Tibeti hegység, Kína

Az indiai földlemez Ázsiához való érkezésekor gyűrődött fel a Himalája, a Tibeti hegység ekkorra már létezett. A történelemben is valami hasonló a helyzet, a tibeti vidéken sokkal régebb óta élnek emberek, változatos a kultúra és ezek mellé még gyönyörű hegyek is vannak. Ennek a vidéket a fedezzük fel az elkövetkező 2-3 hétben.

A Kína által több mint ötven éve bekebelezett Tibet valójában csak a platója a Tibeti hegységnek, a védelmi szempontból fontos hegylábakat már régen elfoglalták a császárok. Ezeken a területeken vegyesen lehet találni kínai kissebségeket is, de teljesen tiszta tibeti falvakat is. Ide nem kell külön belépési engedély, szabadon lehet kóborolni, így aztán közel két hetet töltünk a tibeti hegyekben, mielőtt valójában belépnénk Tibetbe.

Kangding

73. nap    

Kényelmesre vettük a nap indulását, megreggeliztünk Simnél, és közben fontos infókat is gyűjtöttünk a tibeti beutazásról. Csupa jó hírt, talám megpróbáljuk a szebb buszos utat Lhasába. A 11 órás busszal indultunk el Kangdingba, este 6 körül érkeztünk meg a 2616 m magasan fekvő városba. Ezalatt az idő alatt először szubtrópusi erdőkön haladtunk át, sok-sok bambusszal. Majd keresztülmásztunk egy magas hágón, ami után megváltozott a táj, meredek, kopár vagy bokros hegyoldalakat láttunk. Ebédünk az eddigi egyik legrosszabb és sajnos ahhoz képest a legdrágább is volt. A hegyeket nem csodálhattuk teljes szépségükben, mert elég felhős volt az idő, bár langyos. Kangdingba második próbálkozásra találtunk szállást, a városka egyik szélén, egy kolostor és egy kaszárnya mellett. Ez utóbbi csak később derült ki, amikor egy csatakiáltást gyakoroltak vezényszóra vagy fél órán keresztül. Sanyi próbálkozott megnézni a kolostort, de zárva találta. Ezalatt én a 39 fokos lázamat próbáltam túlélni. Ez már a hegyi betegség jele volt, de az éjszakai alvás és egy Algopyrin hatására reggelre nem volt semmi bajom, csak gyengének éreztem magam.

Danba

74. nap

Reggel 3/4 7-kor a kaszárnya ébresztője keltett minket. Egész kellemes zene volt, de elég korán, és nagyon kitartóan hangzott. Nem nagyon hagyták a katonákat visszaaludni. Nekünk jól is jött, mert 8-kor indult a buszunk Danbába. Azaz, mi úgy tudtuk, de a jegyárusító a buszpályaudvaron közölte, hogy „no bus” és menjünk taxival. Találtunk is egy barátságos fickót, aki Danbába igyekezett, és jó árat is mondott, de hát még 2 hely volt üresen az autójában! Ez annyit jelentett, hogy várakoztunk, hátha akad még valaki, majd mentünk egy kört, hátha távolabb találunk még utast. Egy óra várakozás és a második körözés után felajánlottuk neki, hogy többet fizetünk, csak induljunk már el. El is indultunk, mint később kiderült, az ajánlott magasabb árat nem értette meg.

Az utunk kb. 4 órát tartott. Folyóvölgyben haladtunk végig, amit az út első felében útépítések, bányák csúfítottak el. Kétszer az útépítők robbantása is megállított bennünket, ez bő fél óra kiesést okozott. De egyre szebb lett a mély völgy, az idő is egyre barátságosabb, naposabb. De örültünk már végre az igazi, ragyogó napsütésnek! Kínában eddig csak párás időben volt részünk, és sok hűvös hidegben. Az első lenyűgöző látvány, amiért ez a környék nevezetes, Suopo-nál ért bennünket, amikor is az út széléről át lehetett látni a völgy túloldalára, ahol sok-sok középkori őrtorony magasodott szanaszét a meredek hegyoldalban, köztük színes házak, mind szinte lehetetlen helyeken.

Pár kilométer után beértünk Danbába (1800m), ami szintén a meredek hegyoldalba épült város, gyönyörű környezetben. Sofőrünknek nem kellett sok rábeszélés, hogy egy közeli faluba, Jiaju-aba elvigyen bennünket. Előtte ebédeltünk, igazán finomat: májat, marhahúst kaptunk, valami gombás-tésztás dolgot, levest zöld levelekkel és paradicsommal, meg persze rizst és teát. Volt egy dinnyeféle savanyúság is, de az rettenetesen savanyú és még rettenetesebben sós volt, elég volt egyszer megkóstolni.

Eddig nagyon színpatikus sofőrünk itt két próbálkozást is tett pénztárcánk megkönnyítésére. Az általa választott vendéglőben dupla árat számoltak és csak hosszas alkuval sikerült másfélszeres pénzért megúsznunk. A faluba vivő szerpentin elején pedig a viteldíjra tett horribilis ajánlatott. A franc vigye el, sokat számíthat ezeknek az embereknek a tét (különbség 750 Ft), nagyon hosszan kellett alkudozni. Akkor kezdett el törni a jég, amikor udvariasan kiszálltunk és kezdtünk kipakolni a kocsiból, de realisztikus összeg eléréséhez le kellet írnunk a km-eket is. Sajnos elszámoláskor mégis 250 Ft-tal többet akart kapni, megint elkezdtünk számokat írni a hátsó szélvédőre… Már sokkal üzletibbnek éreztük a viszonyunkat, így aztán levontam az általunk fizetett kajáját és máris a jó összegnél voltunk. Elfogadta az érvet, de nagyon duzzogott és barátságtalanul vált el. Utólag értettük csak meg, hogy bár hazudni, megvezetni elfogadható számára, de a közös étkezést az üzleti kapcsolat részeként számolni szentségtörés. Olyan nehéz jó kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel, akik az őszinte barátságosság mellett ki is akarják használni a gazdag fehér embert!

A falucskánk a meredek szerpentin után, egy kanyar mögött bukkant elénk, és mindjárt le is nyűgözött minket. A majdnem függőleges hegyoldalban színes házak elszórva, egész magasan is, lefelé nézve szintén házak és a völgy alján a rohanó folyó. A szemközti hegy tetején, egészen elképesztő helyen is felfedeztünk települést, az utat hozzá nem is láttuk. A házak között kisebb-nagyobb teraszokon főleg kukoricát, de paprikát, padlizsánt, káposztát is termelnek, ami a fő eledelük. Éppen kukoricaaratás volt, hatalmas kosarakban cipelték az emberek a leszedett kukoricát a házukba. A tetőn szárítják szépen sorba rakva, így aztán olyan, mintha minden házon aranyló sárga díszítés futna körbe. Szűk ösvények vezetnek a házak között, amik meglepően nagyok, tágasak. Kívülről ki vannak festve, az ablakok különösen színesek, mintásak. Kis erődökhöz hasonlítanak, négyszögletű tornyokkal. Minden emeletnek megvan a maga funkciója. A wc az emeleten van, onnan potyog a tartalma egy csövön át egy gödörbe.

A mi házunk egy hatalmas palota volt, vendégfogadásra berendezkedve. Az emeletről fantasztikus kilátás nyílt a völgyre, amit élvezni is tudtunk, hiszen ragyogó kék volt az ég és sütött a nap. Bár délutánra nagyon felerősödött a szél. Egy felső, sokszemélyes szobában aludtunk ketten. Vacsorára padlizsánt, sült szalonnát, pirított káposztát és a fentebb említett levest kaptuk. Az áram a faluban pár napja elment, a vacsit is gyertyafényben fejeztük be. A házon nálunk kevésbé kukoricát, mint inkább rengeteg pirospaprikát szárítottak, meg húst. A reggelink kevésbé volt bőséges: főtt tojás, vízben főtt rizs bő lére eresztve, csípős savanyú káposzta és gőzölt zsemle. Sajnos a tésztát nem sózzák, így ez eléggé ízetlen, pedig finom puha volt. A rizskásába sem tesznek ízesítést. Hamar befejeztük a reggelit…

Ahogy sétáltunk, csupa barátságos emberrel találkoztunk, akik lelkesen mosolyogva köszöngettek nekünk. Viseletben járnak, bár ez főleg az asszonyok hagyományos fejdíszén és ruházatán látszik. Azt is mondják, ez a „szépségek völgye”, annyi itt  a szép lány. Ez igaz is, tényleg szépek, de szégyenlősek is, úgyhogy egyet sem sikerült jól lencsevégre kapni.

75. nap

Ma is meleg van, igyekszünk vissza Danbába. Taxink nincs, így aztán gyalogolunk végig a szerpentinen. De nem is bánjunk, olyan gyönyörű a kilátás. Stoppolni nem sok esélyünk volt, olyan kevés a forgalom. Az utolsó 2-3 km-re felvettek bennünket, ami nagyon jól esett, mert már az út is kevésbé volt izgalmas. Danbában hamar találtunk szállást, közel az induló buszokhoz. Nem egy luxus hely, de van saját szobánk potom pénzért, 750 Ft-ért.

Újra taxiba ülünk, és egy másik kis falucskához vitetjük magunkat, ahol a sofőr meg is várja, amíg kibóklásszuk magunkat. Ez a település magasabban van, mint a tegnapi, sokat kanyargunk felfelé, amíg elérjük a platót, ahol fekszik. De ez csalóka, mert hamarosan ugyanolyan meredekséggel folytatódik tovább az ösvény, mint eddig az út. Ez a falu jobban szétterül, távolabb vannak a házak egymástól, és nem is olyan színesek. A kukoricát is másképp szárítják, csomókban felkötözve, nem egymásra sorba rakva. Az ösvények tágasabbak, több a fa, bokor. Több emberrel találkozunk, sokan trágyát hordanak a földekre. Folyik a szántás is, faekével, ökörrel. Itt is mindenki mosolyog, integet nekünk. Sok kisgyerek is jön velünk szembe, a falu akkora, hogy még iskolája is van. Persze mindegyik megszeppen, amikor látják, hogy fényképezzük őket, és nagyon komoly képet vág. Még egy buddhista templomot is találunk, ahol egyetlen szerzetes él, bár az udvar mérete nagyobb számú közösségre utal. Őrtornyok itt is akadnak szép számmal, egyhez közel is kerültünk, de létra híján nem jutottunk fel. A legtöbb őrtorony mellett közvetlenül épültek a lakóházak.

Nagyon élveztük ezt a két napot, első napjainkat a tibeti hegyekben, bár ez még inkább Szecsuan tartomány. Melegedtünk a napsütésben és csodáltuk a házakat, gyönyörködtünk az emberekben és bámultuk, milyen elképesztő helyekre képesek építkezni.

Este kiderült, hogy egy csomó kínai gyerek lakik velünk együtt a házban, ugyanazon az emeleten. De szerencsére 9 után elvihették őket valahova, mert teljesen csend lett, nem láttunk egyet sem. Annál inkább másnap reggel, amikor 6-kor ébresztették őket. Valami össznépi történés lehetett a városban, mert sok-sok gyerek vonult az utcán az iskolaudvar felé, fehér-zöld egyenruhában, és a felnőttek is sokan arra igyekeztek. Az udvaron pedig mindenki szép rendben felsorakozott.

Tagong

76. nap    

Ötven jüanért fejenként sikerült buszt találnunk Tagong-ba. Ez tízzel több volt, mint az általános. Elég vegyesek voltak az információk, hogy van-e közvetlen busz Danba és Tagong között, a könyv szerint igen, egy helyi információ szerint nem. Kicsit olyan „találd fel magad”-utazás ez most. A sofőr még szerzett utasokat, végül is kb. 1 óra ide-oda furikázás után indultunk el.

Az út először rohanó hegyi patakok völgyében kacskaringózott felfelé. Egy magas hágó után változott meg a táj, füves-hegyes pusztasággá. Először Bamei-be értünk, ahol kiraktuk a többi utast. A főutcán már egészen más típusú embereket láttunk, mint eddig a kínaiak, inkább indiánoknak lehetett vélni őket. Nem véletlenül nevezte az útikönyvünk ezt a részt „tibeti vadnyugatnak”. Még nagy kalapot is hordtak a férfiak. Még egy szűk óra volt innen, amíg végigzötyögtünk a kátyús aszfaltúton Tagongba.

A kinézett szállásunkat hamar megtaláltuk, egy leírásban is ajánlották a házat, és egy amerikai hölgy is, akivel találkoztunk a Danba feletti falvak egyikében. Helyesebben a szállás talált meg minket, hiszen amint kiszálltunk a kisbuszból, már ott is termett a háziasszony, és Sanyi hátizsákját megragadva elindult a háza felé. Egy nagyon élénk színekkel, tibeti mintákkal kifestett szobába vezetett minket. Végre zuhanyozni is fogunk tudni!

A falunak néhány utcája van csak, a főutca tele van boltokkal, kifőzdékkel, vendégfogadó helyekkel. Népszerű hely ez a kínaiak körében is, de ők dzsippel jönnek, és mindegyiknek hatalmas teleobjektív lóg a nyakában. Egyértelműen felismerhetők, hogy ők is turisták. A környező hegyeken mindenütt imazászlók vannak, a távolban havas csúcsok is látszanak. Ja, igen, és Tagong 3700 m magasan fekszik a tengerszint felett. Most én bírom jobban a magasságot, Sanyi gyengélkedik. Két éjszakát szeretnénk itt tölteni, addigra reméljük, hozzászokunk a ritkább levegőhöz. Lhasa is ebben a magasságban van.

Vacsorázni indulván a főtéren álldogálva megpillantottunk egy nyakigláb fehér fiatalembert, szóba is elegyedtünk vele. Kiderült, hogy macedón származású, San Fransiscoban él, kínai a felesége, és október 22-én érkeznek Budapestre, 1-2 évre. Mindenki megörült az új ismeretségnek. Mi főleg azért, mert egy közös vacsorát beszéltünk meg velük, és mivel a lány kínai volt, nem jelentett gondot az étkezdében való rendelés. Nagyon finomat vacsoráztunk: „mindent bele”-levest, kétszer sütött disznóhúst, padlizsánt és sült krumplit, amit még egyszer megcsinált a kedvünkért a fogadós, mert az első annyira csípett, hogy élvezhetetlen volt. Sokáig maradtunk, jót beszélgettünk. A falu már teljesen sötét volt, mire hazamentünk.

77. nap

Új barátainkkal reggel ismét találkoztunk. Érdekes helyre igyekeztünk autóval, „sky burial”-t, azaz égi temetést próbáltunk látni. Ezt a temetésformát csak bizonyos helyeken végzik Tibetben, és nem minden család engedheti meg magának. A halott embert a kolostorba szállítják, majd a hegyoldalban a szertartás alatt feldarabolják, és a keselyűknek adják. Ezzel, hitük szerint az elhunyt lelke az égbe száll, aminek örülni kell. A szertartást lekéstük, mivel nem tudtuk, lesz-e aznap egyáltalán temetés, már csak a madarak lakmározására értünk oda, de ezt meg már nem nézhettük, mert teljesen el kellett hagyni a terepet. Két vidám szerzetesnő tevékenykedett még a helyszín körül, majd lefelé indulva egy helyen leültek, engem is maguk mellé invitáltak, és lelkesen pózoltak a jelenlévő kínai turisták kamerája előtt, velem együtt. Jókedvük azt bizonyította, hogy bár egy véres szertartáson vettek részt, tényleg örülnek a halott égbeszállásának.

Délben indultunk neki a hegyeknek. Először úton gyalogoltunk, majd kék enciánok és havasi gyopárok között kaptattunk fel egy kopár hegyre, ahonnan egyre szebb kilátás nyílt, ahogy haladtunk felfele. A végén egészen havas csúcsokat is láttunk. Az idő ekkorra még nem tisztult ki teljesen, némelyik csúcsot még felhő takarta. A felfelé menetel nem volt olyan egyszerű, mindketten jobban lihegtünk, mint máskor, lassabban is sikerültek a lépések. Hiába nem fáj már a fejünk, azért túl fittek még nem vagyunk ebben a magasságban. De azért is vagyunk itt és erőlködünk a hegymászással, hogy jobban akklimatizálódjunk.

Ganzi

78. nap

Ragyogó kék égre ébredtünk, bár még hideg volt. Finom húsos gőzgombóc – reggeli után kiálltunk a főtérre, hogy várjuk a buszt, ami Ganziba visz minket. Közben elrobogott mellettünk jó néhány motoros, jellegzetes helyi zenét hallgatva a motoron (igen rendes autórádió van a motorkerékpárokon nem is kicsi hangfalakkal). Ezeket a járgányokat már messziről meg lehet hallani, olyan lelkesen bömböltetik a rádiót. Először csak turistabuszok jöttek, meg a szokásos nagy dzsipek, a gazdag kínai turistákkal. Végre megérkeztek a hivatalos buszok is. Házinénink segítségére szükség is volt, mert csak a harmadik buszra fértünk fel, az utolsó két helyet kiabálta ki nekünk, és szó szerint feltolt minket a buszra. Előnyös volt, hogy jó messzire mentünk, a sofőr így nagyobb pénzt tudott zsebre tenni tőlünk. Kicsit túl is fizettük az utat, nem volt elég aprónk, 10 jüannal (8%-kal) több-be került, mint mondták, és nem voltak hajlandóak visszaadni.

Az utunk lenyűgöző vidékeken vezetett keresztül. Végig folyókat követtünk, hol a völgyben, hol a felettük lévő meredek hegyoldalban kacskaringózva. Két hágót is megmásztunk, és hatalmas, havas hegycsúcsok is elénk bukkantak. Az út több mint 8 órát tartott. Szerencsétlenségünkre a két leghátsó hely volt csak szabad, ami igencsak megterhelővé tette a buszozásunkat. A rossz utak miatt folyamatosan rázkódtunk, 20-30 centiket dobott rajtam a busz rendszeresen, sokszor nem is tudtam kivédeni a visszazöttyenést, ami aztán néhány kék foltot is okozott a hátsómon. Sanyi jobban bírta, valahogy jobban tudta magát az üléshez fixálni.

A szállásunk igazán remek, a buszpályaudvar épületében egy szép tágas, tiszta szoba. Meleg víz van, de annyira forró, hogy csak locsolni tudjuk magunkra a vizet. Vacsora után összefutottunk két amerikaival és egy kanadaival, akik lovaglásra készültek, velük sörözgettünk és beszélgettünk még este. A vacsora ma nem ment olyan egyszerűen, amikor mi már éhesek voltunk, még kevesen voltak a kifőzdékben. Ez számunkra életfontosságú, hiszen akkor tudunk csak rámutogatni ételekre és így rendelni, ha már mások ott ülnek, és esznek.

79. nap

Sajnos ma elég lent ültek a felhők, nem láttuk a hegycsúcsokat, csak rövid időre előbukkanni. Ganzi egy széles folyóvölgyben fekszik, hegyekkel körbevéve. Egyik felével felmászik egy meredek hegyoldalra, itt található a kolostora is, ami a környék legjelentősebb buddhista temploma. A kolostorban iskola is működik, itt képzik a környék lámáit. A mestereket nagy tisztelet övezi, de nagyon barátságosak a diákokkal. Látogatásunk közben jött el az ebédszünet, láttuk ahogy a sok szerzetesnövendék, legtöbbje 10-12 éves gyerekek, vígan hancúroznak az udvaron. Magában a templomban volt az ebéd, a belső sorokban ültek az öregebbek, kifele a fiatalabbak. Egész kicsik osztották az ételt, ez alatt meditatív éneket, szöveget mondtak a többiek. Egyszerre kezdték el egyszerű ételüket, a legtöbben kanállal ettek, pedig a városban látott társaik mindig pálcikát használnak. A tánzérok a táskákba kerültek vissza, mindenki maga mosogat.

 A főtemplom más, mint amit eddig láttunk, sokoszlopos terem, gazdagon díszítve. Egy kántáló hangot követve egy szerzetesre bukkantunk egy kis kápolnában, aki lelkes „beszélgetésbe” fogott velünk, persze tibetiül. Abban azért megegyeztünk, hogy a Dalai Láma jó ember, de a kínaiak elüldözték, és megmutogatta nekünk a pénzgyűjteményét, USA és hongkongi dollárt, német és spanyol eurót. Sajnos mi forinttal nem tudtuk gazdagítani. Teával is megkínált bennünket, és bevezetett egy másik helyiségbe, ahol további négy szerzetes dobolt és énekelte az írásokat. Nagyon barátságosak voltak mind. Bárkivel találkoztunk a kolostorban, mosolyogva üdvözölt minket, néhányan angolul kérdezték meg, hova valósiak vagyunk.

Körbesétáltuk a szerzetesek lakóhelyét és a kolostor alatt felépült városrészt is. Ebben szűk sikátorok, poros betonutak választják el egymástól a házakat, amelyeknek döngölt agyag az alsó részük, a felső pedig fa, gazdagon, színesen díszítve, kifestve. Sok az emeleti kutya is, apró pincsifélék kikötve a felső rész korlátjához. Hangosan, vékony hangon ugatják meg az arra járót.

Ma megkóstoltuk a tibeti vajas teát is. Pont olyan, amilyennek hangzik: rémes. Egy sötét, étkezdének tűnő helyre kérezkedtünk be, először csak teát inni. Kedvesen mosolyogtak ránk a nénik, leültettek. Aztán megkínáltak a csodaital hozzávalóival is, gondoltuk, itt a lehetőség kipróbálni. Kb. 3 dl teába 2 kanál vajat tettek, meg egy jókora mérő liszt szerű dolgot. Ezt kellett összekavarni és meginni. A tea már tiszta állapotában is sós volt. De elég volt csak megkóstolni, ha holnap rosszul leszünk, az ettől volt.

Dégé

80. nap

Reggel még korábban ébredtünk, mint szerettük volna, Sanyi már hajnalban fent volt. Összepakoltunk, és ő lement kideríteni, mi a helyzet a buszokkal. Végül találtunk olyan minibuszt, ami közvetlenül Dégébe vitt bennünket. Hamar indult, 7-kor. Öt szerzetes volt az útitársunk, ők biztosan nem fognak dohányozni. 2 óra alatt értünk Manigangoba, ahol újabb holmikat kötöztek a kisbuszunk tetejére, egy órát biztosan álltunk itt. Havazott, és hideg volt. A falu, ahogy másoknak, nekünk sem nyerte meg túlzottan a tetszésünket. Várni kellett, egy utca az egész, és a szálláslehetőségek igen korlátozottak, és nem túl jók. Végre elindultunk. Az 5050 m magas Tro La hágón kellett keresztüljutnunk. Az időjárás nem kedvezett a kilátásnak, csak néha tisztult fel pár pillanatra a levegő, hogy láthassuk a még így is homályba burkolózott közelebbi hegycsúcsokat. A hágó tetején szerzetes útitársaink színes imacédulákat, imacetliket szórtak ki az ablakon abbéli örömükben, hogy fent vagyunk. Gyorsan átjutottunk, a kocsi- és kamionsor éppen megmozdult, mire odaértünk, nem kellett várni, hogy a nagy járművek kerülgessék egymást.

Dégében a buszállomásnál lévő szállodában alszunk. Fürdőszobás szobánk van, igazán szép. Sajnos sokszor kiderül, hogy hiába minden szép, csak részben működik. Itt sem volt jó a kislámpa, a zuhanyból csak langyoskás melegvíz folyt és mindenhol másutt, csak nem a zuhanyrózsán keresztül. A fűtőtest általában csak dísznek van, de hát minek is használni ilyenkor még :-(. Itt szállt meg az a holland idősebb házaspár is, aki dzsippel utazik, és már Tagong óta „együtt” utazunk velük. A vezetőjük igen barátságos és segítőkész tibeti fiatalember, akitől Sanyi sok hasznos információt gyűjtött be.

Dégé meredek hegyoldalak közé ékelődött város 3270 m magasan. Kisebb, mint Ganzi, és több modern épülete van, de az emberek valahogy mégis jobban tibetiek. A taxis pl. nem tudta elolvasni a kínai írást, amit mutattunk neki. Itt több a nomád, a nők szinte mind jellegzetes díszeket hordanak, hagyományos öltözéket. Ez már igazán Tibet. Innen vezet tovább az út Kelet-Tibetbe, Dégé már a határváros. Majdnem erre indultunk tovább, de aztán az engedélyek és a buszközlekedés bizonytalansága miatt lemondtunk róla. Valójában ez egy hosszú vívódás volt lemondani a kalandos útról, talán ezzel is kibővítjük a naplót később.

Dégében a fő nevezetesség a kolostor, ahol még ma is kézzel nyomtatják a buddhista szent iratokat. 270 000 faragott nyomtató táblát őriznek, ezekről készük a sok lenyomat. Ahogy figyeltük a kettesével dolgozó embereket (egyik sem szerzetes volt), bámultuk, milyen villámgyorsan jár a kezük. Főleg piros festékkel dolgoztak, a nyomtatás után pedig kötegekben szárították fellógatva az oldalakat. Utána következett a kötés (egy lyukkal átfúrva, rögzítve, utána az egész masnival átkötve), majd pedig a lapszélek lecsiszolása. Elképesztő, hogy ezek az emberek a mai gépesített világban kézi erővel készítik a tibeti vallási irodalmat!

Este találtunk egy internet kávézót, majd egy angol párral beszélgettünk, és kölcsönkértünk németektől egy Tibet Lonely Planet-et, azt tanulmányoztuk.

81. nap

Ma is korán keltünk, hogy vissza tudjunk jutni Manigangoba. A hivatalos buszon szerencsére bőven volt hely. A tegnapi hágót most a másik irányból másszuk meg. A dolog nem olyan egyszerű, mint tegnap a kisbusszal. Igaz, hogy ez a nagybusz jobban bírja, bár hóláncot kell rá felszerelni, de mások kerülgetése már nehezebben megy a hajtűkanyarokkal teli keskeny, havas úton. A hágónál fent sor fogad bennünket, két teherautót próbálnak feléleszteni, amik elállták az utat. Legalább egy órát várakozunk 5050m-en a hidegben. Az sem melegít fel, hogy az idő kezd tisztulni, és sokkal jobb a kilátás, mint tegnap. Együtt topogunk az angolokkal a hóban és drukkolunk, hogy sikerüljön a teherautóknak elindulni. Végre mi is mehetünk, lefelé már nincs gond.

Manigango

A késés miatt esélytelennek látjuk, hogy Manigangoból tovább tudjunk jutni, hamarabb leszállunk a buszról, egy tónál. Az idő is tovább tisztul, sokszor a nap is süt már, és kellemesen melegít. Belépődíj van, de legalább a családnál hagyhatjuk a hátizsákjainkat. Ők kedvesen invitáltak, és sós teával kínáltak, amit látván, hogy nem nagyon bírunk meginni, sima forró vízre cserélték. Ma még semmit sem ettünk, irány a benzinfőzővel a tópart! Hóesésben fogunk neki az ebédfőzésnek, természetesen zacskós levest eszünk. Kevés már a benzinünk, de még futja. Közben nomád gyerkőcök próbálnak tőlünk ebédet kunyerálni. Ők igazából nem szorultak rá az adományra csak rájöttek, hogy a nyugatiak hajlandóak adni a kis mosdatlanoknak. A kínaiakkal nem is próbálkoznak, csak minket fárasztanak rém kitartóan. Ez is a turizmus negatív oldala.

Nekivágunk a tópartnak, ami körül hatalmas kövek, a ködből előbukkanó hegycsúcsok, gleccserek látszanak. Elég sáros az út, de nem adjuk fel, a tó másik végén szemből csodáljuk az egyik gleccsert. Egy nomád asszony lelkesen integet nekünk és hívogat, el is fogadjuk a meghívást. Alacsony házban laknak, melynek két helyisége van elválasztás nélkül. Az előszobán át a nagyobb lakókonyhába invitálnak, ahol a tűzhely is áll. Kapunk farönköt, hogy leülhessünk rá. Legalább öt apróság szaladgál a szobában, egyik koszosabb, mint a másik, de mindegyik lelkesen ül Sanyi ölébe, és rettentően boldogok, ha lefényképezzük őket. Még nagyobb szórakozás utána visszanézni a képeket! A legkisebb még szopik, de már szaladgál is. Nem hiszem, hogy bármelyik testvér több mint egy, max. 1,2 évvel követné a másikat, az anya mégis tevékeny az állatokkal is, pedig hát ebben a háztartásban nem segítenek a gépek (főzés fával, mosás kézzel…). Ránézésre az asszony nagyon öregnek látszik, akár 50-60 is lehetne, de elkezdünk számolni: max 12 éves koráig jár iskolába, legkésőbb 20 évesen házas, nem látszik a tudatos családtervezés és a legidősebb gyerek 5-6 éves, szóval a nő maximum 27 éves. Érdekes megnézni az arcát a képeken.

 A tűzhely mögött egy öregember üldögélt törökülésben, vele nem törődtek, valószínűleg bolondos volt már, mert ő sem fordult felénk, de azért ott volta közösségben és gondoskodtak is róla. Teát főztek nekünk. Először a családfő majd a másik jelenlévő férfi kapott belőle, csak utánuk jöttünk mi, vendégek. Szokatlan sorrend, mennyire más ez a kultúra! Szerencsére nem sózták meg, és sikerült azt is megakadályozni, hogy lisztet tegyenek bele, így szimpla tejes teát ittunk, ami kifejezetten jólesett. Amikor elbúcsúztunk, vidáman integettek nekünk. Nemcsak igazi tibeti élménnyel lettünk gazdagabbak, hanem egy szépen megmunkált késsel is, ami az asszonyé volt. Látta, hogy Sanyi nagy élvezettel forgatja és nézegeti, és felajánlotta megvételre. Alig fizettünk érte 3000 Ft-ot, de nagyon örültek az üzletnek, mi meg annak, hogy kicsit támogathattuk őket. Egy tibeti nomád család átlagos évi pénzbevétele kevesebb, mint 50 000 Ft (de azért telik öt gyerekre).

Visszasétálva a tóhoz egy kis turistabusz vitt be minket Manigangoba. Amíg az indulására vártunk, megcsodáltuk a nomád lánykák parittyázó tudományát. Kb. 30 méternyire, igen pontosan lőtte a követ egy jak után. Végül Manigangoban sikerül egy szép szobát kifognunk. A faluban nincs áram, valószínűleg napok óta, de nálunk van generátor, bár 11-kor leállt, víz az nincs a csapban. A radiátor ismét csak dísz, a szél fújja a függönyt a zárt ablakon át, kint hó. Az ágymelegítő is csak addig működik, ameddig van áram. Két vastag takaró alatt azonban jól lehetett aludni.

Sershu

82. nap

Reggel erős havazásra ébredtünk. A járatos buszt akarjuk megvárni, de még előtte lecsap ránk egy kisbusz sofőrje. Úgy gondoljuk, ha már itt a lehetőség, menjünk el vele. A nagy buszra, ki tudja, felférünk-e, ill. mikor jön ebben a hóesésben? A kis járgányunk elég óvatosan haladt, majd az emelkedőn elkezdett csúszkálni a 15 centis hóban, majd le is állt. Érdekesen gondolkoznak ezek az emberek! Olyan időben, amikor nekünk Európában és a világ gazdagabbik felén eszünkbe sem jutna autóval menni bárhová, itt gondolkodás nélkül elindulnak 4600m-es hágó felé és bíznak a jószerencsében. A sofőrünk is leelőzött egy teherautót, aki csinálta volna a nyomot a friss hóban, persze, hogy leálltunk, meg csúszkáltunk mindenfelé. Aztán már beindulni sem tudott a masina, annak is kellet vagy 20 perc, amíg a gyújtást megszerelte. Közben a nagy busz is utolért bennünket. Nekünk többször is telefonálni kellett, hogy hozzanak hóláncot. Aztán mikor megérkezett, alig bírták felrakni, ráadásul nagy volt, és gumidarabokkal volt rögzítve. Úgy döntöttünk, átszállunk a másik buszba, ami biztonságosabbnak tűnt. Itt következett némi cirkusz, mert persze a sofőrünk szaladt a pénze után, meg utánunk, rángatott minket, követelőzött, és a nagy busz sofőrjét próbálta rábeszélni arra, hogy ne vigyen el minket. Veszekedés után adtunk neki, amennyit kért, csak hogy már mehessünk. Nem volt rossz a döntésünk, mert a buszunk szinte elsőnek ért fel a 4683 m magas Muri La hágóra, arról nem is beszélve, hogy a kilátás sokkal jobb volt így. Váltakozó, hol ködös-havas, hol szinte napsütötte időben néztük a hóban legelésző bundás jakokat, lovakat, a sok nomád pásztorcsalád sátrait, szegényes falvakat. Az állatok 3-5 hónapig a hó alól legelnek, elképesztő. Mostanában van a téli szállásra költözés ideje, láttunk megrakott jakokat. Az út második szakaszán már nem volt hó, csak hatalmas legelők, ez az eddig látott legsűrűbben lakott hegyi puszta.

Sershu Dzhong-ba fél 6 után értünk. Gyorsan megkerestük a szállásunkat, és nekiindultunk a kolostorhoz a hegynek, hogy még világosban visszaérjünk. Az egyik nagy termükbe tudtunk csak benézni már, mert késő volt. Valószínűleg itt imádkozhatnak, mert mindenütt az ülőhelyeken személyes holmik, ruhák voltak. Itt igazából nem az egyes épületek az izgalmasak, hanem a falunyi kolostor együttese 1200 szerzetessel, ilyennel volt teli Tibet Mao előtt. A szerzetesek az udvaron esti beszélgetést tartottak éppen, a földön, körökben ülve. Mindig elbámulok azon, hogy bírják ilyen kevés ruhában ezt a hideget! A megszokás mellett a titok nyitja a vastag prém a vékony leplek belsején. A templom feletti hosszú sorokban vannak a lakócellák, lentebb házikók, ezekben mind szerzetesek laknak. Az egyik fenti szobába be is kopogtunk. Kedvesen behívtak, jó meleg volt, két szerzetes és egy gyerek lakott odabent. Forró vízzel kínáltak, meg valami kalácsszerű édeskés péksüteménnyel. A beszélgetés igen akadozva ment csak, de sokat mosolyogtunk, mutogattunk, összehasonlították a bőrünk színét, az orrunkat. Egyre többen érkeztek még megcsodálni minket, a végén legalább öt szerzetes tömörült még az aprócska szobában rajtunk kívül. Érdekes módon Butánról sokat tudtak, Európából csak a „baier” szót ismerték, de tudták, hogy a német miniszterelnök egy hónapja fogadta a Dalai Lámát.

A legnagyobb élmény az életmóddal való találkozás volt. A szerzetes közösségek a tudás hordozói és terjesztői. Olyan dolgokra gondolok, mint hogy ők mindig mosdottak, törődnek a higiéniával, rendszeresen és egészségesen táplálkoznak, talán még a kanalat is terjesztik. Úgy tűnt, minden kisebb fiatal csoporttal legalább egy idősebb lakik együtt, nem csak órákon tanítanak. Sanyi számára az este látott kis körökben történő beszélgetés nagyon közösségépítőnek, lelkileg megtartónak tűnt. A világiak adományaiból élnek és nem is zárkóznak el tőlük. Itt, Sershuban, rengeteg szerzetes járkált a városban és hozta a kolostorban tanult példát. Azt hiszem, termelési tudás, világi közösségek terén is segíthetik a falusiakat, de ezt nem fedezhetjük fel nyelvtudás nélkül.

Az utcán járva a többi falubeli is mosolyogva köszönget nekünk, meg persze bámulnak minket. Ritka erre a fehér ember, mint a fehér holló! Este jakhúst vacsoráztunk, és a szobánkban azon filozofálok, hogy ha a szerzeteseknél lehet meleg, akkor a szegény turistának miért nem fűtenek olyan időben, amikor kint szinte havazik? Sanyi rámutat, hogy sokkal többet kéne itt fűteni, mint a kis cellában. Valójában jót alszunk a meleg takarók alatt és még a reggeli felkelés is átvészelhető. Ne feledjük, ez csak az ősz (okt. közepe), az itteniek számára még csak hűvös van. Decemberben ők is húznak nagy sapkát és keresik a fűtött helyet, de most még…

Yushu

82. nap

9-re vártuk az útikönyv szerint beígért buszunkat, de persze nem jött. Sanyi lent leste az utcán, és közben a falut és lakóit próbálta megörökíteni, addig Sári a reggelire kért húsos gombóckák elkészültét várta az étteremben topogva. Végül feladtuk, és megragadva a kínálkozó lehetőséget egy kisbuszba ültünk, ahol már nyolcan szorongtak. De még mi és a hátizsákjaink is beszuszakolódtunk, és lassan, de biztosan haladtunk át egy újabb 4700 m-es hágón. Kb. 3 óra volt az út, közben sok legelésző jakcsordát, havas dombokat láttunk a párás ablakon át. Innen nem úgy tűnt, hogy 4000 m felett járunk, hiányoztak az égbe törő, éles hegycsúcsok. A hágón átérve egy másik tartományba, Csinghaiba jutottunk, ez rögtön meglátszott az út minőségén is: sima, széles, kétsávos, elválasztó vonal felfestve. Úgy tűnik, ez egy gazdagabb tartomány, vagy csak jobban ad az úthálózatának a minőségére.

Yushu már igazi város. Nem olyan, mint Ganzi, ahol nomádok sokasága járkált az utcán. Itt is vannak, de már nem olyan színes viseletben. Több a modern népség, a fényes, elegáns üzletek. Mindemellett persze megvannak a kis kifőzdék, a mindenes boltok, és este egy jakkal találkoztunk a buszmegállóban. Kóbor kutya persze itt is rengeteg, Sanyi már egy bottal is felszerelkezett ellenük. Ebédre egy gazdag levest ettünk, de a tulaj nagyon értetlen volt és bámult ránk, amikor mutogatni próbáltunk a konyhában, hogy miből főzzön nekünk. Ez szokatlan volt, mert mostanában flottul ment a dolog, a konyhások is kitalálták, mit akarunk. Végül ez az étek is finom volt és olcsó is.

Ebéd közben elkezdett havazni. Úgy tűnik, egy hófelhővel előzgetjük egymást, mert amikor odaérünk valahova, mindig jó idő van, de hamarosan elkezd havazni. Most is így történt, a kezdeti, csalóka napsütést hamarosan felváltották a szürke felhők. De egy idő múlva tisztulni kezdett, és feltaxiztunk a hegyre a kolostorhoz. Innen egyre szebb lett a kilátás a városra, látszott, milyen szép a fekvése, ahogy be van ékelődve 3700m-en a magas hegyek közé a völgybe. A kolostor mára nem olyan nagy, néhány nagyobb termet vesznek körül az apró, szegényes cellák. Régebben ez is egy kis falu volt, 1000-2000 szerzetessel, de vertfalu épületek hamar lepusztulnak ha nem lakják. Mindenesetre tudták, hová kell építkezni, a hegy tetejére, hogy teljes rálátásuk legyen az alattuk fekvő világra (városra). A szerzetesek itt nem voltak annyira barátságosak, mint korábban. Nem tudtuk eldönteni, hogy csak félénkek vagy a városiasság teszi.

A városnak még egy nevezetessége van, az imafal. 1715 óta áll, és állítólag két billió kőbe vésett mantrát, azaz imát tartalmaz. Egy hatalmas, kb. 150x50 méteres kőrakást kell elképzelni, ami körül a zarándokok róják köreiket. A köveket is ők hozták, mindegyik tele van vésve tibeti írásjelekkel, vannak a színesek, apróbb kevés írást tartalmazók és egész fejezeteket hordozók.

Buddhizmus hétköznapjaiban nagy szerepet kap a szent írások, a szutrák oly módon való terjesztése, a írt papír, ruha lapokat lobogtat a szél, kisebb, nagyobb, írással teli imakereket forgatnak a hívők. Itt az írás körül maguk a hívők köröznek, ezzel is terjesztik a szent tanokat. Én ezt egy kicsit mellékvágánynak érzem, hiszen a tan akkor terjed ha beszélnek róla, olvassák. Azt hiszem ezek az elemek a buddhista népi vallásosság nem annyira előrevivő részei.

Este mentünk egy kört az egyik helyi busszal, megtaláltuk azt a szállást, ahol fűtenek, és holnap átköltözünk. Bevetettük magunkat egy internet kávézóba is, ahol a GoogleMap-en pontosan bejelölgettük a mai napi megállóinkat a városban. A szobában pedig azzal próbálkozott, hogy a főzőnket jobb belátásra bírja, és kicsit tudjunk vele fűteni.

83. nap

Október 20.

A takaró alatt egész jó volt az éjszakai hőmérséklet. Reggel átköltöztünk a fűtött szállóba, megvettük a buszjegyünket Xiningbe, visszaszaladtunk az internet kávézóba az ottfelejtett pendrive-ért, majd megkerestük azt a minibuszt, ami egy környező templomhoz vitt minket. Szerzetesek busza volt, a sofőr is egy csuhás. Kicsit lassan ment az előrehaladás, mert mindig megálltunk, hol innivalót venni nagy mennyiségben, hol zöldséget nagy zsákkal a főzéshez, hol a hűtővíz forrt fel, és a patakból kellett hideget hozni.

Végül csak megérkeztünk a Wencheng templomhoz. Az épület egy szűk völgyben fekszik, körös-körbe mindenütt szétfoszló imazászlók a völgy felett. Számomra nem a szent helyet jelezték, inkább az elhanyagoltságra utaltak. A templom belső kápolnájában, ami a mögötte lévő meredek sziklafalhoz csatlakozik, a sziklába egy tibeti istenség és kísérői vannak belefaragva és színesen kifestve, igazán egyedi módon. A VIII. sz-ra datálják a faragásokat. A templom felett vezet egy „kora”, zarándokösvény, ami magasra visz a szikla oldalában az imazászlók között, és szép kilátást nyújt a völgyre. Sajnos még most is eléggé szuszogtunk, miközben lassan haladtunk felfelé.

Visszafelé egy másik, kisebb kolostort is útba ejtettünk még, ahol égi temetések szoktak lenni. Ma is lehetett egy reggel, mert madarak nagy csoportja keringett a sziklák felett. Sajnos nem találtuk meg a pontos helyet a leírás alapján. Találtunk egy nagy Buddhát sziklába vésve, meg kedves szerzeteseket, akik közül egy kisfiú rövid időre vezetőnkké szegődött, és szembeszállt a kutyákkal is, kővel dobálva meg őket. A város felé egy másik csapatot szállító taxis vitt el minket, de csak a kutya-veszélyes szakaszon vitettük el magunkat vele. (Odafelé 3 hatalmas hegyi kutya nagyon ránk támadt, a kirohanó szerzetesnő éppen hogy csak el tudta kergetni őket). A sofőr a rövid útért is a teljes pénzt kérte, amit már eleve drágállottunk, a kevesebbet pedig nem fogadta el. Otthagytuk, és lestoppoltunk egy másik autót, aki a harmadáért vitt el minket, bár előre kellett fizetni, mert a korábbi szólt neki, hogy nem fizettünk.

Délután én megint lázas lettem és aludtam, Sanyi a fényképeket rendezgette. Este nagyon jó érzés volt végre fűtött szobában pihenni, és a forró zuhany alatt állni.

84. nap

október 21.vasárnap

Reggel kiderült, hogy Sanyi telefonja elveszett. Lehet, hogy a szerzetes-gyereknél maradt, aki játszott vele, vagy a hazafelé úton a minibuszban esett ki a zsebéből. Fél 9-kor indult a buszunk. Az utat 20 órásnak írta a könyv, de a végén 13 lett csak belőle, pedig 820 km javarész 4200 m felett. Az ülőbuszra szólt a jegyünk, mert úgy gondoltuk, ülve jobb élvezni a kilátást, mint az alvóbuszon, fekve. Ez jó választásnak bizonyult, már csak azért is, mert a busz tele volt nomádokkal, és így, ülve mindenképpen megvolt a saját kis terünk, míg fekve kissé közel lettek volna. A helyünk eredetileg nem egymás mellé szólt (sorrendben adják el a jegyeket), egy kis kalamajka lett is belőle, hogy miért ülünk más helyén, de nem mozdultunk egymás mellől.

Az úton végig fantasztikus kilátásunk volt, gyönyörű időben. Kék ég, napsütés. Egymás után győztük le a hágókat, a legmagasabb 4824m-en volt. Végig a tibeti plató szélén mentünk, csak célállomás előtt kb.200 km-rel kezdtünk el lefele ereszkedni a nem kifejezetten alacsonyan fekvő Xiningbe (2200m). Sokszor az volt az érzésünk, hogy csak dombvidéken járunk, a körülöttünk sorakozó hegyek inkább csak lankás domboknak látszottak, nem pedig 4-5 ezer méter magas csúcsoknak. Érdekes módon néhány száz méter emelkedéssel drasztikusan hűlt is a levegő, itt már megmaradt az éjjeli hó, a patakok be voltak fagyva, még az ablakokon is megjelentek a jégvirágok, lehelgettük is őket a jobb kilátás és a fényképek kedvéért.

Ezek a tibetiek nem egy fázós népség! Csak úgy nyitották az ablakot, ha a sofőr netán fűteni kezdett, de a ruhájukból le nem vettek volna egy darabot sem! Valami hihetetlen meleg lehet ez az egybe ruha, amit ősztől tavaszig hordanak, csak mélyen mínusz fokokban veszik fel a másik felét, ami most még csak az oldalukon lóg. Volt egy vicces eset. Az egyik nomád a mögötte ülő nőkre nyitotta ki az ablakot és élvezte a hozzá enyhén szűrődő friss levegőt. Sajnos ez az ablak ránk is eléggé csapott. Közös nyelv híján a cselekedetek tűnnek célravezetőnek számunkra, így hát elszántam magam, behúztam a hátsóbb ablakot és szélesre nyitottam a frissítőre vágyó férfi mellett az ő ablakát, kicsit mosolyogtam is rá. Hősiesen tűrte kb. egy percig a 80 km/h sebességgel áramló fagyos levegőt, majd félig behúzta az ablakot.  Kis idő múlva egészen és többet már nem nyitogatta annyit, a szenvedő nomád asszonyok meg csak mosolyogtak rám.

Kb. félúton kínai turisták leszálltak, hogy kihasználva a szép időt megnézzék a Sárga folyó forrását. Minket is csábítottak, még ebédre is meghívtak a megállóban. Mint sok nyugatival, velük sem egyszer találkoztunk, a Tro La hágón (5050m) ők az ellentétes irányba vártak. Innentől előre tudtunk ülni a helyükre, amivel a hőmérséklet is normalizálódott. Viszont a dohányfüstöt itt sem tudtuk megkerülni. Útközben csodaszép kék tavakat is láttunk, kerestük egy hatezres szent hegy csúcsát, de nem voltunk benne biztosak, melyik az. Tibeti zarándokok sokan jönnek ide, hogy tegyenek egy tiszteletkört, 6-8 napi kemény túrát a csúcs körül.

Ezzel lassan véget ért az igazi rejtett, vad tibeti vidék felfedezése. Alig várom, milyen bent a plató közepén, Lhasa-ban, mindenesetre nomád pásztorokat arra már ritkábban találni.

Xining

Este fél 10-re, már sötétben érkeztünk meg Xiningbe, ami Csinghai tartomány fővárosa, és 2262 m-en fekszik, 770 000 lakosa van. Első utunk a közeli állomásra vezetett, hátha késett valamelyik Lhasa-i vonat, és még el tudunk vele menni, de persze nem, ami 22 órás várakozást jelent nekünk.

Azért a jegyet megvesszük holnapra. Még Yushuban leírattuk kínaiul honnan hova, milyen típus, délután kiválasztottuk a vonatot, leírtuk a számát, meg kínai formátumban a dátumot. Eléggé izgulunk a sorban, hiszen Tibetbe elvileg csak csoportban, állami engedéllyel lehet menni… Egy kínai, aki kicsit beszél angolul még segít is, de kérik az engedélyt. Mutattam lelkesen az üvegen keresztül a fénymásolt papírt, amit még Chengduban szereztünk utazótársaktól. A nő hosszasan elmegy, nem értjük mi történik. Angol nyomtatványokat hozott és számunkra lassan elkezdte nyomtatni a jegyeket. Kifizettük, megkaptuk. Igen, megvan!!!

85. nap

október 22. hétfő

Végre nem kell sietni reggel sehova! Kényelmesen készülődtünk, reggelire zöldséges gombócot ettünk. Xining nem egy extra város, nagy kavalkád. Sok a fehérsapkás, kipás muszlim (két nagy mecsetük is van), a han kínai, a tibeti, egy-egy nomádot, szerzetest is látni. Itt már nem bámultak meg minket (annyira), és nem is kellett folyton visszaköszönni. Nem is csoportosultak körénk rögtön legalább hárman, ha kinyitottuk az útikönyvet. Igazából csak sétáltunk az utcán. Kerestünk egy tibeti stílusú templomot, de nem találtuk. Ezen kívül csak lestük a muszlim negyedet, bámészkodtunk a piacon, kifőzdében ebédeltünk, neteztünk. Jó volt, hogy le lehetett vetni a kabátot és a sapkát végre. Találkoztunk egy amerikai házaspárral is, akik engedélyszerzésben voltak éppen a kínai vezetőjükkel, aki jól megijesztette őket azzal, hogy a kínai pártkongresszus idejére nem engednek senki idegent Tibetbe, a szabályozás most fog változni. Pedig már a jegyük is megvolt Lhasaba, de leszálltak a vonatról korábban, hogy úgyis leszállítják őket. Remélem, nálunk semmi gond nem lesz, legfeljebb visszajövünk, és berepülünk a fővárosba.

Az izgalom vészhelyzetben hasznos találmánya a természetnek, segít az energiákat összpontosítani. Azt hiszem, a vonatra szállás időszakában én legalább annyira izgulok, mint Sári, de nézzük a realitásokat. Már 3 csapattal találkoztunk, akiknek nem kellett engedély, és még senkivel, akiket visszafordítottak volna. Az amerikaiak (meg)vezetője beszélgetésünk alatt is cserélte véleményét, majd hozott egy „de” mondatot.

Az állomáson a jegyünket megnézve egy rendőr mutatott irányt, minden váll-lapos kedves volt velünk és van négy székünk meg egy asztalunk. 95%-ban Tibetben vagyunk, de naplóban (és számunkra) Lhasa-ig még jön a világ legmagasabb vasútjának élménye. Én addig kihasználom a modern vonat áramát és írok egy fejezetet a vélemény oldalra. Annyi dolog van a fejemben, biztos nem tudom majd mind leírni.

Az előbb jött egy lengyel fiú, beszélgettünk utazásokról, a végén meghívott bennünket a kupéjukba, három hely üres a hatból. Elmentünk arra Sárival, de sajnos nem találtuk meg őket, így csak simán választottunk egy üres helyet, betelepedtünk, aztán én visszajöttem az étkezőkocsiba írni. Egyre jobban bírja ez a lány azokat a helyzeteket, amikor a torkunkban dobog a szívünk, de hát azt is ígértem neki, hogy nem lesz unalmas a házasságunk. A változatosság most éppen jó alvást hoz nekünk, ha el nem kergetnek.

86. nap, a világ legmagasabban futó vonatán

Elkergettek. Hajnali egykor, legjobb álmomból ébresztettek fel a kalauzok a takarómat rángatva. Sanyi az alsó szinten aludt, én direkt felmentem a legfelső harmadikra, hogy ne vegyenek észre. Nem tudom, hogyhogy engem szúrtak ki először, ott fent a magasban. Először csak két kalauz próbálkozott minket elküldeni, hiába kértem őket szépen, hadd maradhassunk. Kicsit később már négyen próbálkoztak, akkor ők voltak a kitartóbbak. 400 jüant kértek volna tőlünk még az ágyért cserébe. Ezt soknak tartottuk, és tudván azt, hogy engedélyünk sincsen, mosolyogva kikászálódtunk az ágyból, és visszamentünk a helyünkre. Azt viszont elképzelni sem tudtuk, hogy ott mi vár ránk. Elsőként is, égett a villany, és ez nem is változott meg. Hiába szóltam a kalauznak és mutogattam, hogy kapcsolja már le, mert így nem lehet aludni, megértette, de csak széttárta a kezét. Két kínait elküldtünk a helyünkről, aztán próbálkoztunk az alvással. Sanyi végül leköltözött polifoammal és hálózsákkal az ülés alá, én fent próbáltam különböző helyzeteket felvenni, amiket persze óránként változtatni kellett. Elég gyötrelmes éjszaka volt. Jó mérges lettem a kínaiakra, hogy megcsinálják a világ legmagasabban futó vasútját, az első osztályon mindenkinek külön LCD képernyője van, de a harmadik osztályon utazó szerencsétlen tőlük akár fel is fordulhat. A székeket nem lehet hátradönteni az alváshoz, és ez a „villany nem lekapcsolás”, ez a legszörnyűbb. A vonatunk egy déli városból érkezett, Guanzhou-ból, ahonnan 57 óra az út! Van ezeknek eszük így utaztatni embereket ezen a „leg”-vonaton? Még akkor is, ha a harmadosztályon csak a tibeti nomádok, muszlimok és csóró turisták utaznak.

Aztán a részeg kínaiakra rászóltam, hogy alvás van, befejezték a dumát. Én leköltöztem a székek alá egy polifomra hálózsákkal és Sári is addig mocorgott a négy székén, míg egész sokat nem aludt. Reggel féltem, morcos és fáradt lesz az éjjel után, de hamar jókedve derült és nem is volt különösebben fáradt.

Napkelte környékén kúsztunk fel 2800 m-ről 4000-re, szépek voltak a fények és érdekesek a hegyek. Direkt emiatt a rész miatt mentünk a későbbi vonattal. A kínaiak büszkesége a világ legmagasabban futó vasútja kb. 1200km hosszú, legmagasabb pontja 5090 m. Érdekes, hogy nem is igen mászik hágókat, legalább nem meredekeket, illetve alagút sincs csak 2-3. A nehézséget az állandóan fagyos talaj adja, ennek megoldása pedig nem igazán látható. Viszont talán itt lehet leggyorsabban megtenni 1200 km vasúton, mivel nincsenek ok megállókra, mindössze 13óra.

A táj nagyon sokszor egyhangú, lapos vidék egy-egy patakkal, a távolban domboknak tűnő 5-6 ezer méteres hegyekkel (mi általában 4200-4500 m-en haladunk). Lhasa fele közeledve nomád sátrak, tanyák, települések jelennek meg, több a csúcs is körülöttünk. Azért összességében nagyon klassz volt ez a 11 órás mozi a vonatablakból, nem is beszélve a vonat sima mozgásáról, többször gondoltuk, hogy 30-40-nel döcögünk, pedig 95 km/h volt a sebesség.

 És igen, megérkeztünk Lhasa-ba. A hatalmas modern állomáson sem volt semmi gondunk az engedély hiánya miatt. Este egy minden más nagyvároshoz hasonló metropoliszt láttunk a taxiból. Már több a betelepült kínai Lhasában, mint a tibeti és sajnos az új vonat (és az adókedvezmények) rohamosan gyorsítják az ide vándorlást és a tibeti kultúra elveszését.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu