Oroszország, Transz-Szibéria I.

Vlagyimir

Huszonkettedik nap

Tegnap Vlagyimirba érkezvén meglepett minket az állomás modernsége, egy teljesen felújított épület fogadott bennünket, hasonló, érintőképernyős menetrend- és helyjegynéző masinával, mint Moszkvában vagy Péterváron. A Lonely Planetben megadott olcsóbb szállodával nem jártunk sikerrel, mert tele voltak, de a recepciós lány némi angolsággal ajánlott egy másikat, igaz, kicsit messzebb volt. A Hotel Zarja, ahol most alszunk, egy hatalmas betonkocka, tutira van benne mindig hely. A recepciós lányok ugyan nem tudnak angolul, de oroszul sem túl közlékenyek, elég mufurcak. Azt hittük, az árban benne van a reggeli, de másnap kiderült, hogy nem, külön pénzbe kerül. Ezt sem mondták, csak elmagyarázták, hogy hol van, amikor megkérdeztem. Az első éjszakánkat tegnap egy elég színvonalas szobában töltöttük, de ma átköltöztünk egy olcsóbb-ba. Itt ugyan nem olyan jó az ágy, és látszik, hogy lepukkantabb, de még mindig megteszi.

Vlagyimir Sanyi szerint egy porfészek. Ma csak pihiztünk, sétáltunk egyet, meg a gépet bűvöltük felváltva, de erre a városra nem is nagyon kell több idő egy két órás sétánál. Szergej szerint gyönyörű város, hát ezt mi nem vettük észre. Szép a fekvése, néhány, folyó fölé magasodó dombon áll, ahonnan tényleg jó a kilátás a környékre. Évszázadokig az orosz ortodox egyház székhelye volt, ezért elég sok templom található itt. Az egyik az 1100-as években épült, gyönyörű faragványai vannak. A régi templomok egy nem túl hosszú főutca mentén állnak, azon túl csak panel van.

Panelban nagyon jók az oroszok. Még Péterváron láttuk, hogy sok újat építenek, de nem lakóparkokat, hanem új, huszonsok emeletes tornyokat. Azt hiszem, Oroszországban nem is lehet másban lakni, csak panelban. Ráadásul a legtöbbje nagyon lepukkantnak tűnik. Hatalmas vasajtó van felszerelve kapu helyett általában, olyan, mintha egy börtönbe lépne be az ember. A csengőre pedig ki sincsenek írva a nevek, csak a lakásszámok alig olvashatóan és alig megtalálhatóan. Ha tudod a csengető kódot, bejutsz, ha nem, esélytelen. A moszkvai metró-terrortámadás után szerelték fel őket. Ebben a városban is sok a rendőr. Állítólag szeptember 11. után megsokszorozták őket, engem nagyon zavar, hogy bárhova nézek, áll ott vagy két tányérsipkás.

Hiába, hogy Moszkvától csak 200 km-re vagyunk, érzésben már jóval távolabb. Ez az árakon, mentalitáson, az embereken is látszik. Mintha a szocializmusba csöppentünk volna vissza. Ahol egy gyorsétterem még mindig luxusnak számít, ahol egy nagy szabadpolcos boltot találtunk, a többi nem önkiszolgáló, ahol a patika 5-kor bezár. Nagyon vidék ez már Moszkvához képest, mi lesz vajon később?

Suzdal

Huszonnegyedik nap

Ma fülledt meleg volt. Sajnos a szobánk nagy ablakának csak egy kis része nyitható, és a fülledtséget az előző este kimosott, száradó ruhák csak fokozták még. Mindenesetre nem mennék el mosónőnek, főleg olyan helyre nem, ahol még dugó sincsen a mosdóhoz.

Suzdali egynapos látogatásunk egy rozoga busszal való 3/4 órás zötykölődéssel kezdődött. Az ottani buszállomás hajdan jobb napokat látott óriási betonhodály. Valójában nem is a városkában, hanem attól 2 km-re van egy nagy főút mellett. Valamikor itt lehetett a régió átszállási központja, több indulópontja van, mint a Népligetnek, de mára már csak oránkát 2 busz jelenik itt. Kb. olyan ez az egész, mint harmadik világháború utáni filmek: a hatalmas váró (kb 10 pénztár, 500 ember) közepén építettek egy kis bódét, amit fel lehet fűteni, a buszok a hajdani parkolóban álnak meg, az valódi beállók aszfaltja olyan gödrös, hogy ezeket a nagyobb járműveket is keréktöréssel fenyegetik.

A busz továbbvitt a centrumba, persze plusz pénzért. Suzdal teljesen más város, mint Vlagyimir a 360 000 lakosával. Suzdal csak 12 000, barátságos vidéki városka, nem lakótelep-rengeteg. Kár, hogy nem itt táboroztunk le több napra. Az utcái tele vannak színes faházakkal, csipkésre faragott ablakkeretekkel. Néha egészen meghökkentő színeket is látni, erős világoskéket, zöldet. Egyik ház sem mai építés, a századfordulón építhették őket. Két felújítottat láttunk összesen. Suzdal másik jellegzetessége a sok templom. Azt mondják, annyi, ahány lakója van. Ez azért túlzás, de tényleg bármerre néztünk, legalább egy templomtornyot lehetett látni. A Kremlinben (várban) a katedrális alsóbb része már a 12. században állt, szép fehér faragásokkal. Ma már a világörökség része. Éppen tatarozták belülről, de már látszott, hogy milyen szép lesz. A másik nevezetesség a városka legnagyobb kolostor-együttese. Nagyon szépen felújított kert tele virágokkal, gondozott parkkal, karbantartott épületekkel és érdekes múzeumokkal.

Estefelé vettünk egy helyi nénitől péksüti-félét: tésztába volt beletöltve káposztás, tojásos töltelék, igen jó volt. Szilvát nem vettünk tőlük, drágának találtuk. A piacon nem volt nagy a választék, főleg uborka, paradicsom, szilva, néha kis almák, körték. De itt is van Túró Rudi! Ducibb, de rövidebb, mint nálunk, és sokkal vékonyabb rajta a csokiréteg. Mindenesetre ez is finom.

Nizsnij-Novgorod

Huszonötödik nap

Ma hajnalban keltünk, hogy az egyetlen aznap menő elektricskát, amihez nem kell helyjegy, elérjük Nyizsnij Novgorodba, vagyis régi nevén Gorkijba. A már ismert fapados vonaton zötyögtünk 3 órán keresztül, amíg megérkeztünk. Az állomás olyan, mint egy erőd, a peronról kijönni is csak a menetjeggyel, ill. annak elektromos leolvasásával lehet. Sajnos nem kaptunk jegyet aznapi vonatokra, de jegyárus néni kedvesen biztatott bennünket, a vonat moszkvai elindulása után szabadulhatnak az ottani kvótában megmaradt jegyek elérhetővé válnak itt. Akkor menjünk vissza.

Addig a városban bóklásztunk, s bár egyikünk sem érezte túl jól magát, egész megkapónak ítéltük belvárost. Kreml falai szépen fel vannak újítva, bástyákon frissen szegelt fatető virít, s midez mellett ott a Volga folyó panorámája, ahogyan kényelmesen egy km szélességbe araszol a víz és méh hármat lefoglal ártértérnek. Ez után már kicsit jobban is érhető honnan jön a Volga autók széles formavezetése.

A korai kelés, és a 36 fokos meleg megtette a hatását, csak bolyongtunk, elsétáltunk a Kremlinhez, megnéztük a Volgát, és folyamatosan az árnyékot kerestük, semmihez nem volt kedvünk. Végül az állomással szembeni új bevásárlóközpontba mentünk el. Hát mondhatom, még sosem örültem plázának ennyire! Tiszta wc, és légkondi!! Hamarosan életre keltünk és körbejártuk. A boltok színvonala teljesen nyugati, de a közönség elég limitált, szerintem csak a tehetősebbek járnak ide. Még olyanokat sem nagyon láttunk, akik csak úgy korzóztak volna az üzletek között, úgyhogy ez a „pláza-feeling” ide még vszg. nem jutott el. (Ezt az is mutatja ahogyan egy csillogó bolt kasszájánál egy fiatal srác úgy dörmögöt ki néhány válasz jellegű szót, hogy ránk sem nézett, sőt további kérdéseink meg sem hallota.)

Vonatban

A vonatjegyekkel ismét nem jártunk sikerrel, de nagyon nem volt kedvünk ebben a városban maradni, ahol ennyi zaj, kosz, tömeg és forróság van. Így aztán megpróbálkoztunk egy olyan megoldással, amit a Lonely Planet javasolt, mármint hogy a kalauzoknál kell próbálkozni és velük alkudni helyre. Nem mondom, nekem kellett némi rábeszélés, hogy ilyenbe vágjuk a fejszénket.

Az első akadály a peronra való feljutás. A legtöbb állomástól eltérően itt minden platfom bejáraton ellenőrzik a helyet, Sanyi az egész állomáson körbement, de nem talált üres posztot. Már szinte lemondtunk dologról, amikor nagy hátzsákkal nekiindultunk a főbejáratnak gondolván csak eszünkbe jut valami az éles helyzetben. A szerencsénk abban volt, hogy a kommunikációs nehézségek miatt kerülik az interakciót a nénik, így puszta megjenésünk arra késztette őket, hogy azonnal a nagy csomagokat átengedő szélső kaput nyissák és mutogassák az utat. Mér is gondolnák a nyugati turistáról, hogy nincs jegye…

Eddig megvoltunk. A vonat éppen akkor érkezett be, az utolsó kocsinál Sanyi máris meginterjúvolta a pravodnyicát (kalauz, pontosabban kocsifelelős, aki jegyet szed, ágyneműt ad, takarít, lehet nála vizet, teát venni), és úgy tűnt, nyitott a dolog. Nehéz megmondani, de úgy alakult, hogy a pravódnyica közelében volt a vonat főkalauza, rögtön be lett vonva a buliba, de nem vállalta a korrupciót a sok peronon álló utas előtt nem vállalta, félre állít ott bennünket, várjunk. Aztán el is ment, nekünk eddig nagyon lassan telt a vonat 30 perces várakozási ideje. Aztán egyszer csak telefonálni láttuk a pravódnyicát, majd intett, kövessük. Egy perc múlva a vonat elindult, életünk első igazi transzibériai vonata.

Két fekvőhelyet kiürítettek számunkra, rengeteg pokrócot kellett róla lepakolni. Persze mindegyik ott volt, hiszen senki nem kérte, olyan meleg volt a vonatban. Kaptunk mi is ágyneműt, persze, az áron felüli volt, külön kellett érte fizetni, de ez mindenkinél így van, ha rendes jegye van, akkor is. A helyünk a kalauz szobácskája felőli oldalon, közvetlenül az ajtónál volt, de legalább jobban járt a levegő. Erre nagy szükség volt, mert a mi ablakunkat nem lehetett lehúzni.

Aztán jött a pravódnzica, mutatta pénz, és hozzá az útlevelet is elkérte, majd elment a vonat eleje fele. Hosszabb idő múlva jött vissza, de utána is még vagy háromszor láttuk az útlevelet a kezében, nem örültünk ennek, de 20 óra elegendő időnek látszott a visszaszerzésre. Egyszer aztán megjelent a főkalauz, bement a pravódnyica fülkéjébe, majd intettek menjek oda. Haditervük szerint a vonaton vett jegy drágább, ezt a felárat kérték, valójában azt hiszem a teljes pénz a zsebükbe ment. Nem voltak túl határozottak, de csak egy barátságos plusz 20%-ot kértek. Hagytam kicsit kínlódni őket a magyarázkódással, tisztáztam, ez az utolsó részlet és átadtam a kért összeget.

Később a pravódnzicák kedvesek, segítők voltak velünk, valószínűleg nagyon örültek az üzletnek. Az éjszaka elég jól telt, bár mindketten sokat forgolódtunk a szokatlan fekhelyen, Sanyinak 5cm hiányzott a hosszában. Az este 10-es villanyoltás után még vagy fél óráig bömbölt egy 5 éves lány, kicsit érthető módon hiszen egyik szülőjével osztoznak az ágyon (szülő csak oldalt fekve fér el), egy öt napos út harmadik napján járnak.

Huszonhatodik nap

Másnap aztán láthattuk a vidéket, nézhettük még sok órán keresztül a síneket szegélyező erdősávot. Az útikönyv szerint Perm után következik az Ural, ami már érdekesebb táj, dombokkal, változatossággal. Hát, mi ilyet nem tapasztaltunk. Állítólag keresztül jöttünk az Uralon, de nem lehetett észrevenni. Néhány dombocska, egy-egy falu elszórtan, de lehet, hogy nem is mindegyikben laktak, annyira változó volt, hogy a kertek meg voltak-e művelve. Csalódást okozott nekünk, mert pont azért választottuk ezt a vonatot, hogy nappal lássuk a nevezetes hegységet. Később megtudtuk egy nem túl készséges turista-irodástól, hogy a közép-Ural tényleg nem túl magas, kb. 800 m a teteje, de az északi és déli részek már igazi hegység kinézetűek, a teteje 2800 m körül van. A hegység maga kb. 2000 km hosszú É-D irányban. A kalauz aztán nagyon kedves volt velünk, hogy Sanyi leboltolta vele a dolgot, még az ágyneműt sem kellett lehúznunk, és kaptunk ingyen teát meg rágcsálnivalót, amit odahozott nekünk.

Jekatyerinburg

Este fél 6 körül érkeztünk meg Jekatyerinburgba, régi nevén Szverdlovszkba. Furcsák ezek az oroszok, már sok éve át ill. vissza vannak nevezve a városok, mégis a szovjet-éra –beli nevük van feltüntetve a menetrenden. Szokásos első programunk az állomásra érkezvén a menetrend buzgó tanulmányozása volt, minek eredményeképpen a masinánál hosszú sor kígyózott mögöttünk, de kinéztük a vonatjainkat, és szerencsésen meg is vettük a jegyeket Krasznojarszkig, ahova 29-én reggel érkezünk.

Szállást a Balsoj Hotelben találtunk, sajnos már ez is megdrágult 2006-hoz képest, amikor az útikönyvet kiadták. A legolcsóbb szobát vettük ki két napra, amihez nincs fürdőszoba. Az emeleten találtunk wc-t, aminek az állapota elég sok kívánnivalót hagy maga után, de a zuhanyt csak késő este fedezte fel Sanyi a földszinten (mi az ötödiken vagyunk), amikor már be volt zárva. Később kiderült, 20 rubelbe kerül egy zuhanyozás. De a reggeli benne van az árban.

Moszkvához képest újabb +2 óra eltolódás van, számomra nehezen megszokható, hogy még úgy érzem, 7 óra sincs, de már 9 is van. A vonatokat moszkvai idő szerint írják ki az állomáson, és az óra is aszerint jár. Az itteni állomás egyébként kész vicc. Akkora, mint a három budapesti együtt, de a kasszák helyisége feleakkora, mint a Nyugatiban, ott tömörül rengeteg ember. Egy sor végigállása minimum 20 perc. Menetrendnéző és helyfigyelő masinát csak kettőt találtunk. A szerviz center, ahol állítólag udvariasabbak, de csak kupé-jegyeket lehet venni, alig megtalálható, a nagy, kényelmes bőrfotelekben alig üldögél valaki. Nem tudom, kidobnának-e minket, mint a múltkor próbáltak, most van kupé-jegyünk.

Huszonhetedik nap

Ma próbálkoztunk egy közeli faluba menetrendet keresni, egész egyszerűen nem találtunk, pedig végigjártuk az egész állomást. Volt vagy 3-4 hatalmas váróterem, egy kifejezetten gyerekeseknek, tele játékokkal. Amikor megkérdeztük, a kasszás hölgyeknek is időbe telt, amíg kitalálták, hogy hogyan is kell olvasni a menetrendet, amit nagy nehezen megtaláltak.

Jekatyerinburg 1,3 milliós bányászváros, 1723-ban alapították, és ma is az Ural ásványi kincseiből él, ahogy elnéztük, elég jól. Egész barátságos hely, bár a buszok itt is lepukkantak. Van egy metróvonala 5-6 megállóval, de a metrótérképen már fel van tüntetve a további tervezett kettő is, ami jól megzavart minket, amikor kerestük, melyik vonalon is lehetünk. De a metró nem olyan szép, mint Moszkvában. Nem sok nevezetesség van a városban, az egyik ebből egy nagy tér kis folyóval, tóval, ahol régen kohóüzemek működtek, ma néhány múzeum, és sok beton, pár virágágyással, meg egy jópofa kis parkkal, amiben az Uralból idehozott hatalmas érctömbök sorakoznak. Kár, hogy a feliratokat az ércek elnevezéséről nem értjük. A másik nevezetesség, hogy 1918-ban itt ölték meg az utolsó orosz cárt, II. Miklóst és a teljes családját, hogy a Romanovokat teljesen kiirtsák. A helyet most egy vaskereszt jelöli, szobrokkal, a menyasszonyok előtte fényképezkednek. A ház, ahol megölték őket ma már nem áll, egy ideig ateista múzeumként működött (annyi ilyen volt a Szovjetunióban, egyszer már megnéznék egy ilyet, mert nem tudom, mit állíthattak ki benne), majd Jelcin itteni kormányzósága idején leromboltatta, mert félt a monarchistáktól. Áll még ott egy hatalmas templom is, amit a Romanovok dicsőségére emeltek, a cári család ikonjaival van tele az egész, akiket szentnek tekintenek.

Huszonnyolcadik nap

Ma elővárosi vonatra pattantunk és röpke egy óra zötyögés után bevettettük magunkat a tajga rengetegébe. Az Urál közepén, Ázsia és Európa határán jártunk, sajnos azonban itt a hegyek max 800m-esek. Mindenesetre nekünk nagyon jól esett a túra és tetszett a táj. Azt, hogy igazából merre is induljunk, elég nehéz volt kideríteni. A városban működik egy angol nyelvű turista-iroda, ahol mindenféle utakat szerveznek a közelbe, túrákat, kirándulásokat. Erre a hétvégére nem volt már helyük, de ha lett volna, sem hiszem, hogy beneveztünk volna, mert a legközelebbi nemzeti parkba is 100 euróért vittek volna el fejenként, 1 napra. Az angolul kifogástalanul beszélő hölgyből elég nehéz volt kihúzni, hogy javasoljon valami kirándulóhelyet. Először a távolabbi városi parkokba akart minket küldeni, majd végül nagy nehezen sikerült belőle kihúzni a bűvös szót: Reseti. Azért nem akarta megmondani, mert olyan komplikált elmagyarázni, hogyan juthatunk oda. Azt állította, ott van az Európa és Ázsia határát jelző oszlop. Az útikönyvünk ugyan mást írt, de úgy gondoltuk, bármi is lesz Resetiben, csak van valami erdő, ahol lehet túrázni egy kicsit. Térképet egy könyvesboltban találtunk, le is fényképeztük a minket érdeklő részt. Később Sanyi szerint nem lett volna baj, ha meg is vesszük, de a tereptárgyak a valóságban annyira nem egyeztek a fényképünkön lévő térképpel, hogy a valódi térkép sem segített volna minket jobban. Mindenesetre nagyon szép, főleg nyírfa-erdőben túráztunk, néha vegyes volt fenyővel. Járatlan erdei utakon mentünk, csak egy nénivel találkoztunk, aki gombászott, és nagyon nem értette, hogy mi mit keresünk ott. Sok helyen lápos, zsombékos volt a talaj, ami a közeli tavat jelezte, de oda nem jutottunk el, egy idő után eltűnt az út. Még egy erdei faház romjaira is rábukkantunk, aminek a közelében falócákon ebédeltünk. Érdekes volt megfigyelni, ahogy a nyírfákból kihasították a különböző tárgyak készítéséhez szükséges kérget, szabályosan ki volt vágva és lehántva egy-egy nagyobb darab.

Reseti egy kis falu, sok-sok dácsával. Apró, zsebkendőnyi telkek, pici faházzal, ahol sokan termelnek üvegházban paradicsomot, meg az elmaradhatatlan káposztát és uborkát. Kiderítettük, hogy a dácsák is körülzárt területen vannak, mindegyik egy-egy üzem dolgozóié lehetett – egy üzem dolgozói azonos körülkerített helyen kaptak kertet, és ezek a kerítések még ma is megvannak, feltüntetve rajtuk az üzem neve. Visszafelé a vonatunk egy órát késett, amivel még így is kényelmesen elértük az esti csatlakozást, de persze Sári ezt nem akarta elhinni, és végigizgulta a várakozást.

Vonatban

Huszonkilencedik nap

1/4 11-kor indult a vonatunk Tajgába (figyelem: ez egy állomás). Kényelmesen felszálltunk, és elfoglaltuk a helyünket egy kupéban. Ez a leghosszabb vonat utunk, 30 óra, erre kifizettük a drágább jegyet, hiszen két éjszakát és egy teljes nappalt töltünk majd a vonaton. A kupéban négyen vagyunk, egy hölgy az idős édesanyjával és mi. A néni kicsit harcias volt az elején, de utána kedves lett. Ők alszanak lent, mi fent. Náluk az az előny, hogy lent van az asztal, amikor mi is enni szeretnénk, akkor nekik odébb kell kicsit menni. De igazán készségesek voltak, sokat üldögéltem az ágyukon. Sanyi talált működő konnektort, amellé költözött a laptoppal, és lelkesen írta az oroszországi beszámolót. Elég kényelmetlen volt neki, pedig még egy kisszéket is szerzett. Első éjjel nagyon jól aludtunk. A nappal is igazán jól telt, mindketten azt gondoltuk, hogy akár Irkutszkig is el tudnánk utazni egy menetben, ha ilyen kényelmes a helyünk. A kupéban tényleg szélesebbek és puhábbak a fekhelyek, kevesebben vagyunk, a folyosóra ki lehet menni kényelmesen sétálni, szóval sok az előnye. Megismerkedtünk egy irkutszki lánnyal is, aki ott tanul, és lelkesen gyakorolta velünk az angolt. Hálótársaink néhány szónál többet nem tudnak angolul. Kipróbáltuk, milyen, ha orosz szárított főételt veszünk, amit csak forró vízzel kell felengedni, és pár perc múlva ehető. Mindenki ilyennel szaladgált a vonaton, mint instant ebéd. Nagy műanyag dobozban adják, még villácska is van hozzá. Egy krumplipürés pörköltet és egy tésztalevest hússal választottam, de hát nem volt az igazi, szerintem még a korábban vett, nem túl fényes, ámde drága kolbász is sokkal jobb. Vízízű volt és húst alig adtak hozzá. Azt hiszem, a továbbiakban maradok a hideg ételeknél. Forró víz bármikor elérhető a szamovárból a kocsi végében, tea, capuccino nem probléma.

Harmincadik nap

3/4 6-kor kellett leszálljunk a vonatról, félórával hamarabbra húztuk az órát, annyi elég kelésre, pakolásra. De nem így történt: egy órával korábban a hálótársaink ébresztettek minket, hogy ideje pakolni (ők persze nem tudtak aludni), majd kis idővel később a pravodnyica is jött szólni, úgyhogy nem láttuk több értelmét ágyban maradni, inkább teljesen készen üdögéltünk még vagy 20 percet leszállás előtt. Sötétben érkeztünk Tajga állomásra, ahol csípős hideg fogadott. Sanyi rögtön lecsapott egy vonatra, ami akkor indult Tomszkba, az úticélunkba. Nem mi voltunk az egyetlen felkérezkedők. Egy mogorva kalauz volt, aki mindannyiunkat áthajszolt egy csomó plackartos kocsin, alvó emberek között, egy negyedosztályú kocsiba, ahol nem volt ágynemű, és sokan ültek az ágyakon, teljesen felöltözve. Szorítottak nekünk egy kis helyet, ott töltöttük a következő 2 órát, ami a hátralévő 80 km megtételéhez kellett. Sanyi később lefeküdt egy felső ágyra és szundikálni is tudott.

Tomszk

Megérkezve Tomszkba megvettük a jegyünket Irkutszkig és szállás után néztünk, amit egy magas, bérházszerű hotelben találtunk, a Hotel Sputnyikban, ahol eddigi legjobb minőségű és legdrágább szállásunk van. Még jó, hogy csak egy éjszakát töltünk itt, bár úgy néz ki, Irkutszkban sem lesz olcsóbb. Ismét alvással kezdtük a napot, ami igencsak jót tett főleg Sanyi hangulatának. Ma hűvös, borongós idő van. Tomszk, ahol vagyunk, egy egyetemi város, 2004-ben volt 400 éves. Itt is laknak kb. 400 ezren, de sokkal barátságosabb, mint a hasonló méretű Vlagyimir. Az egyetem miatt sok a fiatal, a reggeli vonaton is főleg ők utaztak. Sokan beszélnek angolul, legalábbis akikkel megpróbáltuk, azok mind. Bolyongtunk egy kicsit az egyetemen, megkóstoltuk a menzát is. Ettem már jobbat is, de a friss péksütemények jók voltak. Már nagy az élet, vszg. már elkezdődhetett a félév, vagy a héten kezdenek, mert sokan nyüzsögtek az épületekben, a kertben.

A főutca természetesen itt is Leninről van elnevezve, a szobra is elmaradhatatlan, de egész kicsi. Van egy szép nagy tér, amiről egy sétány indul, kiváló rálátással a Tom nevű folyóra. A szemközti partra a város már nem települt át, ott főleg dácsák vannak, kompközlekedéssel. Felsétáltunk egy kis dombra is, ahol egy fatoronyba felmászva végignézhettünk a városon. A széle Tomszknak is panel, de a belső részen váltakoznak a néhány emeletes régebbi, szép épületek és kisebb panelek. Úgy tűnik, a szovjet éra alatt is nagyon normális főépítésze volt ennek a városnak, minimális beton házat engedett a város szívébe, azok is egész ízlésesek, összbenyomásban ez a legjobb város számunkra.

Tomszk nevezetességei, a faházak. Egész utcák vannak tele cifra, faragott ablakú faházakkal, ill. nem is csak az ablaka faragott, hanem az egész homlokzata, a sarkok, az eresz csupa facsipke. Fantasztikus látvány, én teljesen el vagyok ragadtatva tőlük. Nincsenek túl jó állapotban már. A neten olvastam, mostanában indult egy felújítási program, láttunk is már néhány renoválást, de még csak éppen kezdték.

Harmincegyedik nap

A délelőtt az internet jegyében telt. Reggelit kaptunk a szállodában. A szoba akármennyire is nyugati típusú, azért a reggelit még gyakorolni kell. Ketten kaptunk egy tojást majonézzel, egy miniszelet kenyeret sajttal, két palacsintát mézzel, egy nagy evőkanálnyi túrót és pogácsányi méretű édeskés grízféleséget tejföllel. Ez két menü volt.

Délután még volt időnk arra, hogy egy kis faluba, Kolorovo-ba elbuszozzunk, amit a könyv ajánlott, mint egykor gazdag szibériai falut. Gyönyörű fekvése van, körben hegyek, előtte a folyó. Nem nagy, sok a faragott faház, de olyan, mintha csak minden második-harmadik házban laknának. Sok a düledező épület, elhanyagolt kert. Bőven elég volt a körbesétálására 1 óra. De lehet benne átmenő forgalom, mert nénik ülnek mindenfelé az út szélén, és a szokásos paradicsomot és uborkát árulják. Az egyiknél házitej is volt, de abból nem mertünk venni, ki tudja, mióta állhatott ott a napon. Miközben a kis templomot csodáltuk, elment a buszunk, így stoppal jöttünk vissza Tomszkba. Pofátlanul drágán akart minket fuvarozni, de Sanyi lealkudta végül.

A vonatunk időben indult, de jobban elgondolkodva rácsodálkoztunk, vajon mit csinálhat a vonat kb. 600 km-en 16 óra hosszat? Aztán fény derült a dologra, Tajga állomáson 6! órát álltunk, és vártuk a vonatot, amihez hozzácsatoltak minket. Kicsit kisétáltunk a városban, de a nagy sötétségben nem volt túl hangulatos. Itt is megállapítottuk, amit már többször, hogy a fiatalok nem ülnek be kocsmázni valahova, hanem kimennek a főtérre és ott elvannak, egy üveg sörrel a kezükben. Sok kioszk van egész éjjel, de minimum éjfélig nyitva, ezek főleg sört, chipset, cigit árulnak az éjszakázóknak.

Harminckettedik nap

Krasznojarszk

Krasznojarszkban igazából a Szibéria-múzeum miatt álltunk meg egy napra. Déli 1-kor érkeztünk, pont elégnek tűnt az idő rá. A múzeum tényleg érdekes volt, én főleg a régi fényképeket élveztem, milyen lehetett a város akkoriban. Ennek a helynek gyönyörű a fekvése, körben hegyek veszik körül, közepén pedig a Jenyiszej folyik, Oroszország egyik legnagyobb folyója. Hajóztunk is rajta 3/4 órát, ami elvitt bennünket Divnogorskba, ahol egy hatalmas gátat építettek a folyón. Útközben festői volt a táj, a legszebb eddig Oroszországban. A hajó persze nem vitt el a gátig, odafele menet lestoppoltunk egy kisbuszt, egy ferdeszeművel, aki tudott pár szót németül, és nagyon lelkesen kérdezgette még a katonákat is, hogyan jutunk mi fel a gát tetejére. El is fuvarozott minket egy jó helyre, és még pénzt sem fogadott el. A gát tetejére persze nem jutottunk fel, az még messze volt, így nem láttuk a mögötte kialakult tavat, de a gátra elég közel ráláttunk. Sikerült egy tiltott zónába is besétálnunk, ahonnan kifele menet egy katona nagyon beszélt nekünk valamit, de nem csinált semmit, ez volt a nagyon izgalmas szakasz. Egy olyan építmény mellett jöttünk lefele, ahol nem lehetett volna, ami hajókat emel ill. vontat át a gáton, felfelé. Bár úgy láttuk, rég nem volt használatban.

Éjjel egykor indult a vonatunk, késett persze. A csomagmegőrző pont éjfél és egy között zárva volt, akkor azért elkezdtünk aggódni, de a srác ott volt, és szó nélkül kiadta a csomagjainkat.

Harmincharmadik nap

Vonaton

Jól aludtunk mindketten, sokat. Most pont jól vannak az ágyaink, egymás felett kettő, így miénk egy fél asztal is, és nem kell alkalmazkodni, ha az alsó ágyra akarunk ülni. A szembeszomszéd néni nem túl barátkozó, egy szót se szólt hozzánk. A kocsi szerencsére nincsen tele, de rengeteg benne a kínai. Nekik valahogy más az utazási stílusuk, inkább fekszenek egész nap, meg esznek. Az oroszok is esznek, de ők mindig felkeltek, beágyaztak, ott üldögéltek egész nap, ritkán láttam valamelyik kezében könyvet.

Irkuszk

Kis késéssel érkeztünk. Sajnos most nem találtuk meg a menetrendfigyelő hasznos masinákat, így nehezebb lesz vonatot találni Ulan Udeba. Központi a szállásunk, csak 3 megálló az állomástól leírás szerint, térkép szerint négy, utcanevek szerint az elsőnél kell leszállni, csak nem sikerül, mert leesett a kis csomag a nagyról. OK, vissza egy megálló, de itt meg majdnem Sanyira csukja az ajtót a sofőr, persze neki áll fentebb, csak akkor csendesedik el, mikor viszonozzuk a hangnemet. Azt hiszem, elnézéstkérés képpen nem ad jegyet, ingyen volt az út. Itt is emberek az emberek, de a közlekedési morál…

A hostel valójában egy lakás, a fiatal alkalmazott jól beszél angolul, sok hasznos információ van a falon és eddig ez a legszebb orosz fürdőszoba. Négyágyas a szoba, de ma éjjel csak mi vagyunk benne, juhhé!

Esti sétaként kisétáltunk a folyópartra, ahol csodaszép ugráló, zenés, színes fényekkel kísért szökőkutak fogadtak bennünket.

Három hét tapasztalata és az itteni infók alapján egy kis összefoglaló a vízumról. Hiába az elméleti harminc napos idő, Budapesten nem adnak turista vízumot 14-17 napnál hosszabb időre, ráadásul minden vízumon pontosan ott a belépés, kilépés időpontja, későbbi belépés esetén sem lesz és az adott dátumig érvényes. Mi üzleti vízumot szereztünk, ez itt természetes turistáknak is, minden hotel és a határ is simán kezelt bennünket, mint turistákat. Az Ezerút iroda 17 eFt-ért csinálja a meghívót (10 nap), utána érdemes személyesen igényelni a vízumot a követségen, olcsóbb és nem problémás.

Idén változtak a vízumregisztrációs szabályok, elméletileg továbbra is regisztrálni kell minden helységben ha 3 munkanapnál tovább marad valaki, de most már a regisztrációnak nincs nyoma az útlevélben, migrációs kártyán. Utóbbi nagyon fontos, először mi is kételkedtünk, de minket 3 helyen regisztráltak, nagy hotelek, mindegyik csak akkurátusan lemásolta az útlevelet. Tehát a rendőr, ha megállít, nem kell papírral bizonyítani a regisztrációt. Hurrá! Eddig ezzel sok pénzt gyűjtöttek. Gyakorlatban azt javasolja mindenki, hogy az orosz tartózkodás alatt elég egyszer regisztrálni.

Péterváron még izgultunk, találtunk egy irodát, aki 950 rubelért regisztrált, de szerencsére tovább próbálkoztunk, bementünk a Rachmaninov Antik Hotelbe (Kazanskaya ulica 5.), Nevsky Prospekt metró állomás közelében, ahol szépen megkértük a recepcióst, Olgát, aki kicsi vonakodás után ingyen és bérmentve regisztrált minket, azaz lemásolta a papírjainkat és odatette egy hasonló svéd útlevélmásolat tetejére. Több megbízható forrás ajánlotta, hogy egy nagy város postahivatalába menjünk be egy helyivel, ott ki kell közösen tölteni egy papírt és 100 rubel ellenében regisztrálnak, nekünk erre nem volt szükségünk

Harmincnegyedik nap

A közlekedési morálról írt előző napi véleményünk ma csak fokozódott. Tiszta káosz. Lepukkant buszok, villamosok furikáznak mindenfelé, a kereszteződésekben szinte az megy tovább, aki erőszakosabb. A gyalogosoknak a zöld csak arra való, hogy nagyobb eséllyel jussanak át az utca túloldalára, de továbbra is figyelni kell, mikor jön valami jármű, a pirosat nem nagyon tartják tiszteletben. Ha a zöld a gyalogosoknak pár villogás után pirosra vált, az autók már tűznek is bele a zebrába, ha éppen nem ott álltak eddig. Szóval, figyelni kell, nagyon.

Irkutszkot lengyel barátaink „beautiful city”-nek jellemezték, azért ennyire nem vagyunk elragadtatva, bár Sárinak még mindig jobban tetszik, mint Sanyinak. A helyi múzeummal kezdtünk ma, ami kis csalódást okozott, mert az útikönyv szerint több infónak kellett volna lenni benne a vasútról, de csak egy vitrinnyi anyagot találtunk. Abban viszont láthattunk végre fényképen egy templom-kocsit. Azt is megtudhattuk, hogy Irkutszk mindig is egy gazdag kereskedőváros volt, ahol fényűző életet éltek a kereskedők.

Másodikként a Dekabristák házának egyikét egyikét kerestük fel. Ők 1825 decemberében forradalmat robbantottak ki a cári önkényuralom ellen Péterváron, amit hamar levertek, és 121 arisztokratát, akik részt vettek benne, Szibériába száműztek. Először szénbányákban kellett robotolniuk, majd később élhették a normális életüket, itt a világ végén. Sok feleség követte a férjét a száműzetésbe. Jelentős volt az ittlétük kb. 30 éve (akkor kaptak amnesztiát, és térhettek haza Pétervárra), a kulturális, tudományos életben főszerepet játszottak.

Útközben szétnéztünk a piacon is, ahol zöldség-gyümölcsben ismételten igen szegényes volt a választék. Paradicsom, uborka, krumpli van főleg, egy-egy helyen déligyümölcs, ill. most van áfonyaszezon. Húst rengeteget árultak, de számomra szokatlan módon, asztalokra kipakolva, befedés, hűtés nélkül. Sajnos a zöldség még mindig nagyon drága, várom már a délebbi helyeket, Pekinget pl., ahol már lehet ilyeneket is enni.

Turistainformáció is van Irkutszkban, bementünk túrázós térkép után érdeklődni. Nem volt nekik, és igazából azt sem értették szerintem, hogy mit akarunk. Vszg. itt mindenki arra van berendezkedve, hogy vezetőt fogad, és úgy túrázik a Bajkál tó körül, mert rögtön ezeket a lehetőségeket kezdték nekünk sorolni. Kétnapos túra 3000 rubel (kb. 22 000 Ft) lenne fejenként. Azért ez egy kicsit sok. Akárhogy is lesz, mi megvettük a buszjegyünket Arshan falucskába, ami körül gyönyörű hegyeket írnak le, aztán lesz ami lesz!

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu