• Utazásunk számokban Sokszor az adatok nagyon sokat tudnak mesélni egy egy ország mentalitásáról, preferenciájáról, az is itt van hova, mivel, mennzi idő alatt és mennyiért utaztunk  

Mongólia

Sükbatári (Shükbataar) állomás bejárata előtt négy kőpad is van, egészen ide tűzött a nap, amelynek sugarai így estefelére kellemesre higgadtak, már-már jól esik a pad által visszasugárzott meleg, miközben figyeljük a hamarosan induló vonat körüli tömeget. Néhányan kis kézikocsikon hoznak árut, mások falatoznak, vagy lelkesen sorban állnak. Valahogy egész más ez, mint Oroszország, talán mert több a mosoly, talán csak a mongol arcok kisugárzása más. Az állomás nem túl modern, de tiszta, mikor érkeztünk csak egy rendőr volt itt, meg kb. 5 utas, ebből 3 hamarosan odahozta hozzánk a csomagját, mosolygott és mutatatta, hogy akkor elmennek enni, vigyázzak rá.

Először a vasúti egyenruhások kezdtek szaporodni, a pénztáros nyitás előtt 20 perccel érkezett, jó kedvvel, gondosan rendezgette a dolgait, majd idő előtt 10 perccel nyitott, segítőkész volt. Az összes egyenruhás fantasztikusan tip-top, sehol egy gyűrődés, redő a ruhájukon, cipőjük fénylik, valahogy már a járásukon látszik, hogy nem gondolják magukat annyira mindenhatónak, mint orosz kollégáik.

Valahogy sokkal inkább eltűnt itt a diktatúra szelleme, az emberek sokkal inkább személyes feladatukon gondolkodnak és nem a kerülőutak keresésén. Pedig, ha nem is sikerült belekényszeríteni Mongóliát a Szovjetunióba, Sztálin (ellentétben pl. kis hazánkkal) rengeteg templomot lerombolt. Mongóliát jelenleg a fejlődő országok példa-demokráciájának tartják, kiegyenlített a választásokon a küzdelem és a korrupció visszaszorításában is jelentős lépéseket tettek.

Szóval jó érzés ide megérkezni, ücsörögni a padon, ahol nemrég leves főztünk. A határátlépés után nem volt ilyen idilli a helyzet, tíz, főleg kíváncsi és pénzünkre éhes taxis vett körül és kezdődött az alkudozás. Nekünk sokkoló volt, így aztán nem is tisztáztuk a részleteket, csak mondtam, menjünk, 21 km-re voltunk az állomástól. Ez elég volt a helyzetre való ráhangolódásra, sajnos csak annyit tudtunk meg a sofőrről, hogy hat gyereke van. Mikor fizetni kellett, mosolyogva beszélgettünk arról, miért is kell az üres helyeket is kifizetnünk. Ilyenkor mindenképp az veszít, aki elveszti a türelmét… Mondtam: „nekünk négy óra múlva megy a vonatunk, szívesen ücsörgünk még vele.” Végül is középárban egyeztünk meg és elindultunk az állomás épületéhez, ahonnan mindjárt indul a vonatunk Ulánbátorba.

Ulánbátor

Negyvenhatodik nap

A mongolok is orosz vasúti kocsikat használnak, de egy kis szőnyeggel, takarítással, picit modernebb vécével. A kalauz nem fél velünk kommunikálni, mint orosz társaik, akik ha csak lehetett, kerülték ezt a kihívást. Jó korán ébresztettek bennünket, így álmos szemekkel figyelhettünk még egy kis mongol vidéket is érkezés előtt.

A taxisok túl rámenősek voltak, gyalogoltunk a hostelig, csak 1,5 km volt. Amíg a szobára vártunk, reggeliztettek és közben már ajánlatokat is kaptunk egy formálódó körútra. Mongólia érdekessége a vidék, a nagyon változatos táj és a ma is nomád életformát élő emberek. Ezt leginkább egy terepjáróval lehet megközelíteni (aszfaltút gyakorlatilag 500 km van a Magyarországnál 16x nagyobb országban). Tehát az utasok csapatokba szerveződnek, hogy költséghatékonyabb legyen a jármű bérlése. Sajnos az ételt, külön vezetőt, szállást tartalmazó utak dívnak, melyek drágák, csak jeepet nem nagyon kapni a piacon, főleg, mert a sofőr csak mongolul tud. Mi inkább túrázni akartunk egy közeli nemzeti parkban. De aztán egyre csábítóbbá vált egy 9 napos út, amiben van barlang, Góbi sivatag és tevegelés, vízesés és teljes napos lovas túrázás, régi főváros… Szóval egyszer csak jött velünk szembe ausztrál barátunk a legfrissebb és legkisebb 30 USD/nap/fő árral és mi beadtuk a derekunk. Majd spórolunk később, ez egyébként is hasonló keret, mint amennyi orosz honban szükséges volt.

Az útvonal- és menetrend-egyeztetésnél, úgy tűnt, hasonló igényekkel rendelkezünk, mint az amerikai, izraeli, illetve ausztrál útitársunk. Tehát holnap indulunk: 5 utas, egy sofőr és egy angolul beszélő nő, aki főz és szervez.

Délután Mongólia legnagyobb piacán vadásztunk hátizsákot Sanyinak, azt hiszem inkább az ár, mint a minőség győzött meg, 3300 Ft volt egy márkás feliratú, kialakításában nagyon klassz, 70 literes zsák. A meglepően alacsony árak mellett a piac kínálata bepillantást engedett a mongol háztartások igényeibe is. A legmókásabb dolog talán a napelemeket áruló asztal volt, mellette közvetlenül néhány nyerges stand (van gagyi kínai nyereg is, de nekünk a mongolt ajánlotta a bácsi). Teljes festett komód 7 000 Ft-ot kóstált és szerencsére hétköznapi használatra árulták a nemzeti viselet egyes darabjait. Kertész táncosok, innen érdemes csizmát vinni, nagy választék, jó a minőség, legfeljebb táncoláshoz való talpat kell tetetni: valódi bőr, hosszú szárú csizma 4000 Ft a gyártóktól a piac jobb sarkában!

Rögtön közelebbről megismerkedtünk a mongol konyhával is – na jó, ez azért túlzás, de vettünk finom szendvicset, hurkapálcára húzott falatkákat (mint egy kenyérből, uborkából, felvágottból álló rablóhús) és laktató sajtburgerfélét is, amiben még tükörtojás is volt. A piac élelmiszeres részében szintén minden kapható volt, fel is tankoltunk édességgel az útra. Vajat is lehetett kapni, hatalmas tömbökben, kb. 400 Ft-ért kilóját. A zöldségekben még mindig nem nagy a választék, az almák a kisebb magyar paradicsomok méretét közelítik, a helyi paradicsomok pedig a hazai apró szilváét…

Az itteni nagyáruház kínálata nyugatibb, mint akármelyik orosz városé (kivétel Moszkva és Pétervár), és sporteszközökben is összehasonlíthatatlanul nagyobb a kínálat. Itt van néhány üzlet, ami direkt ilyenekre specializálódott, és rendes bakancsot, nyugati túrafelszerelést lehet bennük kapni. Úgy látszik, Ulánbátor tényleg ráállt a nyugati turistákra, igyekeznek miden lehetséges felmerülő igényt kielégíteni.

Negyvenhetedik nap

Reggel 9 körül indultunk útnak, egy, a korához és fapadosságához képes igen tip-top UAZ-zal. Mind a heten lelkesek voltunk, csak a szervezők késlekedtek, és még arra sem volt idejük, hogy az előleget elvegyék, „majd egyben a végén” mondták. Még megálltunk egy helyen vizet venni, ez nem volt egészen világos, vajon adnak-e majd inni vagy sem, kettőnknek 8 üveg vizünk van. Azt mondták, lehet majd venni, csak drágább. Mindegy, most vettünk, a kocsi elviszi. Jó helyen ülünk, az első sorban a két hely a miénk. Kényelmesen elfér a lábunk, és jó a kilátás is.

Ulánbátorból kiérve nem sokáig kerülgettük az aszfaltút kátyúit, mert elfogyott az aszfalt és már csak földúton haladtunk, legközelebb 8 nap múlva látunk portalanított utat – adta a tájékoztatást a vezető. A sofőr rendesen nyomta a gázpedált, a rázós, kanyargós utakon is sokszor mentünk hetvennel. Kövek, kátyúk, kanyarok, rázkódtunk rendesen. Nem csak vezetni volt munka ezt a járgányt, hanem benne ülni is, mert kapaszkodók híján mindenfelé ki kellett támasztani magunkat. Engem eléggé megviselt az út, a gyomrom is émelygett. Reméltem, nem ilyen lesz mind a kilenc napunk… Ebédre egy turistákra szakosodott helyen álltunk meg, ahol választani is lehetett a különféle étkek közül. A délután már számomra is jobban telt.

A vidék igazán különleges. Fa egy szál se, csak gyér, csomókban növő fű. Vizesebb területeken vannak néha nagyobb, tüskés füvek is, de mindenütt sok homok és kő. Más helyen a táj egészen zöldnek tűnik. Néha egy-egy tó is felbukkant, a partján csoportokban álldogáló lovakkal, tevékkel. Sok a kecskenyáj, a marha kevesebb. Leginkább az a táj fogott meg, ahol alszunk – a tágas, sík területből kiemelkedő kőtömeg, egy hegy, hosszan elnyúlva, szinte legörgetve magáról a köveket, ahogy visszaalakul lapos sztyeppévé. Alkonyatkor értünk erre a vidékre, varázslatos fényeket láttunk, ahogy besétáltunk a hatalmas kövek, kőtornyok közé és felmásztunk rájuk, végigtekintve a megtett úton.

A szállásunk úgy nevezett ger tábor, két embernek jut egy jurta, szőnyeggel, ággyal, kényelmesen, és angol wc van a mosdóhelyiségben. Vacsorára igazán finomat főzött a vezetőnk, bár inkább európai étekhez hasonlított, mint mongol eledelre. Még áram is van fél tizenegyig, készülhet a friss napló, lehet képeket rendezgetni.

Negyvennyolcadik – ötvenötödik nap

Csak most az út végén jutottunk újra a naplóhoz, valójában egy nagy egység is ez az időszak, így egyben írjuk le. Kezdem talán az utakkal és az autóval. Pontosítok, hivatalos adatok szerint 47 000 km Mongólia úthálózata, plussz amit csak ritkán járnak, rövidítések, nyári utak, szóval jó sok, de kell is a Mo.-nál 16,7-szer nagyobb területhez. Ebből csupán 1700 km aszfaltozott, de sok csak annyira mint ezen a képen, és a készülőben lévőket is beleszámolták… Mi 9 napból hét napot autóztunk, összesen 1700 km-t, ebből kevesebb, mint 120 km volt aszfalton, kb. 200 km volt sivatagi száraz út (itt fix 80-as tempót nyomtunk), a maradék hepehupás földút volt, 30-50 km/h átlagsebességgel, sokszor lélekölő rázkódással.

Magam úgy képzeltem el az utakat, hogy a mezőkön legfeljebb itt-ott van csapás, de nem is látszik az autók nyoma. Valójában kitaposott nyomok vannak, ha kicsit puhább a terület, akár 10 egymás melletti nyom is van. A legjobbak a ritkán járt utak, mert nincsenek annyira kátyúsodva. Rengeteg az elágazás, néha csak 10 jobbra lévő családhoz megy az út, néha totál más település fele. Emlékezetből, és nagyon sokszor érzésre követik az utat a sofőrök, de persze a legbiztosabb egy közeli jurta mellé kanyarodni és kérdezni, mi is sokszor tettük ezt. Azt hiszem ebben az országban sofőrnek lenni művészet, vagy legalábbis egy igazi szakma, főleg a rozzant UAZ-ok szerelésigénye mellett.

Sofőrünk Mugi, tolmácsunk és szakácsunk Inke egy frissdiplomás régész. Mugi egy közvetlen, nagyon barátságos figura, igyekezett segíteni, egy este zenészt is szerzett, bevitt családi jurtába minket. Kb. 100 kifejezést, számokat tud angolul és további nyelvtanulást tervez, de valószínűleg valamiről beszélgetni vele idegen nyelven később sem lehet. Sajnos, ha hajtós a hangulata, rázós mellette az út. Ha igazán olcsón akar valaki utazni, érdemes lehet közvetlenül őt megkeresni és csak az utazást megrendelni.

Mi egy szállást, kaját, utazást tartalmazó csomagot vettünk a Khonghor vendégháztól. Itt volt a legolcsóbb, napi 30 USD per fő. Sokat dobott a dolgon, hogy bevált útvonalon vittek, legtöbbször általuk ismert szállásokra mentünk egyenesen. Inke angolja középfok közelében van, sok mindent félreért, de azért nagyon sok hasznos információt mondott a mongol mindennapokról. Jóval szegényebb lett volna nélküle az út (főzést lásd lentebb). Úgy számolgattuk, hogy a vendégház 30-40% hasznot húz az útból, senkit sem fizet túl. Mi javasoljuk mindenkinek az Inkével való közvetlen üzletelést. Egy UAZ napidíja sofőrrel 34 USD plusz benzin (max 20 liter/100km, letere 0,85 USD). Inke is napidíjban van, nem mondott árat, mi napi 10 USD-t reálisnak tartunk, de ez tipp. Érdemes lehet sikerdíjat is kitűzni. Ő ezért intézi az alkut a szállásra, lovakra, tevére, vásárol és főz.
Inke 00 976 99662688, enkhjargal_1202@yahoo.de  

A mi autónk 7 éves,  8 üléses UAZ volt, azokból egy, amiket nálunk az áramszolgáltatók is használtak, meg az erdészek, de mára már alig van belőlük forgalomban. Marjie (USA, 20 éves) már találkozáskor elnevezte Borisznak a járgányt. Én kicsit lassabban barátkoztam a géppel, először azt vettem észre, hogy az egyes sebességfokozat nem működik benne, ami pedig némelyik kátyúban és emelkedőn jól jött volna… Rengeteget kellett ellen kormányozni a sofőrnek, erre a szinte tükörsima első gumik adtak magyarázatot, az autó foga fehérje azonban csak egy nagy emelkedőn derült ki, amin tolás, nekifutás és elkaparások sorozata után mászott fel. Nem működöt az úgymond terepjáró első kerék meghajtása és a differenciálzára sem, tehát meghajtásilag nem volt több egy szimpla személyautónál egy kihajtott, legyengült motorral. Én néha nagyon izgultam, hogy cserbenhagy, de kihúzta végig, pedig képzeljétek, ahol kapható volt, 80-as oktánszámú benzint tettünk bele (sokszor csak 10-20 litert a tank aljára).

A szállásunk egy kivételével mindig jurtákban volt. Az ötödik éjszakát egy városban töltöttük, ahol elég sokat kellett várni a vezetőinkre a hotel előtt, amíg bemehettünk. Szerintem ennyi időbe tellett, amíg rá tudtak venni két helyit arra, hogy a négyágyas szobát átadják ötünknek. Ők ugyanis még ott üldögéltek a szobában csomagostul, mikor mi bementünk, és reggel a folyosói kanapéról láttam őket felkászálódni. Itt volt ugyan külön fürdőszobánk, de a víz hidegebb volt, mint egy hegyi patakban, a wc pedig megállíthatatlanul és folyamatosan folyt.

A jurtás szállásokat mindannyian sokkal jobban szerettük. Kétszer aludtunk jurta-táborban, ahol sok jurta egymás mellett sorakozott, és rendes fürdőszoba volt, az egyikben nagyon jó meleg vízzel. A két alkalom közül ez volt az egyik, amikor zuhanyozni tudtunk. Ezek a táborok a turistákra specializálódtak, áram is volt generátorról, és vendéglő rész is, ahol kényelmesen ehettünk. Az áramot mindenki lelkesen használta, mi a fényképeket rendezgettük, mások a kütyüiket töltötték.

Legtöbbször családi jurtákban töltöttük az éjszakát. Ezek olcsóbbak, mint a táborok, és persze kevésbé is komfortosak. A családnak két-három külön jurtája van a sajátján kívül, a turisták részére. A vízellátás ezeknél kissé akadozott, de általában volt egy kis csöpögő csap kb. 1,5 literes tartályból táplálva, ez is szintén nagyon hideg volt, az embernek nem nagyon akaródzott benne mosakodni, még arcot mosni is alig… A wc-t érthető okokból elég távol helyezték el a jurtáktól, ám ez a távolság eléggé behatárolta a sötétben vagy éjjel történő kimenést is. Ehhez a hideg is hozzájárult. A wc rendszerint egy deszkatákolmány, az alján szintén deszka, közepén egy nyílással. A legjobb budi a tevegelős szállásunkon volt, csak három oldala volt, fémből meghajlítva, és kicsit feljebb, mint derékig takarta az embert, ha felállt. Ebből a budiból figyelhettem meg egyszer a tevék motoros hajtását: kismotoron ülve, egy régi pilótaszemüvegben ült egy mongol, és hajtotta maga előtt a galoppírozó tevéket. Jó volt a kilátás… Utolsó három éjszaka be is kellett fűtenünk, annyira hideg lett, ahogy lement a nap. De csudaszép volt a csillagos ég, és az egyre növekvő hold is szépen fénylett. A jurták közepén vaskályha állt, azokat lehetett megrakni, de sajnos nem sokáig tartották a meleget, csak amíg pakoltuk rá a hasábokat. Reggelre így elég fagyos lett az idő, de Sanyi önfeláldozóan mindig felkelt, hogy meleget varázsoljon. Néha benézett egy kecske vagy egy jak is a sátorba, de szerencsére csak a bejáratig jutottak. Egyik éjjel mintha közvetlenül a jurtánk oldalánál röfögött volna egy jak, pedig sokkal távolabb volt tőlünk.

A kevésbé komfortos körülményekért mindig kárpótolt a szálláshely szépsége. Hol vízesés közelében, hol a homokdűnék lábánál aludtunk és csodálhattuk a reggeli és a lemenő nap különleges fényeiben is a vidéket.

Reggelire lekvárt kaptunk és csokikrémet kenyérrel, teával. Ebéd általában egy helyi kifőzdében volt, lehetett rendelni, ki mit akart, illetve ami volt a konyhán. Ez utóbbi eléggé behatárolta a választékot. Nem voltak rossz étkek, bár a tapasztalatunk az volt, hogy szeretik a mócsingos húst, ill. nem szeretik puhára főzni a húst. Igazi helyi mongol eledelek voltak. Köret általában rizs és répasaláta, mellé szelet uborka, esetleg hasábkrumpli és a hús, vagy húsgombóc. Van egy gulyás nevű ételük is, ez azonban igen távoli rokonságban áll csak a mi gulyásunkkal, inkább hasonlít a pörkölthöz, a fent leírt körettel tálalják. Szeretik a pirított tésztát, amit pl. gombával és hússal, vagy tojással és zöldséggel adnak. Estére a vezetőnk főzött, szerintem jóízűen, de Kínából jött csapattársainknak nem ízlett annyira. Lehet, hogy nekünk is csak azért esett jól, mert az oroszoknál alig ettünk főtt ételt, csak zacskós levest, és a napi kétszeri meleg étkezés különleges kiváltságnak számított számunkra. Megkóstoltuk a kumiszt is, az erjesztett lótejet, ami nagyon savanyú, és keserű is, de nem jött be. A tevetejjel is próbálkoztunk, ezt is joghurtszerű állapotában ittuk. Ez sokkal jobb volt, Sanyi ivott is belőle egy egész pohárral, de amikor később futnia kellett tőle, nem vágyott rá még egyszer.

A vidéki boltokban is kb. akkora a választék, mint amennyire a hagyományos mongol konyha sokszínű, max. öt polc kell az összes élelmiszernek. Ennek ellenére többször is találkoztunk echte magyar édességgel: kekszes-narancsos Tibi csokival, az otthon még sosem látott Sláger szelettel, illetve lejárt, kissé megolvadt Francia drazséval (ezt nem mertük megkóstolni). Mindegyiken csak magyar felirat volt, legfeljebb az összetevők voltak európai nyelveken feltüntetve.

Góbi

Mint pusztában nevelkedett magyar fiú, a sivatagot végeláthatatlan homoktengernek képzeltem el. Persze jobban visszagondolva tanulmányaimra, sivatagnak nevezünk minden területet, ahol az éves átlagos csapadék kevesebb, mint egy határ (talán 300mm), ha pedig természetfilmekre gondolok, akkor a sivatagot egy nagyon változatos növényvilágú helynek mutatják be. És valóban, a Góbi sivatagban 4-5 teljesen eltérő tájtípust is láttunk, mindegyik egész egyedi. Ezek miatt akartak mindenképpen ideutazni útitársaink, mi kb. felén mentünk végig a régiónak, ami 2,5 nap autózás volt.

Először azt láttuk, hogy a négyzetméterenkénti 50 fűcsomóról 20 fűcsomóra gyérül a gyep és ennek megfelelően ritkábban is települtek a családok. Azért meglepő, hogy a sivatag nagyobb részén élnek emberek, állatokat tenyésztenek, főleg tevét, de kecskét is, lovat nem láttunk. Az ilyen szakaszok nagy előnye a sár hiánya, így sokszor nagyon sima az út, szinte úszik az UAZ 80-nál is.

Aztán szinte teljesen eltűntek a füvek és izmos bokrok jelentek meg, a levelek tűszerűek voltak, hogy minél kevesebb legyen a párologtató felület. Ezeket tüzelésre is lehet használni. Az út göröngyös, kerülgeti a növényeket, dombokat, egy-egy sziklát.

Egy kisebb, gyérfüves platóra kúsztunk vissza a második este, ahol megtapasztaltuk, mennyivel is fapadosabb egy családhoz tartozó jurtában aludni. Másnap reggel 15 perc autózással értük el a lángoló sziklákat. Ezek egy nagyon könnyen málló, sok vasat tartalmazó kőzetből állnak, a víz izgalmas formákat mos ki belőlük, a színük pedig kicsit tényleg a lángra emlékeztet, kb. 80m magasak. A valódi élményt inkább a képek tolmácsolják.

Ezen a reggelen láttunk egy pici fiúcskát tevehátról tevéket terelni, nagyon impresszív volt, ahogyan szlalomozott jobbra-balra. A kecskefejést már közelebbről is megvizsgáltuk, az állatokat kötéllel kötik vonalba, egymással szembe, így nem tudnak elmenni. Fejés után sarazzák a tőgyet, hogy a picik ne szopjanak napközben, csak estére ehetnek újra.

A Góbiban az állatoknak főleg a szőrét, prémjét értékesítik, a húsnak kicsi az értéke, a tejet pedig csak saját, házi használatra fejik a népek. Esetleg városok mentén vajat, kefírt, sajtszerűséget árusítanak. Értékes dolog még egy-egy szép szarv.

Harmadik nap dél fele jutottunk el a Góbi különösen védett részéig. Itt belépési díj és egy kis múzeum preparált állatokkal, dínótojásokkal fogadott minket. Innen kezdődött egy hegyvonulat, amelyen élénk zöld volt a fű. Az egyik völgy végétől gyalogosan lehetett megközelíteni a jégvölgyet (Jolin Am), ahol még augusztusban is található jég. Érdekes jelenség a sivatag közepén, jég nélkül is szépnek találtuk.

A hegyvonulat túlsó oldalára kellett eljutnunk innen, itt az utolsó nagy emelkedőnél történt az autónk többszöri nekifutása, elakadása. Újra gyér füves táj, egy dombon oázis-féle, egyedül itt láttunk veteményes kertet egész utunk során. Azt mondják, a mongolok hiedelmek miatt nem túrják a földet, talaj sem sok van hozzá persze. Késő este egy turistás jurtatáborban aludtunk, nagyon jól esett a meleg víz. Negyedik nap reggel átköltöztünk egy tevés nomád családhoz. Sajna az állatok messze voltak, motorral is csak délután 3-ra sikerült behajtani a hátas állatokat.

Várakozás közben felmásztunk a 1,5 km-re kezdődő homokdűnékre. Majd elfelejtem, reggel arra ébredtünk, hogy eső kopog a jurtánkon. Hosszasan esett, csupa felhő volt minden, azt hittük nem is tudunk aznap kimenni. Meglepő jelenség a sivatag közepén esőt átélni. Nos, ennek az esőnek a jótékony hatása miatt alig csúszott a homok, egész egyszerű volt a 200m körüli nagy dűnékre felmászni. Döbbenetesen érdekes volt innen szétnézni: alattunk zöldellő cserjék között időszakos patakok, lehetett látni a néhány tíz kilométerszer 100 km-es dűnevidék túlsó szélét is, azon túl pedig sziklás hegyvonulatot. Ilyen vonulat a másik oldalon, a mezőn túl is látszik. A legmegkapóbb a homokdomb-rengeteg, nehéz is abbahagyni a fényképezést.

A tevére ültében kell felszállni, aztán teherrel áll fel. Akár 2 hétig is képes víz nélkül cipelni 250 kg-ot, de a mi hátsónk számunkra a 2 órás út is megterhelő volt. Egzotikus élmény ezen a fura, magasnövésű jószágon ülni, az első púpba lehet kapaszkodni. A gyeplőnek egy szára van, ez az orrban lévő fadarabhoz van rögzítve. Azt hiszem, a hajcsárok finom mozdulatokkal tudják irányítani az állatot, nekem csak akkor változtatott irányt ha egészen elhúztam a fejét, akkor is csak alkalmanként. Sokkal jobban ment a tevémnek az egy sorban haladás, azt hiszem a többséget csak erre a karavános közlekedésre idomítják, hiszen csak turisták akarnak tömegesen tevegelni. Az mindenesetre sikerélmény volt, amikor sikerült a leszálláshoz önállóan leültetni az állatot.

Szállásadó gazdánknak 70 tevéje van, de leggazdagabbnak is csak 200 van, ha jól értjük a jövedelem javát a tavaszon kifésült teveszőr adja.

Közép-Mongólia

Az ötödik nap újra az autózásé. Hamarosan elérjük a Góbi szélét jelző hegyeket, még egy kanyonba is bevezet az út, de utána nagyon lassan változik a táj. Ennek a napnak a fő témája a nomád családokkal való ismerkedés, a turistás helyeken nem hívtak be bennünket a családi jurtába, de most már reggel eszközölt Mugi egy teázást. A meleg, tejes, cukornélküli teát időbe telik megszokni, Sárinak nem is sikerült, de még mindig jobban fogyasztjuk, mint a kemény, savanyú (Sári szerint borzasztó savanyú) sajtot. Tejfelszerű, omlettállagú valamit is készítenek, ami kicsit édeskés, és igazán finom.

Nekik már nagyobbak a gyerekeik, mindhárman iskolában vannak, legfeljebb hétvégére járnak haza. Vannak kollégiumok is, de azt mondták itt, a nagyszülőknél vannak a gyerekek. Igazából nem sok idős embert láttunk magányos jurtákban lakni, könnyen lehet, hogy amikor átadják a stafétát, beköltöznek a faluba.

Meglepő, mennyire kevéske dolog van egy családi jurtában. Itt ágy sincs, csak éjjelre rakják a „matracot” a földre. A kicsi kis szekrénybe alig férne az általunk az útra elhozott ruha, de a konyhafelszerelés sem számosabb, mint a mi túrakészletünk. Van még egy egyszerű rádió és egy fényképes tábla. Tényleg csak a legszükségesebb dolgokat lehet itt megtalálni. A második megállónk helyén már volt a jurtában két ágy is, de hogy gyorsan (1,5 óra) tudjanak nekünk ételt készíteni, két jurta tüzét, eszközeit is használták. Erre tüzeléshez kiszáradt trágyát használnak. Sok előnye van a 80-as években elterjedt zárt tűzhelynek, de levegőt, vagyis égési sebességet nem lehet szabályozni. Ez nagyon fájó éjjel, amikor egy-kettőre ellobban a fa és a nemezen át nagyon hamar beköltözik a hideg.

A fejlődés legmarkánsabb nyoma a közlekedésben látszik, minden 2.-3. családnak van motorkerékpárja, ami legtöbbször úgy használnak, mint a lovat: árkon-bokron át, főleg az állatok körül. Autó csak elvétve áll itt-ott és hasonlóan ritka a napelem, parabola antenna, tv szett is, pedig hát ez nem is luxus a világtól ilyen távol. Csak egy országos rádióadó van.

Tapasztalataim szerint a szorgos európai paraszti életmódnál sokkal kevésbé munkás ez a nomád élet. Az állatok napközben arra mennek amerre füvet találnak, legfeljebb este hajtják vissza őket a jurtához. A takarmányozás szinte ismeretlen, télen a hó alól kell kikaparniuk a füvet. Most őszre ki is kerekedtek, meg is bundásodtak a barmok, hogy legyen miből pótolni a télen. Általában nyáron nem kell költözni a családnak, csak a hideg télre kell szélvédett helyre húzódni, de itt sincs fedél az állatoknak. A jurta ehhez a költözéshez ideális, hiszen másfélóra alatt össze lehet rakni lakókészre, tehát egy nap alatt simán megy a hurcolkodás. Láttunk is néhány kisteherautót őszi költözésben.

A törzsi sátrak továbbfejlesztett változata, a jurta, talán Mongólia legfontosabb szimbóluma. A XIII. századból van róla az első feljegyzés és azóta folyamatosan ezt használják. Minden városban megtalálhatók, nagyon sokaknak nem telik többre, sofőrünk is ilyenben lakik Ulánbátorban. A falukban 80%-nak jurta az otthona. Csak itt-ott jelenik meg, hogy két jurtát összekapcsolnak konyhát és hálót kialakítva. Mivel csak az ország egy kis részén van fa, így a jurtakészítés régóta külön szakma. Csak méretbeli különbség van, 4, 5 és 6 falas jurták vannak, ami azt jelöli hány, elemből áll az oldalfal (rács). Csak a felső léceket láttuk dekorálva, ebben is csak kisebb különbségek vannak.

Ezen az estén egy igazi városban alszunk, aszfaltúttal, szállodával, bárokkal. Arvaikheer városa 1913 m magasan fekszik, egy megyei központ. Nagy buli van aznap éjjel, a főtéren  egy énekes koncertezik. Egymagában áll a színpadon, a zenekart alájátsszák, így számomra kérdéses, ő vajon élőben szól-e? Nem sokáig élvezzük a koncertet, a vacsora vonzóbbnak tűnik.

Következő két napunkat egy gyönyörű szép völgyben töltjük. Már az odaút sem volt mindennapi, keresztülmásztunk egy hegységen, aminek hegyoldalain fenyvesek voltak (hosszú idő óta az első fák, amiket láttunk), és a csúcsain hó fehérlett. Útközben egy aranybánya teherautóival találkozunk, mivel áll a kitermelés, most fát szállítanak. Ebédelni utunk legkedvesebb falujában állunk meg, siserehad az iskola körül, itt-ott gyep, fa is van. Már csak 20 km van hátra, de mivel a völgy jelentős része úgy néz ki, mintha óriások játéknak használt köveket hagytak volna szanaszéjjel, így még egy bő óra volt az út.

Végre egy szállás, ahol nem kell reggel összepakolni, 2 napig maradunk. A gyerekek mosdatlansága, vadsága, a rendetlenség arra utal, hogy ez a nomád család kissé hányaveti, ezt éreztük a vendéglátásban is. A legidősebb fiú szótlanságában talán volt valami nomádságon túli is. Az éjjelek rémesen hidegek voltak, befűtöttünk, de ahogy fentebb említettem, az utolsó tűzrakás után nagyon hamar kihűlt minden.

Mér érkezésünk délutánján lementünk a neves vízeséshez, az Orkhonhoz. Nagyon érdekes jelenség ugyanis nem hegyvonulat mentén alakult ki, hanem később, tektonikus mozgások során keletkezett egy széles völgy közepén egy szakadék, ide „esik be” a folyó. A sárguló fákkal nagyon szép kép tárult elénk.

Itt találkoztunk egy kolorádói hippivel, aki 40 éves korára már sokat szelídült, fix munkája van, megfontoltnak tűnik. Úgy látszik, identitásához megtartásához kell azért némi őrültség, vett magának egy motorkerékpárt és azzal járta 2 hónapig az országot. Nehéz az utakat megtalálni, sokszor kell visszafordulni, nem tűnt túl hatékonynak ez az utazási mód itt. Más utazóktól egy egészen őrült belga újságírónőről hallottunk: motorhajtott eszközök használata nélkül utazza be a Földet. Kínából jövet vett egy tevét, kis homokszánnal és hajcsárt is bérelt. A hajcsár azonban lelépett, így magának kellett megtanulnia tevét hajtani, Ulánbátor szélén adta el az állatot. (Ha valaki megtalálja a nő weboldalát, kérjük, küldje el nekünk is.)

Hetedik napunkat a lovaglásnak szenteltük. Napsütéses időnek indult reggel, bár nagyon fújt a szél, a dzsekit is felvettük. Délután 2-3-ra melegedett fel igazán, amikor már lekerültek rólunk a pulóverek. A lovaink makacs állatok voltak, nem volt könnyű őket irányítani. Többször előfordult, hogy csak a gazdájuk, aki végig velünk volt, erőteljes ütlegelésére és rángatására voltak csak hajlandók továbbmenni. Az viszont jól ment nekik, hogy sorban egymás után ballagjanak a völgyben, a vezetőt követve. A kilátásunk csudaszép volt, mindenki lelkesedett és sokkal jobban élvezte, mint a tevegelést. Visszafelé még egy hegyre is felkaptattuk a lovakat, ahonnan még szebb panoráma tárult elénk. A hegy Sanyi érdeme volt, mert ő unta meg hamar a völgyet és vágyott magasabb vidékekre. Én nem örültem neki annyira, mert az én lovam sehogy sem akart hegynek felfele menni, lefelé is féltem egy kicsit vele. Összesen 6 órát töltöttünk lóháton, és kellemesen el is fáradtunk, jólesett a meleg vacsora.

A nyolcadik napon továbbutazunk a Dzsingisz Kán alapította ősi fővárosba, Kharkhorinba. A város előtt 30km-rel megálltunk egy ugyancsak XVII. századi kolostornál, régen 1500 szerzetes élt itt, ma ebből csak raktár áll, a szerzetesek száma tizenegy-kettő. Az előző napokkal ellentétben itt pillanatok alatt kihozzák nekünk az ebédet, majd nekiindulunk és Mongólia egyik legnagyobb nevezetességét, Erdene Zuu Khiid-et, az ősi kolostort néztük meg. Ez is egy olyan kolostoregyüttes, amiből néhány épület megmaradt a sztálinista rombolások ideje alatt is, szerencséjét annak köszönhette, hogy már jóval korábban elhagyatott hellyé vált. Területileg ez a legnagyobb kolostor, amit idáig láttunk. Az ősi főváros nagyrészt még föld alatt van, a helyén lévő város pedig nem egy nagy szám. Kátyús földutak, jurták, deszkakerítés mindenütt és por. Kis csapatunk minden tagjának arcán határozott csalódottság mutatkozott, amikor az egyik deszkakerítés mögé hajtottunk be – nem ilyen szállásra vágytunk, azt hittük, kint alszunk a sztyeppén, családnál. De volt langyos zuhany, étkezősátor, és kellemes hangulatban egy sör mellett, beszélgetve, kártyázva töltöttük utolsó esténket.

Másnap Marjie és Matty elhagyott bennünket, ők még tovább akartak menni északnak, a tó felé és megbeszélték egy másik társasággal, hogy azok elviszik őket. Mi hazafelé, Ulánbátorba vettük az utunkat. Az aszfaltút hamarosan elfogyott, a korábban mondott 70 km útjavítás hossza 120 km-re nőtt, bár szerintem még hosszabb volt. A sofőrünknek nagyon mehetnékje volt, csak úgy száguldoztunk a hepehupákon, össze-vissza rázott minket. Sajnos csak Sanyi erőszakos közbelépésére volt hajlandó lassítani, és felmenni a félig kész salakos útra, ami legalább nem rázott. A szállásunkon, a Khongor vendégházban, meleg fogadtatás várt minket, egy sör és meleg zuhany. Este sétáltunk még egy jót, élvezve, hogy nem kell az összes ruhadarabunkat magunkra venni, mert olyan kellemes az időjárás.

Ulánbátor újra

Ötvenhatodik nap

Jó volt puha matracon aludni újra, mindketten jól aludtunk. Én picit korán ébredtem, Sárinak pedig rossz volt a gyomra, így csak dél fele indultunk a városba. A Nemzeti Történelmi Múzeumot és a természettudományit néztük meg, az előbbi tetszett jobban, szinte mindenütt volt angol felirat.

Tegnap este érdekes emailt olvastunk, középiskolai osztálytársam édesanyja értesített, hogy Áron is itt van Ulánbátorban. Úgy tűnik, véletlenül akadt weboldalunkra, majd amikor a fiával beszélt tudta meg, hogy egy osztályba jártunk. Felhívtuk Áront az egyik utcai nénitől – minden sarkon állnak ilyen félmobil készülékkel emberek telefonhívást árulva. Este egy kicsit nyugatias sörözőben találkoztunk és megejtettük a mini osztálytalálkozót, mivel az igazi idején még mindketten Ázsiában leszünk. Megtudtuk, hogy Mongólia rengeteg feltáratlan érccel rendelkezik, ezek kutatására jöttek ki hatan, de hát ezek mongolok nem eszik olyan forrón a kását, kezdés csak tavasszal. Érdekes módon a vodkából 1 deci volt a minimális kérhető mennyiség, azt hiszem at oroszok hagyták hátra még.

UB radikálisan tartja az autómentes napot ma, 8-20 óra között a belvárosban csak gyalog lehet járni. Azt hiszem jót tett ez a nap ennek az iparvárosnak.

Ötvenhetedik nap

Utolsó napunk Mongóliában. A felkelést most sem kapkodtuk el. Sanyi megvárta, amíg felébredek, az alatt is szorgosan jegyezte az élményeinket. A mongóliai beszámoló 85 %-ban az ő munkája. Szerencsére délután 4-kor kell csak kiköltöznünk a szobánkból, addig marad minden szanaszét.

A város legnagyobb nevezetességéhez, a Gandan Khiid kolostorhoz gyalogoltunk el először. Nagy területen található 6-8 templom, amikben rendszeresen vannak szertartások, és tanítanak is benne szerzeteseket. 150 szerzetes él most itt, a sztálini templomrombolások előtt kb. 900-an voltak. Több olyan temploma is van a kolostornak, ami eredetileg nem itt állt, de a restaurációkor ide építették fel. A legnagyobb nevezetesség a 26,5 m magas Buddha-szobor. Ez magasodik a főtemplomban, körülötte sok-sok imakerék, és még több kis Buddha-szobor, polcokon ülve. A helyiek áhítatosan hajlongtak a szobor előtt, volt, aki a pénztárcáját tartotta a füstölőbe, hogy sose legyen üres. Persze, ez sem az eredeti szobor, azt 1937-ben Pétervárra szállították. A kommunizmus bukása után készítették az újat mongol bronzból, aranyozva. Sajnos fotónk nincsen róla, mert 5 USD volt az engedély, és lefülelték a titkos próbálkozásunkat.

Délután eltaxiztunk Bogd Kán téli palotájához. Bogd Kán a mongóliai 8. lámája, valaki nagyon fontos ember 13. reinkarnációja volt, elsősorban egyházi vezető, de amikor 1911-ben Mongólia kikiáltotta a függetlenségét, világi vezetőként működött. Láthattuk 80 fekete róka prémjéből készült bundáját, és 150 hóleopárd prémjéből készült jurtáját is, amit azonban csak jó időben állítottak fel. A palotakertben áll néhány nagyon szépen felújított kapu is, csak úgy pompáznak rajta az élénk színek.

Bekukkantottunk a főutcán egy gyógyszertárba is, ahol nagy örömömre fedeztem fel a Richteres dobozokat. Először csak a megszokott színek és elhelyezésük lett ismerős (hát igen, a marketing és a design mégiscsak jó valamire…), aztán kisilabizálva a cirill betűket ráleltem a Ftorocortra, Norcolutra, Ednytekre. A választék elég szegényes volt úgy általában. A legtöbb dolog az üvegpult alá is ki volt téve, rajta az árral. A Ftorocort pl. 3300 tögrög volt, ami kb. 500 Ft. Valószínűleg recept sem kell hozzá.

Este, mire a vacsorából, internetezésből visszaérkeztünk a már összepakolt csomagjainkhoz, már várt ránk a szállásunk kifutófiúja, hogy taxit fogjon nekünk az állomásra. A vonatunk hamarosan beállt. Miénk volt az első vagon első két helye, olyan korán megvettük a jegyet. Most először van, hogy mindketten alsó ágyon alszunk. Igazán luxuskörülmények vannak, kupéban alszunk, van pici TV (a konnektor a laptophoz sajnos nem jó), és még kajacsomagot is adnak két kis zsömlével, hússal, joghurttal és vízzel. A világítást is megjavították egy idő után, addig sötétben üldögéltünk. Egyedül az volt a rossz, hogy az ablak nem zárt rendesen és huzat lett. Még egy csésze teát is hoztak nekünk. A kényelem mellett az elmaradottságot jelzi, hogy a szamovárt apró fával fűtötték. Az éjszaka jól telt, tudtunk aludni, és kínai hálótársunk sem zavart minket.

Másnap délelőtt a határátkelés 4 óra hosszat tartott, útlevél- és vámvizsgálat, előbb mongol, aztán kínai, de aztán 12 napi mongóliai tartózkodás után csak bejutottunk Kínába!

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu