Rajastan

Jaisalmer

136. nap

december 11. kedd

A vonatunk elég jól behozta az összes lemaradását, így végül másfél óra késéssel érkeztünk meg Jaisalmerbe. Sivatag vesz körül bennünket, ami már a vonatút alatt elkezdődött. A táj vöröslik a köves talajtól, és egy-két fa, bokor nő csak rajta, sivatagi fajták. A port is rögtön észrevettük, az ablak alatti résen csak úgy süvített be a sok homok, hiába tömködtük be újságpapírral. Az állomáson persze rögtön körülvettek minket a vendégfogó riksások, egymást túlkiabálva próbáltak minket elcsábítani valahova. Azt választottuk, aki megígérte, odavisz az erőd kapujába. Útközben persze kiderült, hogy neki is van vendégháza, és hogy az erődben már nem engedélyezik a szállodákat, mert veszélyezteti a vízhasználatuk az erődöt, de mi nem tágítottunk eredeti célunktól, hogy az erődben fogunk lakni. Még jó, hogy a Lonely Planet előre figyelmezteti a gyanútlan turistákat, hogy ne higgyenek az ilyen és hasonló szövegeknek, hogy a keresett szálloda vagy üzlet megszűnt, leégett, felrobbant vagy elvitte az árvíz. A kapuban aztán csak megfogott minket egy nem túl tolakodó ember, aki elvezetett minket a vendégházához. A hangulata rögtön megfogott minket: kis udvaros, magasba nyúló, szűk lépcsőjű épület, néhány szobával csak. A mienk pici, de barátságos, homokszínű falakkal, színes ágytakaróval, párnákkal. Ablakbaülő is van, kényelmesen szintén párnákkal, ahonnan lehet szemlélni az alant elterülő várost és a távoli sivatagot.

Ettünk a tetőteraszon, és még világosban indultunk sétálni az erődben. Csupa zegzugos utca, persze tele kereskedőkkel, akik ruhákon, sálakon kívül csudaszép hímzett, tükrös faliszőnyegeket árulnak a legkülönbözőbb színekben. Igazán csábítóak! Megkísértett a gondolat, milyen gyönyörű lenne egy elefántos ágytakaró, de aztán lebeszéltem magunkat róla, mert annyi a flitter és a hímzés rajta, hogy kényelmetlen lenne leheveredni rá, meg egyébként is, csak félteném folyton. Sok bőrkötéses albumot, noteszt, igazi bőrtáskát áruló is van. Az árusok esténként az utcán rakott kis tüzek körül gyülekeznek, melegszenek.

137. nap

december 12. szerda

Már tegnap este is rácsodálkoztunk, az erőd épületeinek a szépségére, de ma a maharadzsa palotája végleg elvarázsolt bennünket. Faragott homokkő az egész hatalmas épület, de nem akárhogyan megfaragva! Virágos, állatos csipkecsodák mindenütt, és mindez aranyló homokkőből! Nem hiába hívják Jaisalmert az arany városnak! Végigbolyongtuk a palotán, megcsodáltuk a helyi maharadzsák és maharánik lakóhelyét, és elmerültünk a régmúlt idők történelmében. Nagyon jó kis audioguide-ja van a múzeumnak, szépen beszél angolul, és csupa hasznos, érdekes információt mond. Az itteni, rajasthani királyok azok, akiket indiai maharadzsaként ismert meg a világ, a XX. sz. elején végigutazták Európát egész lakosztályokat foglalva el a legelegánsabb szállodákban. Ebben a palotában kicsit bepillanthattunk az életükbe. A palota minden zuga azt szolgálja, hogy minél jobban rá lehessen látni a lenti forgatagra, és hogy minél kellemesebb hőmérsékletet biztosítson ezen a szélsőséges sivatagi éghajlaton: nyáron védjen a rekkenő hőségtől, az esti hűvös elől pedig menedéket nyújtson. A városban kószálva még egy gazdag kereskedő házát látogattuk meg. Haveli-nek hívják ezeket az épületeket, mindegyik homokkőből, csodás faragásokkal. Sajnos az erkély egy része már leszakadt és belülről is ráfért volna egy alapos restaurálás, de még eredeti fényének halvány másolatában is elbámultunk rajta. Jaisalmer már évszázadok óta a kereskedelemből él. India és az arab országok, Közép-Ázsia között itt vezetett el a tevekaravánok útja. Sóval, textillel, ékszerekkel, ezüsttel és ópiummal kereskedtek. Ebből gazdagodtak meg a maharadzsák (a város igencsak megvámolta az átvonuló kereskedőket) és a helyi kereskedők is így tudtak gyönyörűséges lakóházakat építeni (ez már annyira sivatag, hogy termőföldnek nyoma sincs). Ahogy a tengeri hajózás egyre inkább teret hódított és Bombay kikötője fejlődött, úgy indult Jaisalmer is hanyatlásnak. Ma ismét virágzik, a turizmus jóvoltából.

Kisétáltunk a közeli tóhoz is, ami egy mesterséges tó, 300 éve létezik. Faragott templomok állnak a partján és egy árkádos impozáns kapu. Vízibicikliztünk is rajta. Kicsit mókás, a sivatag közepén csónakázni egy tavon, de lassan kezdjük megtanulni, hogy a sivatag nemcsak az, ahol homokon kívül nincsen más, hanem amikor nagyon kevés eső, azaz átlagosan 250 mm/év esik valahol. Előfordulhat olyan is itt, hogy egy gyerek 7 éves koráig nem lát esőt.

Este bábszínházban voltunk. Persze nem olyan európaiban. Két indiai dobolt meg valami kasztanyetta-félén ütötte a ritmust, és énekeltek hozzá, mialatt a színpadon marionettfigurák táncoltak zseniális módon. Még a lovaglást is eljátszották lendületesen, zseniálisan tehetségesnek tűnik ez bábos fiú, aki még 20 éves sincs. Állítólag Rajasthan az indiai bábozás őshona.

Vonatjegyet még az előadás után vettünk az állomáson. Holnap estére még csak várólistás a jegyünk. Aztán hazamentünk és élveztük a barátságos kis szobánkat.

138. nap

december 13. csütörtök

Fél 10-ig kaptunk haladékot a 9 helyett, hogy kiköltözzünk a szobánkból, de a csomagunkat még otthagyhattuk. Az erődben való reggeli-délelőtti bolyongást azzal kötöttük össze, hogy egy jó kis reggelizőhelyet keressünk. Végül az egyik szálloda tetőteraszán kötöttünk ki, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a városra. Tényleg aranyszínű volt az egész, néhol a teraszon száradó, színes ruhák virítottak. A távolban pedig meglepő módon szélmalmok forogtak. A város az indiai-pakisztáni háború idején a 70-es években fontos stratégiai szerepet játszott, vszg. ezért is a modern szélkerekek, hogy a hadseregnek biztosítsák a folyamatos és független áramellátást. A katonai jelenlét az utak minőségén is látszik: szélesek és nincsen rajtuk kátyú (sőt forgalom is alig).

Az erődben van hét, egymással kis labirintust alkotó jain templom is. Ennek a vallásnak egyelőre nem tudjuk a magyar megfelelőjét (megnéztük azóta, használjuk jain-t kifejezést is, dzsainizmust is. Indiában 1-2%-nyian vannak, de nagy volt Rajasthanban és az egész országban a kulturális, illetve gazdasági befolyásuk. Valamiféle Univerzum-istenségben hisznek, és abban, hogy minden élőlénynek, még a növényeknek is van lelkük. A teljes erőszakmentesség nagyon fontos számukra. Csúcsos-tornyos templomokat építettek, rengeteg finom kőfaragással istenségekről is. Újra csak bámultunk a mestermunkákon.

Még egy lakóházat, a Patwa-ki haveli-t néztük meg, ami egy részének még berendezése is van. Láttuk az apró konyhát, az étkezőt, a tárgyalót, ahol rendszeresen kínálták ópiummal a vendéget. Tulajdonképpen 5 testvér 5 palotája van egybeépítve, de már nem laknak itt. Elköltöztek a tevekereskedelem lehanyatlásával.

Délután úgy érezhettük magunkat, mint a gazdag turisták. Dzsippel mentünk ki a közeli Sam falu határába, ahol tevehátra ültünk, és úgy indultunk a közeli homokdűnékre naplementét nézni. A tevegelés mókás volt, egészen más, mint Mongóliában. Az itteni teve sokkal magasabb és karcsúbb, míg a mongol egy bundás, nagydarab, lomha állat. Egypúpú, de az sem látszik, mert rajta van egy kétszemélyes nyereg, ami igen kényelmessé teszi a tevegelést, sokkal inkább, mint a mongol nomád nyereg, ahol a teve elülső púpjába kellett kapaszkodni. A tevehajcsár előttünk sétált, vezette az állatot. A sivatagban körülöttünk sok volt a pozsgás növény, meg a szúrós, megsárgult fű. A homokdűnéken tömegek vettek körül bennünket, kiderült, hogy nem csak mi akarunk innen naplementét nézni! Egész nagy zsivajt csaptak a mindenfelől összesereglett népek!

Este felvettük a hátizsákjainkat, és a vonatindulásig naplóírással, fényképrendezéssel és netezéssel töltöttük az időt.

Jodhpur

139. nap

december 14. péntek

Éjjel kicsit hideg volt már a vonaton, fáztunk a hálózsákjainkban. Reggel 6-ra értünk Jodhpur-ba és vagy két órát töltöttünk a turista-váróban. Ott meleg volt, nem sokan voltak, és volt konnektor, lehetett használni a számítógépet. Aztán beadtuk a két hátizsákot a csomagmegőrzőbe és elindultunk a város felé. Hűvös volt még, és az utcák még szinte teljesen kihaltak, alig volt nyitva valami, pedig 9 felé járt.

Jodhpurt a „kék városnak” is nevezik. Sok ház indigókék színben pompázik, ami a Brahminok, a legfelsőbb kaszt színe. De manapság már akárki festheti kékre a házát, az indigó állítólag jó rovarriasztó is. A kéken virító óváros fölé magasodik a vár, Merangarh, egy kopár dombon. Hatalmas falai, bástyái vannak a XV. sz-ban épített erődítménynek, és benne egy vörös kőből épült palota, amelynek kőcsipkés, mértani alakzatokból és virágokból kifaragott ablakainak, falainak csodájára járnak a látogatók. Tényleg lenyűgözőek, főleg a mennyiségük és a kidolgozottságuk. Múzeum is van benne, fegyverekkel, kis maharadzsák bölcsőivel. Sok díszes palankin-t is láttunk, amiben az előkelőségek ültek az elefánt hátán, ill. amiben az utcán vitték őket. A várra a legjobb kilátás egy nem messze lévő síremlék közeléből nyílt. Az emlékmű fehér márványból épült, és a körülötte lévő ápolt zöld fű és rózsakert hangulatos szemlélődőhellyé tette.

Jodhpur látványosságai ennyiben ki is merültek számunkra. Lesétáltunk a várból az óratoronyhoz, bóklásztunk a körülötte lévő piacon. Ittunk makania lasszit, jó sokat. Ez egy sáfránnyal ízesített édes finomság. A lasszi önmagában egy joghurtszerű dolog, amit gyümölccsel szoktak készíteni, és akkor egy finom gyümölcsturmixot lehet inni. A város maga nem igen fogott meg bennünket. Nagy, koszos, hangos, zsúfolt. Igazából egy délután is elég lett volna rá ill. a várra. Kiderítettük, hogy a következő állomásunkra átszállás nélkül, busszal is el lehet jutni. A vonatjegyünk ugyan már megvolt, de végül este fél 10-kor buszra ültünk Nawalgarh felé.

Shekhawati, Nawalgarh

140. nap

december 15. szombat

A buszon alig tudtunk valamit aludni. Az emberek jöttek-mentek, az éjszakai busszal mentek közeli falukba is, a villanyt nem kapcsolták le. Ráadásul rémesen hideg volt, Sanyi meg rosszul is érezte magát. Hajnali fél 5-kor már meg is érkeztünk Nawalgarh-ba, a sötét és hideg utcára. Szerencsére voltak ott néhányan, kaptam teát, a tűznél tudtunk kicsit melegedni. A könyvünk nem túl részletes erről a területről, csak néhány szállást ír. Az egyikhez sikerült elvitetnünk magunkat riksával, de tele voltak a szobái. De nagyon rendes volt, mert megszánt minket, és beengedett az irodájában lévő két kanapéféle ülőhelyre a földön, hogy ott aludjunk. Még takarót is hozott. Nagyon jólesett a meleg szoba, és 11-ig aludtunk. Sajnos el kellett hagyjuk a kedves házigazdát, mert felszabadult ugyan szobája, de az nekünk drága volt. A városban, a piac mellett találtunk egy szállodát elfogadható áron.

Körbesétáltunk. Szerencsére a hajnali kietlenség után a helység életre kelt, és sokkal biztatóbb képet mutatott magáról. A környező területet Shekhawati-nak nevezik, és a haveli-kről nevezetes. A haveli itt is a kereskedők házát jelenti, de itt nem kőfaragások díszítik, hanem festett figurák. Kisebb-nagyobb, az egész házfalakat, eresz alját, erkélyeket, homlokzatokat befedő festmények ezek, amik színesen pompáznak. Lépten-nyomon bukkan ilyen díszítésű épületekre az ember, ahogy járkál a városban. Egészen változatos témákat örökítettek meg. Sokszor szerepelnek az istenek meg a különböző harci jelenetek, ahogy elefánton, tevén ülnek a hősök, de a mindennapi életből vett jelenetek is gyakoriak. Látszik, hogy az 1900-as évek elején épült házakat megérintette már a fejlődés, a falakon vonatok, autómobilok is láthatók. Néhány épületnél folynak csak restaurációs munkák, a legtöbb festmény elég rossz állapotban van.

Egyelőre ez a legkevésbé turistás város, ahol jártunk Indiában. Itt nem próbálnak a nyakunkba sózni semmit, csak lelkesen köszöngetnek a legtöbbször, bár a gyerekek rendszeresen kuncsorognak tollért. A szép látnivalók ellenére tényleg nem sok fehér van erre. A városka sajnos éttermekben sem bővölködik, alig találtunk vacsorázóhelyet. Végül a szállodában, ahol lakunk, főztek nekünk thali-t, de az is olyan kis adag volt, hogy rögtön reklamáltunk a mennyiség miatt. Kicsit morcosan teljesítették ugyan az igényünket, de mindenből kaptunk még.

141. nap

december 16. vasárnap

Délelőtt egy kis faluba, Parsurampura-ba buszoztunk. Nem volt messze, de világvégi helynek tűnt. Ez abból is látszott, ahogy bámultak minket. Néha már zavaró volt. Az viszont egy kedves momentum volt, hogy egy kamasz srác, ahogy meglátott minket szintén bámulva a nyomunkba szegődött, tisztelete jeléül még a feltűrt nadrágszárát is siettében lehajtotta. Arrafelé kanyarodtunk, amerre lakott. Egyszer csak nagy kiabálást hallunk, befutott a házba. No, gondoltuk, most kicsődíti ide az egész háznépet a csodálatunkra, az nem lesz kellemes. De meglepő módon nem ez történt. Hamarosan megjelent körülöttünk, de nem az egész családdal, hanem csak a karonülő kistestvérével együtt – csak neki akart minket megmutatni. A gyerkőc persze nagy szemeket meresztett ránk.

Maga a falu nem volt egy nagy szám, már ami a művészeteket illeti. Egy kopott haveli, egy templom vöröses freskókkal, meg egy chatri, amiről pontosan nem tudjuk, hogy micsoda, de egy vagy több, emelvényen álló kupolás, oszlopos építményt jelent. A könyv szerint ezek a terület legrégebbi festményei. Ahhoz képest igen jó állapotban voltak. Maga a falunak a megtapasztalása,és az odavezető úton a sivatagi látvány és a többi kis település legalább annyit nyújtott számunkra, mint maguk a freskók.

Visszazötyögtünk Nawalgarh-ba, ahol szerencsére nem problémáztak azon, hogy jóval dél után jelentkezünk ki a szállodából. A következő kisvárosba, Mandawába hipp-hopp eljutottunk. Rögtön indult a busz, az átszállás is simán ment, és a legolcsóbb szállodát is azonnal megtaláltuk. Ez egy új haveli, új festményekkel, tényleg jól néz ki. Tartjuk a formánkat, itt sem fizetünk többet 300 rúpiánál (1500 Ft) egy éjszakára.

Shekhawati, Mandawa

A város telis-tele havelikkel, a legtöbb elég elhanyagolt állapotban van, alig látszanak sokszor a freskók. Van néhány modernebb is, nem csak a hindu istenek, pl. telefonáló fiú, automobil, repülőkísérletek. Sokat kószáltunk a poros utcákon. A legtöbb szálloda egy-egy régi, de felújított haveliben van, ezek igazán szépek. A városka sokkal turistásabb, mint a tegnapi. Itt már nem bámulnak minket, de annál inkább hívogatnak be az üzletekbe, kuncsorognak pénzért a gyerekek, meg tollért. Sok a fehér, a legtöbbje vezetővel sétál. Megláthattuk azt is, hogyan indul a lavina, amikor a gyerkőcök tollat, csokit kérnek. Az egyik látványossághoz megérkezett egy fiatal pár. Körbe se néztek nagyon, de a vezető már mondta nekik, hogy a köréjük gyülekező suhancoknak adjanak valamit. Tényleg nem voltak már kicsik, 14-15 éves fiúk, viszonylag jól öltözötten. A pár pedig engedelmesen nyúlt a hátizsákjába, és szétosztottak egy marék tollat. Ennyit erről. Minket pedig nem hagynak békén, kitartóan követnek, amíg Sanyi rájuk nem dörren, vagy meg nem cibálja valamelyiket. De sokszor még ez sem segít. Azon is meglátszik a sok turista, hogy egy tekercs wc papír, amit zsebkendőnek is használunk, 50 rúpia (250 Ft!).

142. nap

december 17. hétfő

Irány Fatehpur! Ez egy újabb kisváros újabb havelikkel. De itt már láttunk valami újat is. Egy francia festőművésznő, Nadine Le Prince megvásárolt egy havelit, és felújította. Itt aztán igazán megláthattuk, milyenek lehettek ezek a kereskedőházak eredeti pompájukban! Freskók mindenütt, és a művésznő nem csak azzal törődött, hogy restaurálva legyen minden, hanem a berendezéssel is. Hangulatot varázsolt az udvarokba odaillő bútorokkal. Nem is csoda, ha az évből 6 hónapot itt tölt! Igazi felüdülés volt ez számunkra a sok lepusztult épület után. A francia példát is akar adni a többi haveli tulajdonosának, akik általában valamelyik nagyvárosban élnek, hogy érdemes felújítani az épületeket, pénzt költeni rájuk, de egyelőre nem követték a példáját.

Ebédelni itt sem lehetett rendesen, így aztán inkább buszra ültünk, és 3,5 óra után megérkeztünk Jaipurba. Első volt a vonatjegyvásárlás, aztán a szálláskeresés. Illetve előző este foglaltunk egy szobát, hogy próbáljuk kikerülni a riksás eltérítést valami másik helyre. A hely kiválasztása nem lett a legszerencsésebb, de hát ez csak mindig utólag derül ki. A tulaj, egy kicsinyes ember, először nem is akart emlékezni a telefonunkra, majd amikor végre eszébe jutott kiderült, hogy mégsincs fürdőszobás szobája. Magyarázott mindenfélét, de a sima szoba árából csak nagy nehezen volt hajlandó engedni 50 Ft-nyi rúpiát egyáltalán kompenzációként. Később hallottuk, ahogy mások kiabáltak vele a csomagmegőrzés miatt, így azt elhatároztuk, hogy másnap a hátizsákokat inkább elvisszük az állomásra, minthogy itt balhézzunk velük mi is.

 A nap fénypontja a vacsoránk volt az állomás közelében, miután megvettük a jegyeket. Egy szimpla thalit kértünk, de csak úgy pakolták elénk a jobbnál jobb falatokat, szószokat! Régen nem ettünk ilyen királyi módon!

Jaipur

143. nap

december 18. kedd

Jaipurra pont elegendő volt az az egy nap, amit itt töltöttünk. Szokás szerint a maharadzsa palotájával kezdtük a napot, mint az egyik legfontosabb látnivaló. A jelenlegi maharadzsának tényleg van itt rezidenciája, egy hétemeletes épület, ahová nem is lehet bemenni. Végig lehet viszont sétálni az udvarokon, ahol az egyikben hatalmas ezüst edények állnak. VII. Edvárd angol király koronázására az akkori maharadzsa ezekben vitte a Gangesz szent vizét Angliába. A másik udvaron szép festett kapuk vannak. Az egyik legérdekesebb a ruhagyűjtemény, ahol szárik, sálak, díszes kelmék láthatóak a vitrin alatt, és egy 250 kg-os hatalmas maharadzsa felöltője is.

A másik jelentős épületet, a Hawa Mahal-t, az udvar asszonyainak építették, hogy a világ kíváncsi szeme elől elrejtve tudják lesni a város forgatagát. Ez egy hétemeletes épület, sok-sok kőrácsos és apró ablakkal, nehogy be lehessen látni. A felső szintek éppen hogy csak annyira szélesek, hogy kényelmesen oda lehet ülni az ablakokhoz.

A várost a könyvünk „pink city”-nek nevezi, ami inkább téglavöröset jelent a valóságban. A maharadzsa annak idején, amikor az angol trónörököst várta, az óvárost a vendégszeretet színével átfesttette, így lettek az épületek ilyen meleg árnyalatúak. Rengeteg a bazár, az üzlet, a kereskedők uralják az utcákat. Szerencsére nem kellett megtapasztaljuk, hogy nem alkusznak (hozzá vannak szokva a sok pénzű és kevés idejű turistákhoz), mert nem akartunk venni semmit.

Egyedüli beruházásunk egy papírsárkány volt, mert Sanyi kedvet kapott sárkányt eregetni. 10 Ft volt egy darab, meg még 50 a madzag hozzá. Aztán kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog, hanem külön tudomány! Még szerencse, hogy akadtak lelkes jelentkezők, akik segítettek neki, és új sárkányt is vettek, amikor látták, hogy a régi már elszakadt. A srácok lelkesen tanítgatták Sanyit és segítettek neki.

Udaipur

144-146. nap

december 19-21.

Éjszakai vonattal érkeztünk Jaipurból, ami persze 3 órát késett, de egész jól aludtam. Jól felöltöztem, így nem is fáztam. Sanyi kevesebbet tudott aludni. A vonaton megkörnyékezett bennünket egy állítólagos szállodatulajdonos, és megpróbált elcsábítani a szállodájába. Sejtettük, hogy az nekünk drága lesz, de beadtuk a derekunkat, hogy elmegyünk és megnézzük. Már csak azért is, mert autóval visznek akkor bennünket, és nem kell harcolnunk a riksásokkal. Egy gyönyörű havelibe hoztak bennünket, teával kínáltak. Az egyik legszebb szobájukat mutatták meg nekünk, és azt mondta a fiatalember, mi döntjük el, mennyit fizetünk érte. No akkor, mondtam, ingyen van, igaz? Erre persze meglepődött, de a főnökkel való egyeztetés után 300 pénzben maradtunk! Egy többezres szállásért csak néhány százat fizetünk! Kicsit távolabb van a központtól, de még így is megéri az élményt. Egy új szálloda, ebben az évben nyitott a felújított, 250 éves haveliben. Alig lehet még vendégük, ha ilyen olcsón is ideadják a szobát, mindenesetre még nem találkoztunk mással, mint a személyzettel. Nem is nagyon csináltunk ma mást, mint sétáltunk, ebédeltünk, és élveztük a gyönyörű szobánkat és teraszunkat.

Persze azért este ránk tört az aggodalom, hogy mi lehet a turpisság a dologban, vajon hol fognak minket ezek még becsapni? Ennyire jótékony még sosem volt senki velünk, turistákkal. Később kiderült, semmi csalás nem volt a dologban. Nem kértek semmiért plusz pénzt, még a csomagmegőrzésért sem. A rossz érzésünk a dolog szokatlansága miatt adódott, meg hogy rajtunk kívül nem volt más vendég. Mikor elmentünk, kaptak egy teljes csoportot.

Udaipuri időnk többi részét is igen kényelmesen töltöttük. Van a városnak egy hatalmas, 244 m hosszú palotája, ami az előtte elterülő tóra néz. Van még több, eredeti állapotban megmaradt szobája, üveg- és tükörberakásokkal teli. A legnevezetesebbek az üvegmozaik pávák, amiket már restauráltak, így eredeti színükben pompáznak. A kilátás is fantasztikus innen a tóra, nem csoda, hogy a palota egyik szárnyában két luxushotel is működik. A kilátás a környező hegyekre nyílik, és két kis szigetre. Az egyiken szintén egy drága szálloda van, ez olyan, mintha az épület közvetlenül a tóból emelkedne ki. Fehér falaival igen vonzó látvány a tó közepén. A másik szigeten étterem van, de este szebb a kivilágítása. Megpróbáltunk szétnézni rajta, amikor vízibicikliztünk a tavon napnyugtakor, de kidobtak minket, amikor kikötöttünk. Azt mondták, ide csak jeggyel lehet jönni, és a vízibicikli nem megengedett. Mondtuk, hogy szívesen veszünk jegyet, de nem voltak túl barátságosak, azt mondták, csak bizonyos hajóval lehet ide jönni, mert a sziget a maharadzsa tulajdona. Nem volt kellemes élmény, de a naplemente színeiben tündöklő palota látványa kárpótolt minket.

Sokat üldögéltünk az egyik legmagasabb tetőteraszon is, ahonnan szét lehetett látni az egész városra, és az árai is barátságosak voltak. Élveztük a látványt nagyon. Ezek a napok igazán melegek is voltak, még este sem vált csípőssé a levegő. A part menti turistás utcák girbe-gurbák, fel-le mennek a dombokon. Sok boltocska kínálja a portékáját, különösen sok itt a miniatűrfestő. Újra felbukkantak a német és francia pékségek, persze az eredeti péksütemények halvány másolatával, de nem rosszak a sütik. A tetőteraszos vendéglőknek igen nagy a keletje, a kilátás miatt sok van belőlük. Csak találja meg az ember azt, amelyikben a legjobb a rálátás a városra! Egyedül a napernyőket hiányoltuk, mert hiába van itt tél, azért meleg lett napközben. Minden este több helyen is van mozi, a vendéglők egy James Bond-filmet vetítenek, aminek egy részét itt forgatták Udaipurban. Sok a turista, mindenféle népség. Sok az elegáns, nagy dzsippel érkező is, akik számára több drága szálloda is rendelkezésre áll.

Mi, egyik este az egyik felújított hatalmas haveliben (ami kulturális központ lett) egy táncos esten voltunk, ahol rajasthani táncokat láttunk. Itt a csak a nők táncoltak, ellentétben a nepáli esttel, ahol csak férfiak. Itt a nők színes ruhákban forogtak-pörögtek, hol egy tűzzel teli fémedényt tartottak a fejükön, hol sok-sok cserépedényt, úgy mozogtak alatta ügyesen táncolva.

Kimentünk egy, a várostól pár km-re lévő kis falucskába, inkább skanzenbe is. Itt egy vezető rábeszélt minket, hogy fogadjuk fel. Végül nem bántuk meg, mert sok érdekességet mondott. Négy különböző területről voltak házak, táncosok. Készültek egy nagy fesztiválra, ami másnap kezdődött.

Sokáig törtök a fejünket, maradjunk-e még egy napot, de aztán tovább indultunk Bundiba. Alvós busszal utaztunk, egészen érdekes módon. Alul ülések voltak, felettük pedig egy- ill. kétszemélyes fülkék, így egy egész kis dobozt mondhattunk magunkénak. Még függöny is volt rajta. Okulva előző buszélményünkből, jól felöltöztünk, de most persze nem volt rá szükség, meleg volt a buszon. Eléggé rázott, de valamicskét tudtunk aludni.

Bundi

147. nap

december 22. szombat

Reggel fél 5-re érkeztünk. Jó, hogy telefonáltunk előre, mert így rögtön a vendégházba vitettük magunkat, ahol tovább aludtunk.

Bundi a palotájáról nevezetes. 1967-ben költözött ki belőle a maharadzsa, mert már nem tudta fenntartani. Nem csoda, mert hatalmas az épület. Pár éve nyitották meg a nagyközönség előtt, addig senki nem törődött vele. Egy nagy labirintus az egész, több mint 200 szobával, udvarokkal, erkélyekkel. Az egész a letűnt idők varázsát idézi, egy mesebeli gazdagságról és életről mesél. Csodaszép festmények, tükrök, faragványok jelzik, milyen lehetett itt az élet. Persze mindez már csak romjaiban. Feketék a falak, majmok szaladgálnak, galambok repkednek körös-körül. A néhány megmaradt szépség pedig elvarázsolja a látogatót. Lenyűgöző a kilátás a város kék házaira, a környező hegyekre.

148. nap

december 23. vasárnap

Ma inkább a találkozások dominálták napot. 10-re egy keresztény templomba mentünk. Csak egy töredékén vettünk részt az amúgy hindiül menő szertartásnak, amin főleg árva gyerekek voltak. Ez a rövid idő is elég volt, hogy áldást kelljen mondanom az oltárnál és behívjanak egy kávéra (miközben tovább ment az istentisztelet). Nagy tisztelet árad irántunk, de alig tudtunk miről beszélni, nem volt áthidalható a kulturális szakadék.

A királynő kútját ejtettük útba visszafele. Egy igen életvidám francia építész párral beszélgettünk itt hosszasan, ők Rajasthanban 3 hetet töltenek és egész más helyek tetszettek nekik, azt hiszem, a szakmájuk miatt. Azt mondták, Üzbegisztán szocialista építészete szép - én hiszek nekik…

Este vonatra ültünk és másnap reggel minimális késéssel érkeztünk Bombay-be.

Bombayi karácsony

149. nap

december 24. hétfő

Reggel 8-kor kellemes meleg fogad, 22-25 fok, először az iráni konzulátusra igyekszünk. A taxis csak akkor tudja a pontos utat, mikor telefonon ő is beszél a portással. Flottul ment a kérelem beadása.

A következő négy órában olyan keresztény közösséget kerestünk, akik befogadnak karácsonyra. Kimerültünk benne, de mint legtöbbször, a kulcs a kudarc ellenére való kitartás és gondolkodás volt.

Ebédre szalézi nővérek invitáltak, majd a szalézi testvérek házában kaptunk szobát. Kellemes vendéglő nyitott teraszán költöttük el szentesti vacsoránkat. Kísértő volt otthoni ízekre, hangulatra vágyni, de ez azt hiszem, zsákutca. Mi most Indiában vagyunk, ezt kell kihasználni. Szóval, szinte csupa helyi finomságot rendeltünk, olyan dolgokat, ami a hazai ünnepi asztalon nem jelenik meg soha.

Az étkek egyedisége mellett az időjárás tette teljesen különlegessé ezt a karácsonyt. Délben 35 fok volt, este tízre is csak kellemes 25-28 fokra hűlt az idő, pont ideális az éjféli miséhez (ami itt 10:30-kor kezdődik biztonsági okokból). Befogadó plébániánk hatalmas, vasárnap 7 mise van! A Jézus születését ünneplő és a karácsony kezdetét jelentő misére (ez után van a helyieknek az ünnepi vacsora, buli) kb. 5 ezer ember jött. Mindenki nagyon szépen fel volt öltözve, csak bámultuk a színesebbnél színesebb és csillogó szárikat és bizony sok nyugati ruhát is.

A prédikációban arról beszélt a tartományfőnök, hogy innen 300km-re északra karácsonyra készülő szerzetes testvéreiket megtámadták. Gyerekekkel szociális érzékenységre figyelmeztető darabot adtak elő egy faluban. Hindu szélsőségesek a darab félbeszakítására kényszeríttették őket, majd üldözőbe vették a 3 autójukat és kettőnek az utasait súlyosan bántalmaztak is. Egy testvér elveszítette 2 ujját a jobb kezén. A prédikáció üzenete az volt, hogy akkor is kell ünnepelni, ha a bánat, a baj körülöttünk van. Egyik világnézet sem tagadhatja, hogy ünnep és gyász egymást követik az életben. Ez a közösség azt tette elénk például, hogy a bánatot igenis túl tudja nőni az öröm (anélkül, hogy elvenné az előzőnek a helyét).

Szüleim telefonjára várva az egyik kedves pap felhívott saját ünnepi étkezésükre a mise után, így aztán még a közösségi indiai karácsonyból is részt kaptunk.

150. nap

december 25. kedd

Kora reggel a beszűrődő mise hangjaira ébredtünk, mi a 9 órásra mentünk. A templom tele volt, nekünk már nem is jutott ülőhely, csak az egyik kőkorláton. Meleg volt már akkor is, a templom összes ablaka nyitva állt, és bent sok ventillátor próbálta elviselhetővé tenni a hőséget. A mise alatti énekszó ma lenyűgöző volt, egy pompás száriba öltözött fiatal nő vezette gyönyörű hangon. (Ellentétben a tegnapi alkalommal, ahol Arany tanár úr szavaival élve csak egy jószándékú próbálkozást hallhattunk, míg Sanyi szerint a kis ének- és zenekar az elviselhetetlenség határán volt.)

Aztán visszamentünk a tegnap esti helyünkre reggelizni, annyira jó volt a lasszi, amit ott ittunk. Pont, mikor nekiindultunk volna vonatjegyet venni, elkapott bennünket az egyik atya, hogy mindenképpen menjünk velük ebédelni. Nem utasítottuk vissza a meghívást, így a bőséges és késői reggelink után még jól meg is ebédeltünk. Ünnepi ebéd volt, az atyák nagyon vidámak voltak. Tréfálkoztak, szólt a zene, még nekünk is kellett énekelni. Nagy meglepetésként mi is kaptunk ajándékot, az egyetlent, idén karácsonykor. Egy nagy doboz finom csokoládébonbon volt, amit csak nyalogatva tudunk megenni, mivel annyira megolvadt a melegben…

Ebéd után még elrohantunk az állomásra, hogy eredeti tervünk szerint vonatjegyet vegyünk. Szerencsére nem zárt 3-kor, így sikerrel jártunk. Nem egyszerű itt a turista-kvótából jegyet szerezni: kell mindkettőnk útlevele, és csak valutával fizethetünk, vagy rúpiával abban az esetben, ha van az ATM-pénzkivételről elismervényünk.

A nap hátralévő részében a hatalmas kikötőváros jellegzetes épületeit csodáltuk. A nevezetes Viktória pályaudvart, a Legfelsőbb Bíróságot és az egyetemet. Mindegyiket az angolok építették, a stílusukat tükrözik az építmények. Az egyetemi kert különösen békés, pálmafákkal árnyalt nyugodt sziget a nyüzsgő városban.

151. nap

december 26. szerda

Karácsony másodnapját itt nem ünneplik, még mise sincs. Szerencsére maradhatunk a szobánkban a vonatindulásig, igazából nem nagyon törődnek velünk. Egy nagy adag holmit is itt hagyunk megőrzésre, a dzsekire, bakancsra nem igen lesz szükségünk odalent délen, ahová most megyünk. Meglátogattuk még röviden a nővért, aki beajánlott minket az atyákhoz. Kicsit nehézkesen ment a társalgás, hamar el is jöttünk.

Eléggé fárasztott minket a meleg ma. A turistás részeken járkáltunk. Megnéztünk egy zsinagógát, a Szt. Tamás anglikán katedrálist. Elzarándokoltunk India kapujához a kikötőbe, ahol rengeteg ember tolakodott, hogy láthassa a tengert. A diadalívet és az előtte lévő teret éppen renoválták, ami csak még zsúfoltabbá tette a helyzetet. Bolyongtunk egy kicsit a Taj Mahal Hotelben, ami Bombay egyik legelegánsabbja. Tata, az indiai autógyár megalapítója építtette kizárólag indiaiak számára, miután elutasították egy európai szállodából. Ma már persze mindenki megszállhat benne, ha van miből fizesse a számlát. Még egy múzeumba is bementünk, ahol volt ugyan néhány érdekes dolog, de a meleg miatt nem igazán tudott lekötni engem, Sanyi jobban bírta.

152. nap

december 27. csütörtök

Vonat, vonat, vonat, több mint 20 órán keresztül. A vége már elég tűrhetetlen volt, egy idő után a nap is besütött és melegített. Izgalmas vidékeken haladtunk keresztül, feltűntek dimbek-dombok, és kókuszpálma ültetvények sorjáztak szép rendben a sínek mellett. Számomra ez teljesen új, még sosem jártam ennyire délen! Ennek megfelelő a hőmérséklet is, este is kellemes meleg van. Éjjel viszont a vonaton jólesett a hálózsák.

Érdekes dolog ez az indiai vonat! Amikor tegnap este felszálltunk rá, vagy négyen ültek a helyünkön. Mindenki várólistán volt, reménykedett, hogy még kapnak helyet. Mi is reméltük, mert így nagyon sűrűen voltunk! Aztán közvetlen indulás előtt rákattantak a kalauzra, hogy mi a helyzet, és szépen megszűnt a zsúfoltság. Háromemeletesek az ágyak, aminek a középső emeletét nappalra lehajtják, hogy alul lehessen ülni. Kicsit sok a 6 ember akkor, rendezkedni is csak úgy lehet, ha a másik odébbáll. A hőmérséklet elviselhető a mi legalsóbb osztályunkon is. Az összes ablak nyitva, amin jár a levegő, és még ventillátorok is segítenek. A vonat ajtaja folyamatosan nyitva, onnan bámészkodnak ki a friss levegőre vágyók. A biztonsággal nem sokat törődnek… Éhen halni sem lehet a vonaton! Mindig járnak árusok, hol vizet, gyümölcsöt, mogyorót árulnak. Lehet rendelni komolyabb kaját is, vagy kisebb falatokat venni. Ahogy megállunk egy nagyobb állomáson, rögtön lerohanják a vonatot az árusok, akár az ablakon keresztül is lehet vásárolni. Jó üzletet csinálhatnak, még ha nem is drága az ennivaló, mert az ember sokszor már csak unalmában is eszik…

Ma egy különleges élményben is részünk volt. Láthattuk, ahogy három muzulmán zarándok hazaérkezik Mekkából. Először csak annyit lehetett látni, hogy fehér köntösbe öltözött, fehér fejfedős férfiak tömörülnek a vonat ajtaja körül, virágfüzérrel a kezükben. Aztán ahogy a zarándokok leszálltak, sorba végigölelgették mindegyiket, és a sok virágot mind a nyakukba akasztották. A három ember köszöntésére legalább harmincan jöttek, köztük lefátyolozott, kendőkbe burkolózott nők is.

Az állomásra megérkezve a buszpályaudvart kerestük, ami nem volt messze. Felszuszakolódtunk egy buszra, amivel még 3 és fél órát zötyögtünk a sötétben, jól szétrázott minket. Mysore-ban, ahova megérkeztünk, még mindig kellemes meleg volt 10 után is, túlzott óvatosságnak bizonyult Sanyi azon javaslata, hogy hagyjuk elöl a hátizsákból a pulóvert. A szálláskeresés nem volt egyszerű, a sokadik helyen sikerült csak, a többi tele volt, vagy drága volt, vagy éppen átalakították. Sajnos ismét búcsúznunk kellett a pénztárcánktól, ezúttal a buszra való feltolakodás közben vehette ki egy leleményes tolvaj Sanyi zsebéből. Jó, hogy sosincs benne sok pénz.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu