Pillanatképek

 

Itt járunk (térképen)

Magyarország

Feb. 28. Érkezés Jászberénybe

Románia és Erdély

Feb. 26. Kézdivásárhely
Feb. 25. Bukarest

Törökország

Feb. 22. Isztambul
Feb. 21. Ankara
Feb. 16. Erzurum

Irán

Feb. 14. Tabriz
Feb. 11. Teherán
Feb. 8. Yazd
Feb. 5. Esfahan
Feb. 3. Shiraz
Feb. 1. Kerman

Pakisztán

Jan. 31. Queeta
Jan. 29. Multan
Jan. 28. Bahawalpur régió
Jan. 24. Lahore

India

Jan. 23. Amritsar
Jan. 19. 3500 km vonaton
Jan. 17. Madurai
Jan. 11. Shantivanam Kolostor
Jan. 9. Trichy
Jan. 4. Pondicherry
Dec. 31. Mamallapuram
Dec. 27. Mysore
Dec. 24. Bombay
Dec. 22. Bundi
Dec. 19. Udaipur
Dec. 17. Jaipur
Dec. 15. Shekhawati
Dec. 14. Jodhpur
Dec. 11. Jaisalmer
Dec. 9. Agra, Taj Mahal
Dec. 5. Varanasi

Nepál

Dec. 3. Lumbini
Nov. 29. Chitwan nemzetipark
Nov. 27. Pokhara
Nov. 11. Annapurna kör, 16 napos túra
Nov. 9. Bandipur
Okt. 31. Katmandu

Kína

Okt. 29. Mt. Everest alaptábor
Okt. 28. Shigatse
Okt. 23. Lhasa, Tibet
Okt. 21. Xining
Okt. 9. Tibet szélén: Kangding, Danba, Tagong, Ganzi, Dégé, Manigangó, Sershu, Yushu
Okt. 4. Chéngdú
Okt. 1. Xi'án
Szept. 29. Táijuán, Pingyáo
Szept. 24. Peking

Mongólia

Szept. 22. Ulánbátor újra
Szept. 13. 9 napos körút, Góbi régió, Közép-Mongólia
Szept. 12. Ulánbátor

Oroszország

Szept. 8. Ulán-Ude
Szept. 4. Cirkum Bajkál
Szept. 1. Szaján hegység
Aug. 30. Irkutszk
Aug. 29. Krasznojárksz
Aug. 27. Tomszk
Aug. 23. Jekatyerinburg
Aug. 22. Nizsnij-Novgorod
Aug. 19. Vlagyimir
Aug. 16. Moszkva
Aug. 10. Szentpétervár

Baltikum

Aug. 9. Tallin
Aug. 5. Parnu
Aug. 3. Riga
Aug. 2. Vilniusz

Lengyelország

Július 31. Varsó
Július 29. Krakkó

 

Tibet szíve

Lhasa

87-90. nap

Lhasa. A misztikus tibeti főváros, ahová zarándokok ezrei vonulnak minden évben. Zarándokok, akik sok-sok kilométert tesznek meg, sokszor a hasrafekszik-feláll-hármat lép-hasrafekszik-feláll módon. Áhítatosan hajlonganak minden egyes szobor előtt, dobálják az ölébe a pénzt, öntik-kanalazzák a jakvajat a mécsesekbe, forgatják az imamalmokat.

Vegyes város. A zarándokok, helyi tibetiek közé egyre több kínai vegyül, nem csak az emberek, az építkezés szintjén is. Él még a régi tibeti negyed, de egyre nagyobb a modern rész, ahova kínaiak költöznek. Sok a beruházás, a modern vasút, a fényes üzletek. De ott vannak az utcai hentesek, a jakvajárusok, tésztakészítők, virslisütők, riksák.

Tibet, a kínai tartomány

Lhasában legelőször azzal szembesültünk, mennyire Kínában vagyunk. Két módon árad felénk ez az érzés: egyrészt a város modern, globalizált arca, a sok kínai jelenléte, másrészt a Nepálba vezető út bürokratikus akadályai. Életérzésünk tükrözéséhez röviden megpróbálom leírni Tibet helyzetét.

Mao hatalomra kerülésekor egyik fő mézesmadzagja az volt, hogy minden kínai területet egyesít. Az elmúlt két évszázadban valóban egy, a Dalai Láma és a kínai császár közötti, kvázi szövetség adta a spirituális forrást, és a katonai védelmet. A másodhegedűs Panchen Láma néha erősen támaszkodott Kína befolyására. Tehát Mao 1949-ben némi történelmi jogalappal „csatolta vissza” Tibetet. Szakértők szerint, ha ő nem teszi, akkor India, Anglia vagy az oroszok jönnek.

A kínai kommunisták nagyon kegyetlenül bántak saját népükkel is (nem publikált hivatalos adat szerint 38 millió ember halt éhen az első gazdasági reformok következtében). A hegyek között, pontosabban tetején élő nomád tibetiek különösen veszélyesnek tűntek, főleg az 1951-es felkelés után. Ezért aztán az integráció útján hihetetlenül kegyetlenül bántak velük a kínaiak.

Érdemes átfutni a XX. század második felének tortúráit pl. a wikipediában. 6000 kolostorból 4500-at leromboltak, sok szerzetest megöltek, jobbik esetben házasságra kényszeríttetek.

Tibetben nagyon konzervatív világ volt, a XX. század elején belülről kezdeményezett reformokat visszautasította (főleg a szerzetesség ellenálasa miatt). Azt mondhatjuk, rigorózus, feudális alapokon működött, ahol még a rabszolgaság is jelen volt. Az 50-es évekig nem vezetett út a Tibeti platóra, csak karavánokkal lehetett oda eljutni.

Kína állt neki az infrastrukturális fejlesztésnek, 3-4 több ezer kilométeres utat épített, áramot vezetett a városokba és a falvak egy részébe. A hatalmas beruházások persze öncélúak voltak. Tibetet gazdasági kapcsolatok révén lehetett igazán birtokolni. A XXI. századra nyilvánvalóvá vált, hogy a brutális bánásmód és a sok befektetés ellenére sem tudják a kínaiak a kezükben tartani ezt a népet és területet.

A JELEN. Jött a vasút. Kétszer gyorsabb a legjobb a busznál és független az időjárástól. Eddig napi 2-5 busz érkezett Lhasába, azok is 24-72 jöttek óráig Tibet széléről. Ma, napi 4 vonat érkezik 15 vagonnal (1000 plussz), 14 óra Tibet szélétől, 50 óra Pekingből. És a vonatok teli vannak kínaiakkal. Az állami hivatalnokok 2,5-szeres bért kapnak, évi két ingyen hazautat és az itt töltött szolgálati idő duplán számít. Az egyszerű munkások is adókedvezményt kapnak, kész lakásokba költözhetnek, rengetek épülő társasházat láttunk. A fő motiváció persze, hogy itt kettő gyermeket is lehet vállalni.

Amíg egy erdélyi gyerek legtöbbször csak tízenéves korában kezd folyékonyan románul beszélni, itt a hatévesekkel is lehet kínaiul társalogni. Úttörő nyakkendőben járnak iskolába. Amikor két kisiskolást kértünk, hogy énekeljen, akkor az első ének tibeti népdal volt, de második már a kínai himnusz, azt is büszkén énekelték…

Hivatalos adatok szerint Lhasában 5% a kínai, a gyakorlatban már tavaly túl volt az 50%-on. És a vonattal csak jönnek, jönnek. Shigatse-ban az idén kerültek többségbe a jövevények. Mi egy rejtett világ izgalmas fővárosába tartottunk, igen kiábrándító volt megérkezni a kínaiak által (vonaton) bevett Lhasába.

Sajnos továbbra sem csak a gazdasági függés módján dolgozik a kínai kormány. A legbrutálisabb dolgokat egy sok referenciával ellátott angol tanulmányban olvastuk. Nomádokat állataik leütésére kényszerítettek a hatóságok, majd kietlen porfészek városokban kellett letelepedniük. A vándorló, minden körülménnyel dacoló embert nem tudja másképpen kontrollálni a nagy testvér.

