Nepál

Katmandu

95-102. nap

november 1- 7.

Élvezem ezt a várost! A melegvizet a fürdőszobában, hogy nem fázom reggel, hogy elég egy takaró. Nappal csak rövidujjú kell, a napon forróság van. A tetőn lakunk, ablakunk a tetőteraszra néz, és kilátásunk van a környék tetőire, a sok színes terasszal, vendéglővel, növényzettel. Nyüzsög az egész utca. A Thamel, a turistanegyed, ahol lakunk, tele emberekkel, nyugati turistákkal, helyi árusokkal. Rengeteg utazási iroda, ruhaárus, túrabolt, könyvesbolt új és használt könyvekkel, kötött sapkák garmadával, jakgyapjúból készült sálak. Riksák, motorosok, taxik, teherautók a szűk utcákon, néha alig férnek el egymástól, a sok gyalogostól, a földkupacoktól, amik szétszabdalnak egy-egy utcát. És még nem is szóltam a sok-sok kisebb-nagyobb vendéglőről! Megbújva hátsó udvaron, emeleten, tetőn, vagy éppen a kirakatban, mindenki szeme láttára lehet enni mindenfélét: kínait, tibetit, európait, arab kaját, mindent, mi szem szájnak ingere! Hú, és a péksütemények mennyeiek! Rengeteg lekvárral és csokoládéval! Ó, de jólesik mindezeket megkóstolni, rendelni az étlapról, és nem csak abból választani mutogatással, amit a körülöttünk ülők esznek!

Négy napja írta Sári az első bekezdést, azóta már küzdelmeket is adott nekünk Katmandu. A fenti sorokon átütő elemi lelkesedés azonban nagyon is igaz. Itt vagyunk az Indiai szubkontinensen, ahová annyira szerettem volna visszajönni. Az emberek barátságosak, nagyon sokan beszélnek angolul, legalábbis lehet alkudni, és ha megegyeztünk, akkor igenlésként oldalra billentik a fejüket, úgy, ahogyan Európában a „nem”-et szoktuk jelezni. Minden csupa szín, az összes ruha, az üzletek, de főképpen a teherautók, ezeknek is mind saját arca van védő istenképpel, csíkokkal, feliratokkal, stb. No persze a virágokat is érdemes megemlíteni. Nyilvánvaló a kapcsolat a temperamentum és az éghajlat között, mégsem írható le teóriával az, ahogyan itt melegebbnek érezzük a trópusok által nevelt szívet.

Ó igen, tényleg sokat mosolyognak az emberek. És megpróbálnak mindent eladni nekünk. A taxis, riksás utánunk kiabál, sőt, szalad, hogy menjünk vele. A legrejtettebb zugokból kerülnek elő emberek, névkártyát mutogatva, túrákat ajánlgatva, azt hajtogatva, hogy nekünk arra egész bizonyosan szükségünk van. Mindenképpen vennünk kell furulyát, nyekerésző hegedűt, tigrisbalzsamot, mini sakk-készletet. Mindezt persze az elképzelhetetlenül zsúfolt utcákon, ahol nemcsak a sok árus foglalja a helyet, hanem sokszor hatalmas dzsipek próbálnak a turistanegyeden átfurakodni, versenyezve a rengeteg taxissal, száguldó motorosokkal, riksákkal. Járda persze nincs, úgyhogy nincs más hátra, mint előre, haláltmegvető bátorsággal neki kell indulni, és csak drukkolhatunk azon, hogy az autók ne menjenek keresztül a lábunkon.

Katmandu közlekedése a fentebb leírtakon kívül, mármint a nem turistás utcákon túl is rettenetes. Dugó, dugó, dugó a köbön. Dudálás, furakodás, próbálkozás. Már tett ki minket taxis a sarkon, hogy gyorsabb, ha innentől gyalog megyünk. A közlekedési lámpák persze itt is csak díszből világítanak. A rendőrök próbálkoznak a kereszteződések közepén, elég mérsékelt sikerrel. Nem egy életbiztosítás ott állni naphosszat egy maszkban a forgalom közepén!

A város legnevezetesebb tere a Durbar (palota) tér, ami a világörökség része. Itt áll a király hajdani palotája, és rengeteg-rengeteg templom, kicsi, nagy, meredek lépcsős, kút, oszlop, istenség, mind összezsúfolva egy aránylag kis helyre. Egy nagy zsivajgó kavalkád az egész. Tényleg jó ülni valamelyik magas lépcsőn, és bámulni a forgatagot. Még két hasonló teret néztünk meg a Katmandu-völgyben, a legjobban a három közül Patan városáé tetszett. Levegősebb, tisztább volt, mégis élő, nyüzsgő, ennek volt a legmegkapóbb a hangulata. Patanban kétszer is jártunk. Egyszer vasárnap várost nézni, és utána kinéztünk a térképről és a netről egy keresztény templomot, hogy el tudjunk menni misére, de sajnos a végére értünk oda, mert pont aznap álltak át a téli miserendre, ami fél órával hamarabbi kezdést jelent. A templom egyébként egy villanegyedben állt, és hatalmas volt. Másodszor a magyar konzulátust kerestük fel, a pakisztáni vízumhoz volt szükségünk ajánlólevélre. Tiszteletbeli konzulunk van Nepálban, egy öregúr, aki 10 éve hobbiból csinálja a dolgát. Egyébként üzletember, annyira, hogy mind az öt unokája kanadai egyetemre jár, ill. Dél-India legelőkelőbb angol magániskoláját látogatja.

Ellátogattunk még a nepáli szimbólumként számon tartott hatalmas sztupához, ami körül rengeteg majom szaladgál. Nem félősek, annyira, hogy az asztalunkról, az orrunk elől vitte el az egyik a cukrot! Itt találkoztunk hosszú idő óta ismét magyarokkal, akik buddhista körúton voltak.

Bakthapur városa is külön műemlék (még belépőt is szednek, nem is keveset), telis-tele sztupákkal, templomokkal, fantasztikus faragásokkal. Itt több főtér is van, zajos tömeg mindenütt, árusok, vásárlók. A helyiek főleg alkonyatkor kezdik megtölteni az utcákat, akkor még többen lesznek.

Beszereztük a fontos útikönyveket, vízumokat (ó de sok pénzzel nyúltak le bennünket a hivatalos papírokért!), kényelmesen reggeliztünk, jókat vacsoráztunk, sodródtunk a tömeggel, és most végre elindulunk túrázni! Egy olyan programpont következik, amihez tulajdonképpen az egész utazásunkat időzítettük… Irány a Himalája, az Annapurna-körút!

Bandipur

103. nap

Hát ma jól kibuszoztuk magunkat. Reggel 7-kor kezdtük Katmanduban. Jó időben odaértünk, Sanyi még próbált postást találni a csomagunknak Pokharába, amit nem akartunk a túrára magunkkal vinni, de sikertelenül járt. Csodálkoztunk, hogy a 220 km-es távot hogyan sikerül majd 8 óra alatt teljesítenünk, de amikor a fővárosból két óra hosszat tartott a kijövetelünk, kezdtük megérteni. Délután 3-ra gurultunk be Pokharába, ahol a buszról leszállva rögtön letámadtak a bennünket vendégházba vendéget csábítók és taxisok. Az egyikhez el is mentünk, aki ingyen vállalt csomagmegőrzést. A piros nagy hátizsákot ott hagytuk és elindultunk Dumre felé.

A buszt hamar megtaláltuk, indult is. De jól tele volt, az ország másik felébe ment. Leültünk az első két üres helyre (több nem is nagyon volt), aminek a tulajdonosa ezt meglehetősen rossz néven vette. Végül a kalauzzal boltolta meg, hogy ő megy fel a tetőre és nem mi. A busz tömve volt és folyamatosan vettünk még fel embereket, akik keresztülbotladoztak az összes csomagon vagy felmásztak rögtön a tetőre. Fantasztikusan ügyesek és nem félnek! A kalauzunk menet közben kapaszkodott fel. Elég jó tempóval mentünk, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy megvárhatná, amíg megállunk. .Két óra buszozás után végre leszálltunk Dumréban. Már majdnem teljesen sötét volt. Megcéloztuk Bandipurt, egy 8 km-rel még odébb fekvő települést, amit dicsért a könyv. Egy közdzsippel mentünk. ami aznap az utolsó volt. Ennek megfelelően mi még éppen befértünk a hátizsákjainkkal az ülős részbe, de kívül meg a tetőn fürtökben lógtak az emberek. Nem is tudom, hogyan fértek el annyian. Már teljes sötétben döcögtünk, nem lehetett látni semmit. A városka, ahová megérkeztünk, kövezett utcájú komoly hely, nem egy porfészek, mint amit vártunk. Egy családnál lakunk a második emeleten, az ablakunk a főtérre néz. Éppen fesztivál van egész Nepálban, úgyhogy este fiatal lányok csapata vonult végig az utcán énekelve, táncolva, megállva a házak előtt és pénzt gyűjtve, mint nálunk a kántálók.

104. nap

A fesztivál, a Tihar, folytatódott, ma a 3. napja van, újhold ideje. Ilyenkor Laksmi, a jólét istennője meglátogatja a házakat, ezért minden család sok-sok apró fénnyel, mécsessel, kis lámpással, fényfüzérrel világítja ki a házát, nehogy elszalassza az istennő látogatását. A főutca nagyon hangulatos lett a pici fények miatt, bár sajnos egy alapos mennydörgéssel-villámlással kísért zivatar sokat elmosott. A falu ma is megtelt fehérekkel estére, tele vannak a vendégházak és az étkező helységek is, nekünk is már csak egy pótasztal jutott fotelokkal. Délelőtt a házinénink főzött nekünk reggelit, dhal bat-ot, ami szó szerint szószos rizst jelent. Kaptunk mellé spenótot (összevágva, párolva, de nem ízlett, mert keserű) meg krumplit törve, meg még valami krumplifélét. Nem volt rossz, ezen fogunk élni az elkövetkező időszakban. Felfedeztük a városka látnivalóit. Igazából nem a látványosságok fogtak meg bennünket, hanem az egész hangulata, fekvése. A fölé magasodó hegycsúcsról csodáltuk a teraszos rizs- és mustárföldeket, a banánpálmákat, narancsfákat, színes virágokat, buja növényzetet. Számomra lenyűgöző, hogy novemberben ilyen pompás leandereket, bugenvilleákat, krizantémokat lássak egy csodás egyvelegben. Föl s le sétáltunk a hegyoldalakon, gyönyörködtünk a felhők mögül éppen csak kibukkanó himalájai hegycsúcsokban, mosolyogtunk az emberekre és élveztük, hogy itt vagyunk. A hangulat leírhatatlan és fényképen sem adható vissza.

Kiderült, hogy a másik zsákban hagytuk az iránytűt és a fényképezőgép kijelzője felmondta a szolgálatot. Még az a jó, hogy hagyományos kukucskálós módon lehet fényképezni. De a polárszűrőt sem hoztuk.

• Következő oldal Annapurna körtúra  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu