India

Varanasi

130 – 133. nap

december 5. – december 8.

Megérkeztünk Indiába! Lumbiniből a busz tetején utaztunk el a határvárosig, onnan még riksáztunk egy negyed órát. A határ gyorsan ment, a nepáli oldalon még eladtuk a Nepál útikönyvünket is. Az indiai oldalra átérve legalább 50m múlva találtuk csak meg a határőrhivatalt, elbújva a színes üzletek között. Hamar megtaláltuk a buszt Gorakhpurba, ami rögtön gurult is egy kicsit velünk (már tele volt), amikor úgy tűnt, lerobbant, kiszállítottak minket, gondoltuk, egy másik buszba. Legalábbis azt mondták. De persze nem, hanem egy dzsipbe kellett átszálljunk, az összes mindenkinek, akik Gorakhpurba igyekeztek. Ott van ugyanis a legközelebbi vonatállomás. Szóval beszuszakolódtunk egy dzsipbe, reméltük, hogy a csomagunk nem száll le a tetőről, és végül szerencsésen megérkeztünk Gorakhpurba. Ahol persze a buszon már kifizetett jegyen felül még pluszt pénzt kért a sofőr, de ezt eszünk ágában sem volt kifizetni. Nem mi akartunk dzsippel menni, majd ők elintézik egymás között a bizniszt! A szállásunk elég rémes, de szemben van az állomással, ami jól jön a holnap hajnali 6-os vonathoz, és az egyik helyi vendéglőben igazán jót vacsiztunk.

Varanasiba 6 óra alatt értünk, 5 helyett. Nem a főpályaudvaron szálltunk le, hogy elkerüljük a riksások hadát, de teljesen nem úsztuk meg. Végül csak sikerült bevitetni magunkat a folyó közelébe, anélkül, hogy valamelyik szállodába eltérítettek volna bennünket. Az Alka hotelt néztük ki, a könyvben az elsőnek említett szállodát. Vicces volt, hogy mindenki ismerte, ahogy meglátták az útikönyvet a kezünkben, mindjárt azt kérdezték, nem az Alka hotelt keressük-e. Igyekeztünk a lelkes tömeget lerázni magunkról, ahogy lehetett, mert a szállodák általában fizetnek azért, ha valaki visz nekik vendéget, amit persze a vendéggel fizettetnek meg a magasabb szobaárban. Az Alka persze tele volt, de az erkélyéről kinéztünk egy másikat, ahol kopott, ámde tágas szobát kaptunk, nem kellett összetolnunk az ágyakat, és nagyon jó kilátásunk van a Gangeszre!

Varanasiban rengeteg az ember!!! Ezen túl a piszok is. Sok a fehér látogató, akik mind a hindu szent helyre gyűlnek, hogy lássák, amint az emberek fürödnek a koszos szent folyóban, a Gangeszben. Sok közülük igen alternatív figura, rasztás haj, kopott cuccok, de van bőven középkorú hölgy is színes, már itt vásárolt sálakba burkolózva. Az indiai turisták közül a nők gazdagon hímzett, csillogó szárikat viselnek, ami mutatja a tehetősségük. Érdekes, hogy itt már szép számban látni kövér helyieket, nem úgy, mint Nepálban. Az igazi zarándokokat kissé keveseltük… Nem láttam azt a tömeget, amit a varanasi képeken lát az ember, a tömeges fürdést, színes kavalkádot. A szállodatulajdonosunk szerint pár hét múlva lesz csak hindu ünnep, majd akkor. El tudom képzelni, mi lesz itt akkor, lépni sem lehet majd az emberektől!

Esténként, amikor puja-t mutatnak be az isteneknek (főleg Sívának), gyülekezik a tömeg. Ki van hangosítva a zene és az ének. A szent folyó felé fordulva több helyen folyik a szertartás, rikító narancssárgába öltözött fiatalemberek köröznek mindenféle füstölő és égő szerszámmal a négy égtáj felé hosszú-hosszú ideig. Az elején számunkra az újdonság erejével hatott, a végén már kissé unalmas volt.

Ellátogattunk az Arany Templomhoz is, ez külön élmény volt. Igazából nem a templom maga, mert legbelülre csak a hindukat engedik be. Igaz, az őr minket is beengedett volna, ha viszünk az istenségnek tejet és virágfüzért, de ebbe nem mentünk bele. A legmegdöbbentőbb az ott lévő biztonsági-katonai jelenlét. Közvetlen közelben van egymáshoz egy hindu és egy muzulmán templom. A mecset szögesdróttal van körülvéve, a sarkain katonai magaslesek, bemenni nem lehet, csak a muszlimoknak. Mielőtt a területre léptünk volna, mindent kint kellett hagyni, megmotoztak bennünket, katonák vannak mindenütt hatalmas puskákkal. Pár évvel korábban volt konfliktus a hinduk és a muzulmánok között egy másik városban, azért ez a nagy védelem. A templom aranykupoláját egyébként alig lehetett meglátni, és szokás szerint csak mezítláb lehetett bemenni (ezt Sári nagyon nehezen viseli, sokszor hosszan unszolja magát, mikorra leveszi a szandált). Sok a kosz és nagyon hideg a kő a templomokban!

Kipróbáltuk azt is, milyen Indiából csomagot küldeni. Vettünk az egyik árustól egy már szemétnek való papírdobozt, abba szuszakoltuk bele a hazaküldendőket. Aztán sorba kellett állni a csomagvarróhoz, aki vászonba bevarrta a csomagunkat, így került feladásra. Elég sokat kellett várnunk, mert egy francia pár 4 hatalmas csomagot adott fel, és hát másfél órát tartott, amíg mindent bevarrtak nekik.

A hajnali csónakázásunk a Gangeszen jól sikerült, bár elég hideg volt. Sok volt még a pára is a folyó felett, de éppen ezért, a felkelő napot égő piros golyóként láttuk. Jó két órát evezett velünk a csónakosunk. Végighaladtunk a part mentén, és végül csak láttunk szertartásosan fürdőző embereket is! Némelyikük lelkesen úszott, lubickolt a vízben, volt, aki csak többször megmerült benne, de láthatóan elég hidegnek érezte mindenki. A vízhez vezető, meredek lépcsőkön, a ghat-akon már akkor is mászkáltak a tehenek, amikből különösen sok van ebben a szent városban, és különösen sok piszkot is csinálnak az utcára, amit igencsak figyelni kell, hogy ne lépjen bele az ember.

Két halottégető hely is van a parton. Napközben folyamatosan hozzák a narancssárga lepelbe burkolt és virággal feldíszített halottakat. Ezek a menetek sokszor egyáltalán nem tűnnek szomorúnak, van hogy dobbal, trombitával zenélnek is. Először megmerítik a halottat a folyóban, mert ezt tisztítja a lelkét, majd nagy hasáb fák közé helyezik. A legidősebb fiú gyújtja meg a tüzet (ezért is nagy bánat, ha valakinek nincs fiúgyermeke). Kb. 3 óráig tart a tűz, aztán ellocsolják, majd a végső fázisban a szertartásban folyamatosan fő helyen lévő, fehér ruhába öltözött fiú a válla felett visszadobja a vízhordó köcsögöt és visszanézés nélkül távozik. A rokonság nincs különösebben kiöltözve, csak férfiak jönnek el. Érdekes, milyen lelkesen fényképezik az eseményeket, voltak akik videóztak is, esetleg pózoltak az éppen máglyára helyezett halottal (azért a turistáknak tilos a fényképezés). Mindezt minden groteszkség érzése nélkül - szinte felfoghatatlan ez a kultúra számunkra.

A part a halottégető helyeken tele van fával és hatalmas mérlegekkel, amin lemérik a szükséges mennyiségű fát, hogy tudják az égetés árát. A piac igényeinek megfelelően van drága fa is, ez bizonyosan közelebb visz a nirvánához. A legszegényebbek a szintén parton álló elektromos krematóriumba viszik a hozzátartozóikat, mert az a legolcsóbb (250 rupia, 1150 Ft).

Varanasiban az egyik legfárasztóbb dolog a rengeteg utcai árus volt, és a sok riksás. A riksások ahogy meglátják a fehér embert, rögtön követni kezdik, és kitartóan kérdezgetik, nem akarunk-e velük menni inkább. Egyik alkalommal tényleg akartunk menni. Abban a pillanatban, ahogy elkezdtünk alkudni az egyikkel, rögtön öt másik is odapenderült, és egymás szavába vágva kiabáltak nekünk annyira, hogy a végén elnevettük magunkat az értünk folytatott harcon. Riksával biztonságosabb menni az utcán, mint gyalog, mert akkor legalább nem ütnek el, vagyis nem lépnek, gurulnak a lábunkra. Két nagy hátizsákkal viszont igencsak szűkös. Az árusokkal az a legnehezebb, hogy folyton megszólítgatnak, hogy menjünk be a boltjukba, csak körülnézni, nem is kell vásárolni. De persze csak az a cél, hogy eladjanak valamit! És hiába mondja az ember, hogy nem, csak követnek kitartóan, remélve, hogy egyszer megunod, és tényleg elmész a boltjukba. Az elején még pozitívan álltam az emberekhez, akik kedvesen megszólítottak minket, de miután mindegyikről kiderült, hogy el akar valamit adni nekünk, vagy egy jó szállást, vendéglőt akar mutatni, már én is bizalmatlan lettem. És 99%-ban tényleg csak azért kedvesek, hogy kihúzzák a pénzt a pénztárcánkból. És olyan nehéz felismerni azt az 1 %-ot, aki csak szimplán érdeklődik irántunk!

Teréz anya nővéreit is felkerestük. A folyó mentén van egy nagy házuk, ahol 6 nővér él. Beszélgettünk az egyikkel, aki körbevezetett bennünket az épületben, ahová a sok utcáról felszedett embert befogadják és gyógyítják. A heti egyszeri reggeli angol miséről éppen lemaradtunk, mert aznap reggel volt, amikor este odamentünk, de részt tudtunk venni egy esti szentségimádáson.

Még egy érdekes helyen jártunk. Egy olyan templomban, ahol India márványból faragott domborzati térképe volt látható! Számunkra nagyon izgalmas volt, mert jól lehetett látni és beazonosítani a Himalája csúcsait, a nagy folyókat. Igen plasztikusan ábrázolta, ahogy a Himalája hirtelen kiemelkedik az indiai lapos síkságból, és mögötte folytatódik a Tibeti fennsík.

Agra

134. nap

december 9. vasárnap

Reggel még nagyon párás volt a levegő, amikor megérkeztünk Agrába. Kényelmesen elsétáltunk a nevezetes Taj Mahal közelébe és egy tetőteraszon reggeliztünk. Vártuk kicsit, hogy kitisztuljon az idő. Nem nagyon akarózott neki. Ma egyedül járkáltam, mert Sanyi már járt itt, és nem jött be velem, mert nagyon drága a belépő. Az interneten böngészte azalatt a vasútmenetrendet.

A Taj Mahal fehér márvány tisztaságában ott pompázott előttem. A hatalmas kupola és a négy körülötte álló oszlop. Az egész egy emelvényen, hogy a háttér csak a tiszta kék ég lehessen. Előtte ápolt, füves park. Az épületen kívül is már sok a színes berakásos díszítés, de a belső síremléken ez még inkább lenyűgöző. A szarkofág sűrűn borítva van az aprólékos, kőberakásos virágokkal, girlandokkal, és az egészet egy művészien megfaragott márványkerítés veszi körül. Az uralkodó sah kedvenc feleségének építtette ezt a muzulmán síremléket, aki 14. gyermekük születésekor halt meg 1631-ben. 20 000 ember dolgozott a remekművön, amiről valamelyik költő azt mondta, hogy „egy könnycsepp az emberi örökkévalóság orcáján”. Persze rengeteg a turista, egész iskolás osztályokat is elhoztak ide.  A benti részen éppen ezért jókora a zsibongás, mindenki fényképezik, pedig tilos, és ennek megfelelően a teremőrök folyamatosan fújják a rendreutasító sípjukat. Ez a része elég kiábrándító volt, de a látvány bőségesen kárpótolt a kellemetlenségekért.

Az agrai vár egy hatalmas vörös homokkő épület. Kívülről tényleg igazi vár formája van, de ahogy belül elkezdtem sétálgatni, kiderült, ez inkább egy palota, ill. palotarendszer, mintsem egy vár. Engem a reneszánsz várakra emlékeztetett. Azt a királyt, aki a Taj Mahalt építtette, ide börtönözte be a fia késői éveiben, amikor átvette a hatalmat. De nem volt nagyon kegyetlen, mert az apját csodaszép palotába zárta, ahonnan láthatta az elhunyt felesége sírját. Sajnos nekem ez nem sikerült, mert a Taj Mahal párába burkolózott, először nem is láttam egyáltalán. Ez a palota is, hasonlóan a Taj Mahalhoz, tele van márványberakásokkal, színes virágokkal, nem sajnálta rá az építtető a pénzt meg az időt.

Átlagosan óránként érkeznek Agrába Delhibe tartó vonatok, de a nagy késések miatt teljesen kiszámíthatalan, melyik mikor. A buszok is mennek, de 1-2 órával hosszabb a menetidő. Jelentős tépelődés után mi a vonatállomásra mentünk. Sem az információ, sem a digitális tábla nem tudta, mikorra várható vonat. Amit jósoltak érkezni 10 perc múlva, az 35 perc után sem jött meg, stb. Végül csak megjelent egy vonat a peronon, 3 óra volt a késése. Mi csak a vonat száma alapján mertük elhinni, hogy Delhibe megy, mindenki mást mondott. Egész jó, 40 perc várakozás után már robogtunk a 200 km-re lévő Delhibe, 3,5 órából és nulla értékű menetdíjból (ugyanis nem foglalkozott velünk a kalauz) úsztuk meg az utat. Lepukkant helyek közül kellet szállást választani.

Delhi

135. nap

december 10. hétfő

Hátizsákostól indultunk az iráni követségre, hogy pikkpakk leadjuk a vízumigénylésünket. Kitöltöttük a nyomtatványt, a faliújságon szereplő összes dokumentumunk is meg volt. Nem is sokára sorra kerültünk, ahol elengedhetetlennek minősítettek egy ajánlólevelet a magyar követségtől és ennek meglétekor is csak 7 napos vízummal kecsegtettek. Számítottunk küszködésre, de azért így sokkoló volt, ráadásul 13h-kor zárnak, addig nem érhetünk vissza a magyar követségről, estére pedig megvan a vonatjegyünk. Nincs is kedvünk Delhiben maradni…

Megtaláljuk egy GSM hálózati üdvözlő sms-ben a magyar követség számát. Az indiai alkalmazott le akar rázni, harmadik nekifutásra kapok egy magyar alkalmazottat, ő már segítőkész, elmagyarázza az utat. Ott a konzul egy óra alatt megcsinálja az igen hivatalos dokumentumot, még az aláíró követ is üdvözöl az udvaron. Ennél csak Katmanduban volt jobb dolgunk, ahol a tiszteletbeli konzul végig velünk beszélgetett, amíg a titkárnő írta az ajánlást (pakisztáni vízumhoz).

Közben sikerül a bombey-i iráni konzulátussal beszélni telefonon, ők hajlandóak 30 napos vízumot adni, 9 és 17 h között bármikor mehetünk… A mai továbbindulás és a bombey-i ügyintézés mellett döntünk. Teljesen felesleges volt Delhibe jönnünk, ami sok száz km kitérő volt. Ja, és Bombay-ba is kétszer kell menni, mert min. 2 hét az ügyintézés.

Délután azért kicsit tudtunk kószálni a parlament és az elnöki hivatal körül, illetve este a Vörös Erődnél a bazár egész érdekes volt.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu