világbank 2004. évi adatai szerint, ha létminimumot havi 1000 rubelben, azaz havi 7 500 Ft-ban húzzuk meg, az orosz népesség 20%-a él ez alatt. Ez alig több, mint a harmadik világban használt napi 1 dollár létminimum. Realisztikusabb adatok szerint 34% él létminimum alatt.

Munkamorál

Ma sikerült egy fényképen is egész jól megörökíteni azt, ami szinte minden nap szemet szúr. Jekatyerinburg főutcáján sétáltunk, ami szépen rendezett terület, viszonylag nagy virágágyásokba ültettek kedves kis virágokat - ezek az apró növények vonzzák a szemet, többször is visszanéztünk rájuk. Nagy volt a terület, ezért aztán volt ott vagy 8-12 munkás, traktor, minden, úgy tűnt ezzel hamar végezni akarnak. De biza, mi kettőnél több hölgyet nem láttunk dolgozni egyszer sem, a képen is csak éppen egy van, aki nem a padon ül. Tegnap a szuzdáli templomnál még rosszabb volt a hatékonyság, kb. hatan ültek a tetőn, várva a munkaidő végét. Odébb a fatemplom négy ácsából egy végig faragott, de többieket itt is nagyon vonzotta az árnyék. Úgy összegezném tapasztalataimat, hogy 1-2 munkás jelenléte legfeljebb a munkásság reprezentálására elég, legalább 4 fő kell, hogy történjen haladás (ebből kettő persze csak megfigyel), a valódi munkálathoz pedig (2 fő intenzívebb munkája) 6-12 dolgozó jelenléte szükséges.

Azt hiszem ezek a képek sokat elmondanak az orosz gazdaság átalakulásáról, nem csak a Lenin-szobrok állnak, de a munkamorál is változatlan. A jobban fizető Moszkvában jobbnak tűnik. Egy itt dolgozó norvég cég nem is alkalmaz orosz munkaerőt, inkább hoz lengyel kiszolgáló személyzetet, megéri nekik és attól tartok egy jó ideig ez így is marad.

Orosz áttekintés

Kupé társainktól sikerült egy széket kérnem, ezen ülök a vagon végében, a konnektor közelében, mivel ez az öreg laptop már egyáltalán nem megy aksiról. Széthúztam a függönyt, itt szaladnak előttem a tajga nyírfái, gyepek, lápjai, errefelé nem valami változatos a vidék.

Amikor beléptünk ebbe az országba kb. annyit tudtam, hogy nagy (a Föld legnagyobbja), sokan vannak itt (kb. 140 millió fő), drága (2007-ben Moszkva lett a világ legdrágább városa) és demokrácia van, ha nem is teljesen kóser (helyi barátom szerint „nem annyira demokrácia, de teljesen kóser”). Mára átszeltük az ország európai felét, utána olvastunk a dolgoknak és beszélgettünk helyiekkel. Az ezek alapján kialakult képet fogom most felvázolni, először azt amit látunk, érzünk magunk körül, majd azt, amit megértettünk a háttérből.

„Lenin élt, él, élni fog!” Elsőre a legdöbbenetesebb a rengeteg Lenin-szobor, Lenin utca, sugárút, körút… Talán egyet sem mozdítottak el. Később megtudtuk, hogy az úgymond forradalmi (1917) hősök nevei is sok utcanév-táblán virítanak. Gyakorlatilag a rendszerváltáskor alig történtek névváltoztatások, Lenin továbbra is pozitív figura, „hiszen ő valójában demokráciát akart, csak nem hagyták” hallottuk egy 19 éves lánytól. Sztálinra ma is rá lehet kenni mindent, őt még hatvanas években ítélték el és el is távolították az összes szobrát, utcáját, stb. A számunkra önkényuralmi szimbólum, a vörös csillag is ott virít az orosz elnök hivatalos rezidenciáján, a moszkvai Kreml összes várfaltornyán. Sztálin csak a harmincas évek közepén merte feltetetni a vörös csillagokat, előtte ortodox keresztek álltak ott. És ha már Vörös tér, akkor említsük meg a Lenin-mauzóleumot, melyet most is folyamatosan őriznek, csak szigorú ellenőrzés, csomag-leadás után lehet bemenni, ezt is csak hetente 4-szer 3 órára, talán hogy ma is lássák: hosszú sorban állás van Leninhez. Mit jelentett itt a rendszerváltás? - gondolkodom folyton…

Nézzünk mást. A tömegközlekedés és a boltok viszont ékesen hirdetik a szocializmus bukását és a kapitalizmus előre törését. A városi közlekedésben szinte csak lepukkant eszközök vannak (minimális számú új, nagy busz kivételével), az állami vállalat kezelésében nagy 1990,de inkább 1980 előtti troli- és csuklós buszok, míg magán vállalkozók távol-keleten leselejtezett minibuszokkal tolakodnak mindenütt. A szolgáltatás minősége pl. biztonság szempontjából (az udvariasság gyakorlatilag ismeretlen) alacsony, de mindenképpen el kell ismerni, hogy ezek a rendszerek nagyon hatékonyak, sűrűn vannak járatok és valós igényeket követnek, tehát piaci alapú a működés.

A nagy városokban egyre ritkulóban vannak a hagyományos orosz boltok, amik leginkább a régi magyar trafikokhoz hasonlítanak: nem sokkal nagyobbak, de a vevő semmit nem vehet el a polcról, mindent kérni kell, a berendezés általában a hatvanas évekből való, sok eladó stílusa a kőkorszakból. Mindenféle áru van, de a választék inkább szűkös. Eléggé halál itt vásárolni oroszul nehézkesen beszélőnek, de szerencsére vannak jó fej, humoros eladók. Faluban és sarki közértként csak ilyen van. A szuper és hipermarketek viszont teljesen nyugatiak, valószínűleg az Auchanban még a polcok elrendezése is azonos a magyarral. Ezek azonban csak az elmúlt 5-6 évben jelentek meg, ami utal a privatizáció módjára (részletek később).

Egy nagyon széjjelszakadt társadalommal találkoztunk. Az autók többsége vidéken orosz gyártmány, azokból is a belföldi minőség, így a nálunk megbízhatónak ismert kockalada, itt sokkal sűrűbben esik szét, az új szériákat pedig már nem is jelentetik meg külföldön, pedig egészen sok, számomra ismeretlen, áramvonalas járművön fedeztem fel a Lada, Volga emblémát. Moszkva belvárosa viszont – ahogy azt szóbeszédek tartják – tele van a legjobb márkák legújabb modelljeivel. Ha vonatos utazásra kerül a sor, a legtöbben „lengyel piacos” műanyag táskába pakolnak.

Rengeteg embert alkalmaznak a tömegközlekedésben. Az irdatlan nagy metróban minden mozgólépcsőnél álló fülkében ül egy néni „ügyelve a biztonságra”. Minden buszon és villamos kocsiban kalauz, de vonatokon is, sőt több állomáson a peront is külön kalauzok védik. A 85 000 km-nyi vasút viszonylag jól szervezett, de iszonyatosan komplikált. Külön van a váró a rövid és hosszútávú utasoknak, és persze még egy, a magasabb osztályú jegyeknek, persze a várók bejáratánál felügyelő, kicsit arrébb biztonsági őr. Valószínűleg még a takarítónőnek is van segédje, teljes a hierarchia és totális az átjárhatatlanság. Így esik meg, hogy hiába van 30 pénztár nyitva, két nappal későbbre csak a 8-20-ig nyitva tartó másik hallban lehet jegyet venni.

Érdekes módon a vasút számítógépes rendszere nagyon fejlett, szabad helyek, jegyárak interneten és a várókban kihelyezett érintőképernyős terminálokon is lekérdezhetők. A metrókban és a moszkvai buszokon is elektronikus jegy van (néha a buszon lévő jegyolvasó kapu értéke összemérhető a busz értékével). Sok olyan automata van melyeknél számlákat lehet befizetni, egyenleget feltölteni, de sohasem bankkártyáról, kp.-t kell beletömködni.

100-150 km-nél hosszabb jegyek vásárlása csak útlevél bemutatásával lehetséges, ezt lelkesen be is viszik a gigantikus számítógéprendszerbe és felszálláskor is ellenőrzik a személyazonosságot. Először csak bürokráciának tűnt ez is, de ha kicsit belegondolunk: a vasút egy állami cég, tehát az állam jól ismeri mindenkinek a hosszútávú mozgását. Külföldi egy városban max 3 napig tartózkodhat regisztráció nélkül, de orosz sem tartózkodhat lakcímétől különböző városban tovább, mint 90 nap, a rendőr kéri az odaérkezését datáló, nevére szóló menetjegyet. És itt kevesen utaznak autóval.

Ez az egész összecseng azzal, hogy egy elismert nemzetközi szervezet 2005-ben, 1991 óta először, újra nem szabad államnak minősítette Oroszországot. Meg talán azzal is, hogy Putyin korábban, miniszterelnöksége előtt, de 1991 után a KGB utódszervezetének a vezetője volt. Hogy megértsük a nagy orosz valóságot fel kell vázolni a rendszerváltást időszakát.

Már az 1960-as években nyilvánvaló volt a tervgazdálkodás csődje, ezért hajszolta az USA az űr- és fegyverkezési versenyt. A 70-es években az olajárrobbanás hosszabbította meg a Szovjetunió életét, hiszen nagy exportőr. Az 1985-ben jövő Gorbacsov megpróbálja a Persztrojkával menteni, ami menthető, de a vízfejű hatalmi rendszert nem tudja átalakítani, nagyon nem is akarja, főleg Moszkva befolyását nem akarja csökkenteni. 1989-ben a szatellit közép-európai államok kiugranak.

1990-ben a Szovjetunióban is szabad választásokat rendeznek, de Gorbacsov nem enged át semmit a hatalomból a köztársaságoknak, ez az egész mindig csak a Peresztrojka. Itt kerül a képbe Jelcin, aki, mivel pártbeli támogatással nem rendelkezik, a demokratát eljátszva szerezte meg a hatalmat. Később filmben is megörökítik, ahogyan látványosan asztalra dobja pártigazolványát a központi bizottság ülésén és felháborodottan kivonul. 1977-ben, jekatyerinburgi kormányzósága alatt még annyira védte a rendszert, hogy az utolsó cár kivégzésének házát is leromboltatta, nehogy szimbólummá válhasson.

1991. dec. végén a szovjet vezetés kezéből kicsavarják irányítást és felbomlik az unió. A szabott árak miatt ekkorra ételhiány van Péterváron és Moszkvában. 2002. jan. 1-jén felszabadítják az árakat, ami nem más mint a szellem kiengedése a palackból. Rövid időn belül 400-szoros az infláció, másfél évre jegyrendszer kerül bevezetésre. Oroszország mélyebb gazdasági válságot él meg, mint 1932-33-ban a Nyugat. A népesség gyakorlatilag a túlélésért küzdött, így aztán minimális politikai változtatásokkal, ideológiai átalakítással tudták le a rendszerváltást, tehát gyakorlatilag a szocialista világnézet ma is jelentős részben tovább él, ma is Lenin mögé sorakozva lehet választásokat nyerni.

Ebben az államban 1991 előtt nem volt demokrácia, a bolsevik terror és agymosás pedig a magyar 40 év helyett 73 évig tartott, tehát már a nagyszülők emlékezetében is csak a kommunizmus élt. A történelem csináló tudósok köre sem lett lecserélve, így ma is nagyon nehéz tisztán látni a történelmet (én főleg az angol wikipedia-ára támaszkodom, ami sok referenciát tartalmaz tudományos munkákra).

A kilencvenes évek elején a világ leggyorsabb és legnagyobb privatizációja valósult meg. Ma jóval kisebb az állami tulajdon aránya, mint Magyarországon. Nem engedtek be igazán külföldi tőkét, egy teljesen új gazdasági elit, az Oligarchák jelentek meg a maffiával, vagy nyugati támogatással maguk mögött. Ez a belterjes privatizáció még inkább eltolta a hatékony, célorientált gazdálkodás megvalósítását: hogyan is valósítanák meg azok, akik a kommunizmust ismerik igazán csak?

A teljes jogrendszer tele volt (és még mai is van) ellentmondásokkal. A közvetlenül választott elnök, Jelcin, a miniszterelnök pozícióját szinte teljesen maga alá nyomta, teljhatalmat biztosítva az államelnöknek. Miközben 1998-ban a teljes bankrendszer összeomlott, sokan teljesen elszegényedtek, jelentőssé vált a megélhetési bűnözés.

Jelcin elvesztett népszerűségét ciklusa befejezése előtti, bűnbánással egybekötött lemondásával szerezte vissza. Hivatalát az általa kinevezett, korábban ismeretlen Putyin vette át és a választásokon meg is szerezte két ciklusra.Ő nyitotta meg nagy részben a gazdaságot a nyugat felé, mindenesetre a kialakult gazdasági stabilitást legtöbben inkább az olajár emelkedésnek tulajdonítják semmint a jó gazdaságpolitikának.