Az ilyen módszerek elfedése miatt nagyon sok területre nem léphet be turista. Ahová igen, oda is elméletben csak vezetővel, rengeteg papírral. No persze a turistadollárok meg jól jönnek, ezért hallgatólagosan sok mindent szabad, de nem mindig. Hatalmas a káosz és az utazási irodák lovagolnak ennek hullámain. Kevés helyen hallani annyi ellentmondásos történetet, mint a lhasai ügynökségeken. A cél persze minél inkább lenyúlni minket. Rémesen elfáradtunk a Nepálba vezető út tervezésében, különösen Sári.

Még egy újkori kínai felismerés: a tibeti népnek a lelke a hite. A vallás kordában tartása mellet elkezdték azt formálni. 2007-ben hozott törvény szerint „élő buddhát”, azaz vallási vezetőt a kínai hatóságok választanak. Ez már nem Mao kora, a jelen év döntése, a propagandát intravénásan rendelték el.

Első nap ellátogattunk a Drepung kolostorhoz, de a kolostortól 500m-re udvariasan közölte egy civil: „festés miatt zárva”. Nekiindultunk a hátsó utcáknak, míg egy sarkon egy másik civil még mindig udvariasan, de már törtebb angolsággal az egyetlen nyitott útként azt jelölte meg, amin érkeztünk. A háttérben katona állt, mögötte hatalmas rendőrautó és két katonai teherautó leponyvázva. A mező túlsó oldalán még több katonai autót láttunk. A Dalai Lámát ünnepelték a szerzetesek és most hermetikusan el vannak zárva a világtól. Magyarul olvastuk a hírt. Itt hír dologról az Indexen.

Egész tibeti utunkon éreztük, hogy a nagy testvér irányítja a vallást, hangulatot. A szerzetesek nem barátkoztak, a Lonely Planet szerint az angolul beszélőket nem is engedik turistás kolostorokban lakni. Egyik nagy kolostorban sem laknak többen, mint az eredeti létszám 15%-a, tehát nagyon üresek ezek a kis városok. A nagy mázolások miatt inkább már csak múzeumok, még szerencse, hogy vannak zarándokok.

Csalódottságunk onnan fakadt, hogy a múlt héten meglátott tibeti világ (Tibet tartományon kívül) sokkal autentikusabb. Az első sokk után elkezdtük jobban nézni a kis utcák embereit és sok kedves dolgot fedeztünk fel…

Potala Palota

A nevezetes Potala Palota, a Dalai Lámák egykori lakhelye is csak kívülről fényes, mintha a kínai felújítás az életet vitte volna el belőle. Sok-sok lépcsőn lehet felmászni a bejáratához, közben csodálhatja az ember a kilátást, ha még maradt benne szusz. Sötét, lefüggönyözött termeket láttunk, trónterem, fogadóterem, ennek a lámának a sztúpája ennyi kg arany, a másiké 3700 kg. A láma tanulószobája, hálója. Persze mostani Dalai Láma arcképe nincs kint sehol, a korábbiaké igen. Fényképezni is tilos. Minden tilos, mintha egy tiltott palotában járnánk, ahol szigorúan meg van határozva, hogy merre mehetünk, a többi rész, de még az ablakok is, el vannak függönyözve. Azt hittem, a Potala egy hegyen áll (ez igaz is) és hátul egy sziklának támaszkodik, és közvetlenül mögötte magasodik egy másik hegy. Ez nem így volt, körbe van építve parkkal, utcákkal, házakkal.

Egy nagyon jó kis Potala leírás olvasható MN újságírója tollából, ők persze szervezet úton jöttek ide, de csak oda mehettek, ahová a kormány vitte őket.

Nam-tso tó

A tóhoz nagyon megérte elmenni, még ha 4 óra oda, 4 vissza egy kisbuszban nem is volt túl pihentető. Kék ég, havas hegycsúcsok és vakítóan kék tó, amit láttunk. Egy félszigeten álltun meg, kolostor is települt ide. Először csak egy szintben tervetünk sétát, de végül felmásztunk a domb tetejére, bele is fájdult ebbe a fejünk, de a kilátás még fantasztikusabb volt. A képek beszéljenek helyettünk.

Kolostor a hegytetőn: Ganden

Hajnalok hajnalán keltünk, hogy eljussunk a Ganden kolostorba. Még sötét volt és hideg, amikor elindultunk a buszpályaudvarra. A busz, mintha csak ránk várt volna, rögtön indult, bár annyira tele volt, hogy az ülések közti folyosón ültünk két hokedlin. Hamar megérkeztünk, olyannyira, hogy még belépődíjat sem kellett fizetnünk, mert nem volt ott senki a kapuban. Meg tele volt a busz zarándokokkal, azoknak meg nem kell fizetniük. Mi voltunk az elsők, még sötétben érkeztünk, de hamar világosodott. Különleges volt nézni a napfelkeltét a hegytetőről, ahogy kezdte sütni a kolostor falait! Az épület együttes fekvése lenyűgöző, meredek hegyoldalban, ill. annak a tetején ülnek a templomok, lakások. A hegyoldal túloldalára is ki lehetett látni, napfelkelte előtt szinte jobban lehetett követni a hegyvonulatokat a fényviszonyok miatt, olyan volt, mint egy domborzati térkép. Alant a völgyben kígyózott hosszan egy folyó, néhol sok ágra bomolva kéklett. A templomok meglátogatása után nagyot gyalogoltunk, a korán is körbementünk. Örömmel állapítottuk meg, hogy ha nem kell emelkedőt mászni, akkor bírjuk a hosszabbtávú járást, és utána sem leszünk rosszul. Találkoztunk egy középkorú német hölggyel is, akivel a visszafele úton megtapasztalhattam, hogy még nem felejtettem el németül beszélni.

Lhasában sikerült felfedeznünk egy jó kis éttermet a tibeti negyedben, ahova többször visszamentünk enni. Finom volt étkeket adtak nem drágán, és képek alapján lehetett rendelni. Bár a teát itt sem volt egyszerű, meg kellett mutatni, hogy sima zöld teát szeretnénk, és nem jakvajasat.

Sokat törtük a fejünket, hogyan juthatunk át a legjobban Nepálba, hogy még az Everestet is láthassuk. Végül a sok herce-hurca, hivatalos engedélyek és ellentmondásos információk miatt megragadtunk egy kínálkozó lehetőséget, jó áron, egy hétfős csapattal, kisbuszban indulnánk neki az útnak. Két német fiú szervezte össze a társaságot, minket nem hoznának vissza Lhasába, hanem kiraknának Tingriben, a nepáli határtól 180 km-re.

91. nap

Hajnalban kelünk, 6-kor, hogy a találkozóra, 7-re időben ott legyünk, és jó helyünk legyen a kisbuszban. Még sötét van, amikor indulunk, az utcán sehol senki, még a gombóc sincsen készen reggelire. Várunk, várunk. Fél 8-kor a német srácok megelégelik, és felhívják a tulajt. Mindjárt jön. Újra várunk, Sanyi egyre morcosabb, ideges. 8 után újabb telefon, egy másik számra, ahol csodálkoznak, hogyhogy még nincsen ott a sofőr. Fél 9-kor megpillantjuk a tulajt mezítláb igyekezni felénk. Kiderült, ő a vasárnapi reggel 7-es indulás helyett arra gondolt, hogy vasárnap este 7-kor megbeszéljük a megbeszélnivalókat, és hétfőn indulunk. Mindenki teljesen ledöbbent. Amin eddig csak filozofáltunk, most gondolkodás nélkül megtettük, otthagytuk a társaságot. Úgyis eggyel többen voltak, majd kitalálják, hogyan tovább. Mi nem akarunk ilyen megbízhatatlan figurákkal együtt utazni.

Irány Shigatse, magánúton. Gyorsan elmagyaráztattuk magunknak, hol a buszállomás. Rögtön jött az odavivő busz, és a kedves kalauzlány mosolyogva mutatta meg, hol kell leszállnunk. Ahogy körbenéztünk, egy buszt láttunk, mellette egy sofőrt. Megkérdeztük: Shigatse? Rögtön a saját buszára mutatott, és már abban a pillanatban indultunk is. Egyelőre ugyan csak a városban további utasokat gyűjteni, de már rajta voltunk a buszon! Útközben nem volt semmi gond, az engedélyt sem kereste rajtunk senki, pedig az első sorban ültünk, és az egyik ellenőrző pontnál a rendőr még fel is szállt a buszra. Nagyon izgalmas, vad vidéken jöttünk, egy széles folyóvölgyben. Fa alig, az egész tiszta sivatag, csak középen folyik a folyó. A város előtt nem messze még buszt is kellett váltanunk, de utána már hamarosan megérkeztünk, délután 3-ra. A leszállóhelytől 50 m-re megtaláltuk a kinézett olcsó szállásunkat.

Shigatse

A Tashilunpo-kolostor a város egyetlen igazi látványossága, a Pancsen Láma székhelye. Ő a Dalai Lámával mindig kicsit ellenlábas volt, ezt a kínaiak igyekeztek is kihasználni. De ennek ellenére egymás reinkarnációit ők keresik meg. Jelenleg az igazi 11. Pancsen Lámát elrejtve, inkább házi őrizetben tartják a kínaiak, és egy másikat, akit ők találtak, nevelik igaziként. Fontos, hiszen ő fogja a következő Dalai Lámát inkarnációját megtalálni. Rossz nyelvek szerint azért nincs a láma Shigatse-ban, mert nem bírja a magaslati levegőt.

A kolostor igazi város, kövezett utcákkal. Ez talán azért is volt lehetséges a többi, eddig általunk látott kolostorral szemben (ahol általában szemétdomb volt az utcákon), mert ez a hely nem olyan meredek, volt hely és lehetőség valódi utcákat építeni. Világító fehér falak, jellegzetes, tibeti stílusú ablakok, több néhai Pancsen Láma sztúpája. A fő terem még az eredeti a XIV. századból, emiatt aztán kisebb, alacsonyabb, mint a korábban látottak. MNO cikk a helyről.

Este vacsora után néztünk, de ebből inkább a további utazásunk megszervezése lett. Majdnem éhen maradtunk emiatt, mert 9-kor már szinte minden bezárt. De összefutottunk egy viharosan közlekedő testes, szőke franciával, aki folyékonyan beszél kínaiul, és leszerveztük a dolgot: van még két fickó, akik délre és az Everesthez akarnak menni, holnap reggel 8-kor nekivágunk, először busszal, aztán autóval, és meglátjuk, meddig jutunk.

Hihetetlen, hogy ma honnan indultunk reggel, és milyen fejlemények lettek estére!

92. nap

Reggel találka a franciával és a másik kettővel. Persze nem akartak nekünk jegyet eladni a buszállomáson. Engedéllyel lehet, menjünk el a megjelölt szállodába engedélyért, ott kapunk jegyet is. Sanyi és Luc, francia barátunk el is szaladtak, de tolmácsunk elfelejtette a hotel nevét, ezért aztán más módon próbálkoztunk. Két buszsofőr közül az egyik hajlandó volt minket elvinni, és meg is vette nekünk az utolsó 5 jegyet a buszra. Az ellenőrző ponton ismét nem fordítottak ránk túl nagy figyelmet, csak az útlevelünket ellenőrizték. Csudaszép helyeken haladtunk át, és egy röpke pillanatra még az Everest is felbukkant a távolban! Déli egy órára már meg is érkeztünk Shegar-ba, ahol rövid időn belül két ajánlatot is kaptunk arra, hogyan juthatnánk fel az Everest alaptáborába. Természetesen az olcsóbbat fogadtuk el, már csak azért is, mert a másik ajánlat tevője egy óra várakozás után is nagyon el volt foglalva azzal, hogy féket szerelje az autóján, és mire az ebédünket befejeztük, az autónak még mindig csak három kereke volt…

Mt. Everest alaptábor

Sofőrünknek jó kapcsolatai lehettek, mert egyszer sem láttuk, hogy az autók után járó 400 pénz belépődíjat bármikor is kifizette volna… Nem bántuk, ez csak a mi pénztárcánknak tett jót. Régi dzsippel mentünk, poros volt rettenetesen, és nem volt kézifékje. Ezért aztán a legváratlanabb pillanatokban kezdett el gurulni, amikor a lejtőn kiszálltunk fényképezni, és a srác lába lecsúszott a fékről. Egyébként sem volt valami nagy a vezetési tudománya a fiúnak, amikor az autó még éppen, hogy csak le nem fulladt az emelkedőn, még mindig hármasban próbálkozott… De nem lett semmi baj, pedig bármelyikünk az autóban jobban el tudta volna vezetni a dzsipet, mint a sofőrje.

Felmásztunk egy meredek hágón, és máris világ legmagasabb csúcsának és a Himalájának panorámájában gyönyörködhettünk. Lenyűgöző volt.

Egy újonnan épített úton jöttünk, rengeteg hosszú szerpentinen. Az emelkedő nem volt vészes, ezt pótolták az út hosszúságával. Mintha buszoknak, teherautóknak készült volna az út, pedig igazában zsákutca, „csak”az Everesthez visz. Francia barátunk újságíró, ő az út miatt jött, azt megnézni. Könyvet ír a pekingi olimpiáról, és a lángot ezen az úton fogják hozni Nepálból, az Everesten keresztül, ezért érdekelte őt a dolog. Azt hiszem, megalapozott elképzelése szerint az a olimpiai láng Tibetben is csak a Kínához tartozást erősíti.

Annyira elszánt, hogy másnap kiugrott az úton dolgozó munkások sátrainál az autóból, hogy ő akkor most nem jön velünk tovább, hanem itt alszik, mert meg akarja interjúvolni a munkásokat. Szerinte a kínai hódításnak sokszor ez a módja, utakat építenek, aztán szállodákat, végül hozzák a rengeteg kínai turistát. Lehet, hogy itt is ezt tervezik, hiszen a völgyben sok a szegény falu, és mindet tibetiek lakják, akik nem is beszélnek kínaiul. Később azt írta ez volt élete egyik legszörnyűbb éjjele, nagyot fagyott és a magasság miatt fájt a feje.

Mérnök fejembe nem fér el miért is ilyen széles és kis emelkedésű ez a gyakorlatilag turista út,  sokkal olcsóbban építve is szuperül használható lenne. Nos Luc megtudta, hogy India kormánya katonai okok miatt tiltakozott. A nagy ívű kanyarokat jó eséllyel hosszú rakétaszállítókhoz méretezték. Ez az egyik legközelebbi kínai pont közép Indiához.

Estére egész közel kerültünk a nagy hegyhez, alkonyati fényben sikerültek a legjobb fotók. A Rongbuk kolostor vendégházában alszunk, drága hely, hideg, bár két vastag takaró alatt jó volt a hőmérséklet, és rettenetes a kaja. „Vigasztalásképpen” egy kínai csoport megkínált minket igazi fekete csokoládéval! Csudajó kényeztetés volt!

93. nap

Reggelre eltűnt a sofőrünk, autóstul, de kiderült, hogy csak a csapatunkban lévő buzgó mócsing kínait vitte fel az alaptáborba. A kínai még mérges is volt ránk, hogyhogy ilyen lusták vagyunk. De velünk is feljött még egyszer. Egy expedíció is táborozott ott, pedig nincs is szezon. Inkább csak edzésképpen voltak ott. Nagyon fújt a szél, és az Everest csúcsán is látszott, hogy folyamatosan képződnek a felhőcskék, és sietnek tova. Egyre inkább nőtt bennem az elismerés a hegymászók iránt, akik hidegben, szélben, mindent elkövetnek, hogy egyre feljebb, még nagyobb hidegbe és még erősebb szélbe jussanak, fel a világ tetejére. A legnehezebb tényleg az oxigénhiány lehet. Sanyi megdumálta a katonával, és beljebb mehettünk a Rongbuk gleccser felé. Elvileg ide csak kínai csoportok jöhetnek, ha több időnk van egész bemehetünk az Everest alá. Én csak egy óráig bírtam az 5200m-en való gyaloglást, nagyon ziháltam közben, pedig nem is siettünk. Sanyi tovább ment, és jobban rálátott aztán a gleccser jeges részére is, nem csak a hatalmas morénatömegre, mint én.

Az utunk visszafelé simán alakult, lassan lekacskaringóztunk a hágón, és még egy fuvart is kaptunk, ami a következő nagyobb helyre, Tingribe vitt el bennünket, meg egy indiai társunkat.

94. nap

Tingriből a nepáli határ 180 km. Állítólag jár busz is, az útikönyv szerint stoppoljunk, nem lesz gond, nem nehéz. Ám szerintünk a sikeres stoppoláshoz három dolog szükséges. 1. Jöjjön valami jármű, amit le lehet inteni. 2. A járgány meg is álljon. 3. A sofőr ésszerű árat mondjon. Hát nekünk már az első ponttal problémáink voltak. Ez a Tingri inkább egy porfészek, mint város, délig alig ment rajta keresztül jármű, hiába főút, és az sem állt meg az integetésünkre. A helyiek pedig horribilis árat kértek volna.

Ezen az úton olyan sokszor éreztük a gondviselés kezét. Úgy tűnik mégsem csak a véletlenek játéka volt tegnap este drágán ide jönni, meg rávenni a sofőrt arra a szállásra, amit spontán mi választunk. Unottan vártunk egy vagy jön vagy nem buszra a vendégházunkba 11 fele, mikor betért egy fehér pár enni, akik csak ketten voltakegy dzsipben. Rögtön le is csaptunk rájuk. Nagyon készségesnek mutatkoztak, persze, hogy mehessünk velük, a sofőr és a vezetőjük is bele kellett egyezett, ezek egy korrekt árat kértek a fuvarért, abból is alkudtunk kicsit (nekik ez csak extra pénz). Utána már csak robogtunk hegyen-völgyön át egy szuper autóval (4,5 literes motor, egyik legjobb jeep felépítés, ezt pont erre a hegyi úttalan útra tervezték). De ez ugyanannyira rázott, mint egy sima busz, de más volt a sebesség: picit rossz úton 100, rosszon 80, ott ahol a busz lépésben megy és mégis kiesik az utas mi 40-es átalagtempót tartottunk. A sofőrünk pontosan ellentéte volt a tegnapinak, szinte mindig a maximális sebességgel ment, de sohasem felejtett nagy bukkanóknál lassítani, szinte őrültként mentünk, de mindenki érezte a sofőr uralja az autót. Sanyi a csomagtartóban ült, de elég kényelmesnek tartotta a helyzetét.

Nyalam városánál egy 5 órás várakozással fenyegettek minket. Neki is álltunk bóklászni, beültünk egy netkávézóba, amikor hamarosan szaladt utánunk a vezető, hogy mégis mehetünk tovább, siessünk vissza. Nem gondoltuk, hogy utunk leghorribilisebb szakasza következik, 30 km-t kb. 1,5 óra alatt sikerült megtennünk. Hihetetlenül meredek hegyoldalak, útépítés, sár, víz, kövek, iszonyú rázós volt, pláne, hogy a sofőr nyomta a gázpedált, mert még ma le akart adni bennünket a határon. Sikerült is neki. Egész a nepáli ellenőrzésig vittek és a kínai hivatalos dolgokban is segítettek, gyk. luxus szolgáltatás a buszjegyárért.

Megérkeztünk Nepálba. Átkeltünk a Barátság hídon, megvettük a vízumot, és máris azon törhettük a fejünket, hogyan tovább. Végül egy kisbuszba szálltunk, ami meg volt rakva áruval, irány Kathmandu! Ahogy a másik pár, maradhattunk volna mi is még azon a vidéken egy éjszakára, de mielőbb a városba akartunk érni, hogy véget vessünk a vándorlásunknak. Egészen jól haladtunk addig, amíg a buszunk defektet nem kapott. Nem lett volna nagy gond, ha az előszedett pótkerék szintén nem lapos. A sofőr végül lestoppolt egy teherautót, és másodmagával meg a kerékkel nekiindult a legközelebbi településnek. Még szerencse, hogy itt már enyhe idő volt, még este is a sötétben. A várakozás közben Sanyi lestoppolt egy másik autót, ami hajlandó volt minket továbbvinni. 3 nőt kiparancsolt a sofőr a dzsip csomagtartójából a hátsó ülésre, a helyükre kerültünk mi ketten, meg a hátizsákok. Nem volt túl kényelmes, de legalább haladtunk jó tempóban. A minibuszos képes lett volna elkérni az egész út árát, de csak a felét adtuk oda neki, azt meg szinte nem fogadta el, az egész kellett neki. Új sofőrünk Katmanduban egészen a vendégházig vitt minket, a legszűkebb utcákon, földkupacokon vitt át bennünket.

A sok hideg, fázás, engedély, rendőr után végre megérkeztünk a meleg, komfortos, nyüzsgő Katmanduba!