Pakistán

Határzáró parádé

Két ok miatt is léptük át délután 4-kor a határt Pakisztánba. Az egyik, hogy még időben beérjünk Lahoréba, a másik, és ez volt a fő ok, hogy megnézhessük a parádés határzárási ceremóniát. A látványosság 1948 óta létezik, amikor is megkoreografálták a ma is látható alakzatokat. Minden nap megismétlik a parádét, ami a határ mindkét oldalán akkora tömegeket vonz, hogy külön lelátókat építettek a közönség számára. Nagy zászlólengetéssel és a két ország éltetésével kezdődik a műsor. Aztán a cifra egyenruhába öltözött katonák hatalmas lépésekkel és karlengetéssel vonulnak fel s alá, hangos vezényszóra. A két határőrparancsnok kezet fog egymással, pillanatok alatt szalutál, majd rögvest vissza is térnek a saját oldalukra. Az ünnepség a zászlók leengedésével ér véget. Érdekes volt nézni a katonákat halálos komolysággal az arcukon, ahogy inkább rajzfilmekbe illő mozdulatokat végeztek, nagy, eltúlzott lépéseket, merev tisztelgést.

Lahore

180-183. nap

január 24-27.

Lahoréba autóval érkeztünk a határzárási ceremónia után. Ott találkoztunk egy skót fiúval, aki egy ismerősével taxin érkezett, és behoztak minket a városba. Persze a végén többet kellett fizetnünk a szokásosnál, pedig már ez is egy lejjebb alkudott ár volt. Ahogy közeledtünk ehhez a határhoz nagyon közeli városhoz, amit Pakisztán kulturális fővárosának is neveznek, széles, jó minőségű utakon jöttünk, rendezett forgalmi viszonyok között. Fényes kirakatokat láttunk, jó autókat. Később kiderült, hogy ez csak Lahore egyik arca. A másik ugyanolyan zsúfolt és zajos, rendetlen, tolakodós, mint India akármelyik városa, bár itt észrevehetően tisztábbak az utcák. A dolgot még fokozta az is, hogy este 10 és reggel 7 között nincs víz, néha nappal sem, és rendszeresek a hosszú áramszünetek, főleg este. Emiatt is volt, hogy a naplóírással nem igazán tudtunk foglalkozni. Hangulatos dolog gyertyafénynél üldögélni, de gyertyával nem megy a számítógép sem, meg olvasni sem lehet vele hosszútávon. Ilyenkor egész városrészek sötétednek el és csak azokban a szerencsés üzletekben van világosság, akiknek telik generátorra. Érdekes volt vasárnap reggel sétálni az utcákon, a mise után. A vasárnap itt is szünnap, nem is nyitott ki semmi az elegáns bevásárló utcán. Üres volt, gyerekek kriketteztek a parkolóban. Azért is tűnt olyan teljesen kihaltnak, mert itt még kirakatok sincsenek, amiket nézegetni lehetne. Az üzletek redőny mögött, félig a szabadban működnek.

A szállásunk egy kis mellékutcában van, egy visszavonult újságíró tartja fenn kifejezetten hátizsákos turisták számára. A színvonal egyszerű, de tiszta, és finom meleg pokrócai vannak! Találkoztunk is néhány hozzánk hasonlóan elvetemült utazóval, akik szezonon kívül, és a pakisztáni választások előtt utaznak. Malik, a tulajdonos, régebben magas politikai körökben forgott, manapság pedig a kis szállodáját üzemelteti részben azzal a céllal, hogy a környék lakói számára természetessé tegye a nyugatiak jelenlétét, nyitottabbá tegye az embereket a nemi keveredésre, stb. Egy hely ahol a profit másodlagos. Sok helyi tud angolul, de messze nem lehet velük olyan jól kommunikálni, mint Indiában.

Első nap rögtön sétáltunk is egyet a bazárban. Zegzugos utcák, temérdek áru, mindenféle finomságok. Nőket igen keveset látni az utcán, az üzletekben is férfiak ülnek. A nők egy része teljesen eltakarja magát a fekete csadorral, olyan is van, aki egy színes sátor alatt rejtőzik, és csak rácsokon lát ki. A legtöbbjük azonban egy nagy kendővel takarja be a fejét a muzulmán előírás szerint. Férfiak, nők egyaránt salvaar kameezt hordanak, buggyos nadrágot hosszú tunikával.

Finom datolyát ettünk, és hamar megtapasztaltuk az itteni emberek kedvességét, lelkesen hívogattak be a boltjukba kávéra, teára, és több süteménykóstolót is kaptunk. A legmeglepőbb mégis akkor történt, amikor vasárnap délután a vonatunk indulására várva az egyik parkban üldögéltünk. Kora tavaszi, napsütéses, kellemes meleg idő volt. Hamburgert ebédeltünk, de a számlát kicsit sokalltuk a végén, a kiszolgáló külön felszolgálási díjat számolt fel, ami sehol sem volt feltüntetve. Egy fiatalember látta a szóváltásunkat, és kifizette helyettünk a számlát, hogy ne legyen rossz érzésünk. Persze utána odahívtuk beszélgetni. Kiderült, hogy keresztény, orvosi műszertechnikus és Németországba szeretne menni még tanulni. Egész jól el lehetett vele beszélgetni, mert angolul is tudott és értelmes is volt.

Lahoréból még egy nevezetes élményünkről kell említést tenni, nevezetesen a vonatjegyvásárlásról. 50%-os kedvezményünket szerettük volna érvényesíteni, ami a külföldiségünkre és a diákigazolványunkra járt. A menetjegyirodától a harmadik hely volt az, ahol végre foglalkoztak velünk, addig csak küldözgettek egyre tovább. A helyiség elég lepukkant volt, sötét, hatalmas régi íróasztalok, egérrágta iratmappák, amilyeneket a világháborús filmekben lát az ember. Nagy nehezen előkerült egy úr, aki megírta a papírjainkat, névre szólóan, a két útra külön-külön, mert hát az nem úgy megy, hogy csak úgy mindenhova szól a kedvezmény. Még érvényességi ideje is volt. Némi sétálással a vasút mögött megtaláltuk a főpénztárt is, ahol kiderült, hogy a Bahawalpurba menő vonatra, amit kinéztünk, nem érvényes a kedvezmény, a másik útra pedig csak Multánban, a kezdőállomáson lehet jegyet venni, mert a papiros a multani állomásfőnöknek van címezve! Bosszankodtunk az eredménytelenségünkön, de nem nagyon volt mit tenni.

Lahore legnagyobb nevezetessége az erőd és a mellette lévő mecset, ami a világ egyik legnagyobb mecsetje. Hatalmas udvarát vörös téglafalak veszik körül, százezer ember is tud ott imádkozni. Tényleg lenyűgözőek a méretei, az alkonyi fényekben pedig különleges vöröses-narancsos fényekben tündökölt. A bejárat feletti szobákban Mohammed próféta személyes holmijait őrzik. Az erőd önmagában nem túl érdekes. Az agrai és delhi erődök testvére, de messze nem olyan szép. Egy vezetővel jártuk végig, aki a vár történelmét magyarázva segített feleleveníteni az épületek hajdani életét. Nélküle elég unalmas lett volna a sétánk.

Külön élmény volt, hogy a közeli szik templomba is bementünk. Lahoréban ma már csak 10-15 szik család él, ők tartják fenn a templomot. Különleges bánásmódban részesültünk, a pap vezetett minket körbe, megmutatta a híres szik maharadzsa síremlékét és a szent iratot, amit a szikek gurujuknak, élő tanítómesterüknek tekintenek. Ennek megfelelően ágya van, ahová esténként beviszik, és a szobát az időjárásnak megfelelően hűtik vagy fűtik. A bácsi egész jól beszélt angolul, teával és keksszel is megkínált bennünket. A végén még egy sálat is kaptam tőle. Közben kiderült, hogy régebben orvosként dolgozott, ma már csak néha, jótékonyságból lát el egy-két embert.

Sokan kérdezgetik, honnan jöttünk. Jó érzés, hogy Magyarországról a kérdezők 90 %-a hallott már, és rögtön a mobiltelefonokkal, a Nokiával azonosították. Indiában kevesebben tudtak rólunk.

Pakisztán abban is különbözik más muzulmán országoktól, hogy egész valósnak nevezhető a vallásszabadság. A népesség közel 5%-a keresztény, akik ugyancsak kevés hátrányos megkülönböztetésről beszélnek. Vasárnap voltunk mi is egy angol nyelvű katolikus misén, később bekukucskáltunk egy anglikán szertartásba is.

A próféta követőinek közel fele szufi, azaz misztikus muzulmán. A szufizmus lényege „a szív teljesen Isten felé fordítása”, elsődlegesen mesterek tanítására törekednek. Nagyon sok közös vonást fedeztünk fel a karizmatikus keresztények és szufik között. A szufi éjszaka megfelelője talán a teljes önátadással való éneklés.

Sári túl fáradt és náthás volt, így csak én csatlakoztam a hotel 3 másik lakójához a szent sírhoz való esti túrához. (Igen, ezt is Malik, a szállásadónk alakította ki a városban egy kis média porveréssel és egyetemisták biztatásával.) Sűrűn ültek a földön mindenütt, pedig max. 10 fok volt, azért mi még kaptunk helyet. Öszesen két nő volt ott, a velünk érkezett lányok.

A dolog lényege nagyon egyszerű, két nyakba akasztós dobbal két dobos gyakorlatilag megállás nélkül dobol este 9-től hajnal 4-ig. Zseniálisan jó dobosok, izgalmas ritmusok… Könnyű átadnia magát az embernek a ritmusnak és csak úgy röpül az idő. Néhányan nem bírják ülve, és táncra perdülnek. Ezek nagyon átszellemült táncok tudnak lenni, hitük szerint nagyon közel Istenhez… Nem tudhatom, de hajlok rá, hogy elhiggyem, hatalmas az az ősi erő, ami itt árad.

Bahawalpur

184. nap

január 28. hétfő

Bahawalpurba hajnali 1-kor érkeztünk meg. Az állomástól 50 méterre lévő szállodában alszunk, villany ugyan nincs, de melegvíz igen. A vonatút 3 órával sikerült többre, mint amennyire terveztük. Eleve késett a vonat, és még ehhez hozzájött, hogy a mozdonyunk felmondta a szolgálatot, meg kellett várni, amíg újat kapunk. Valamicskét aludni is tudtunk, mert ágyunk volt a vonaton, ennivalóval megkínáltak az utastársak. Egy rendőri motozásnak is szemtanúi lehettünk. Számomra kissé félelmetes, Sanyi szerint csak erődemonstráció volt.

Kora reggel indultunk, mert több dolgot is meg akartuk nézni. Az egyik Uch Sharif, egy közeli városka, ami a szufi síremlékeiről nevezetes. A település szélén, datolyapálmák mellett állnak a sírok és mecsetek, szebbnél szebb kék-fehér mintás csempével díszítve. Az épületek körül sok kis sírhalom állt, egyszerű sárral beborítva, névtelenül. A hozzátartozók úgyis tudják, ki hol nyugszik. A főutcán végigsétálva elég nagy feltűnést keltettünk. Nagyon bámultak minket, pedig azért járhat erre fehér ember! Délutánra taxit kerestünk, hogy egy nem messze lévő sivatagi várba elvigyen minket. A dolog nem volt olyan egyszerű, végül egy patikus gagyogott pár szót angolul, és az egyik kuncsaftja elmotorozott velünk egy taxis helyre, ahol sikerült egy barátságos sofőrrel megalkudnunk. A Derawar erőd a sivatag közepén áll, hatalmasan magasodik a lábánál fekvő pici település fölé, 40 óriási bástyája van. Már régóta lakatlan, belül romos. Sikerült bejutnunk, és miután lefizettük az őrt, körül is nézhettünk a poros-romos területen. Sőt, az őr készségesen mutogatta is nekünk a néznivalókat, valószínűleg mások is kíváncsiak voltak már rá. Néhány nagyon szép megmaradt mennyezet volt, amit meg lehetett csodálni, és a vár alatt elhelyezkedő föld alatti folyosórendszer nyílásait. Messze el lehetett látni a várfalról, a sivatagi kietlenségbe. Az erőd bejáratával szemben áll egy fehér márvány mecset, ami viszont működött, a falubeliek használták. Próbálkoztunk a faluban sétálni, de a gyerekek annyira lerohantak minket, hogy inkább feladtuk és futásnak eredtünk, hogy legalább néhány jó fotót lehessen róluk készíteni.

Barátságos sofőrünk lelkesen követett minket mindenfelé az autójával. Annyira jóba lettünk, hogy  meghívott bennünket a házába egy közeli faluba. Ragaszkodott volna ahhoz is, hogy nála aludjunk, de ennek az unszolásnak ellenálltunk. Egy nagy udvara volt a lakhelyének, és az udvar két sarkában volt két kis épület. Az egyik a konyha, szabad tűzzel, a másik a szoba két ággyal, polcokkal, ventillátorral. Nem volt egy nagy berendezés, úgy tűnt, annyi az összes ruhájuk, amennyi az ágy felett lógott. Bemutatta a 4 gyermekét és a feleségét, kaptunk teát és kekszet. Sajnos a beszélgetés eléggé akadozott a nyelvi nehézségek miatt. Mindenáron csirkével is meg akart volna bennünket kínálni, de tudtuk, ha elfogadjuk, másnapig nem tudunk elmenni. Még a szomszédból, a testvérééktől is átjöttek a gyerekek minket megnézni. Már sötétben indultunk útnak, 3 és fél órát zötykölődtünk Bahawalpurig, ahol még várt rám egy nadrágfoltozás. Sanyiét meg tudtam gyógyítani, a kedvenc túranadrágomat viszont már otthagytam, annyira elkopott az anyag, hogy már nem volt érdemes megvarrni a hasadást.

185. nap

január 29. kedd

Délelőtt megkerestük a mecsetet a bazárban. Korán volt még, alig voltak benne, a bazár is üres volt. Néhány palotáról írt még az útikönyv. Említette, hogy nem lehet bemenni az épületekbe, mert katonai létesítmények vannak bennük, de arra nem gondoltunk, hogy ennyire meg sem lehet közelíteni őket. A katonák persze minket sem engedtek be, és a szép kertekben sem lehetett sétálni. Sikertelenségünkön elszomorodva felszálltunk egy buszra Multan felé.

Multan

Elsőre, de aztán később sem tűnt egy nagyon szimpatikus városnak. Hosszan riksáztunk a szállodáig, amit nem volt egyszerű megtalálni, mert a sofőrünk nem igen értett angolul. Amikor pedig megtaláltuk, kiderült, hogy tele van, nincsen szabad szobája. Irány egy másik, ahol szerencsére volt hely, és finom meleg víz is a fürdőszobában. Az áramellátás továbbra is akadozott.

…

186. nap

január 30. szerda

Városnézés egy kedves helyi fiúval, aki szeretné szíve választottját feleségül venni. Sajnos itt a szülők szoktak párt választani, nagyon nehéznek tűnik a dolog. Hallottunk már sikertörténetet, de ott is csak az esküvő után pár héttel fogadta el a család a dolgot.

Lovas kocsit béreltünk az állomásra menet, könnyen lehet, hogy életünkben először és utoljára használtuk ilyen eszközt városi közlekedésre.

Quetta

187. nap

január 31. csütörtök

Tucatnyi törzs, vad világhoz szokott sivatagi nép jellemzi ezt a vidéket. A vonaton utazó műveltebb társasággal beszélgetünk délig, aztán irány a bazár. 4 fele teázunk a mozdonyvezetők főnökének lakásában. A kis anyagi felemelkedés sajnos az egyszem gyermekre fókuszálja a családot…

Éjjeli ellenőrző pont naplójában látjuk, hogy a tél és zavargások ellenére is 1-2 naponta jönnek-mennek turisták e világvége úton Pakisztán és Irán között. Reggel kedves utazók megosztják a szobájukat és a reggelijüket.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu