Irán

188. nap

február 1. péntek

Sztárok voltunk Pakisztánban, védett személyek lettünk Madzsarisztánban

Határátkelés Pakisztánból Iránba

Pakisztánban, főleg Lahorén kívül igazán ritka veréb a fehér ember. Az őszinte pakisztáni nép kíváncsiságának kifejezésében az egész elmúlt héten jeleskedett: lépésenként szólítottak meg – legtöbbször csak a limitált kérdéssel „Melyik országból?”, általában 10-től 100 szempárig folyamatosan bámultak bennünket. Ez igen kimerítő tud lenni, de úgy tűnik Iránban más lesz.

A határ 2 órával nyílt később, mint az útikönyvünk írta, senki nem értette, miért. De amikor végre megjelentek az egyenruhások, szerencsére csak intenem kellett a sor végéről és máris előre vettek a határőrök. Az iráni oldalon a legelejétől kezdve egy szakálas, idősebb ember vitte az útlevelünk, tolmácsolt, mindenkinek mutogatta a madzsarisztáni (magyarra a perzsa szó). Mi léptünk be aznap elsőként. Gyanús volt, amikor azt mondta, tolmács és detektív is, valójában egy jó kapcsolatokkal rendelkező taxis volt. Közölte, hogy mostantól fogva rendőri őrizetet kapunk a városban, amíg fel nem szállunk a buszunkra. Emberrablással magyarázta a dolgot. Már úton voltunk, amikor az árról kezdet beszélni. 20 USD-ről indultunk, de hamar 10 dollárra alkudtunk meg a 88 km-nyi útért.

Három katona váltotta egymást az autóban az ellenőrző pontoknál, ott mindig felírták az adatainkat is. Nevetségesnek tartottam, hogy se fegyvere, se rádiója a kísérőnknek, hát később ebből is kaptunk majd. Addig is megnyugtattak, hogy mindenki minket figyel a környéken a bázisokról.

Zahedan

A portenger közepén álló városnak a legközelebbi pontjához vitt taxink, innen rendőrök visznek a buszállomásra. Hamar kaptunk is egy autót két idősebb tiszttel és egy gépfegyveres sráccal. Nagyon mókásnak éreztük a dolgot, a legtöbb esetben főbíróknak, állami vezetőknek van ennyi védelme. A rendőrök barátságosak, még fényképet is készíthettünk.

Már egy svájci pártól is hallottuk Indiában, hogy Iránban történtek turista-rablások, az államot zsarolják a fehérekkel. Csak 2 eset volt, akkor is a rablás olyan helyen történt, ahova nem lett volna tanácsos külföldinek menni. Az államnak fontos a turizmus, a rendőrei pedig csak egyszerű parancsokat képesek végrehajtani, így aztán teljes kíséretet kapunk a buszra szállásig, máshol már nem fenyeget veszély.

Sajnos az őrjáratban lévő rendőrautók nem hagyhatják el a területüket (riasztáskor gyorsan tudjanak megjelenni), így 3 őrkörzeten áthaladva 3 külön járőrautó vitt bennünket. Az utolsóban nem bírja visszafojtani a nevetését a géppuskás fiatal katona. Külön gyalogos járőrök kísérnek be a buszállomásra, ők egészen a busz indulásáig velünk maradnak.

Innen jön a káosz. Senki nem képes egy értelmes angol mondatot megformálni, pedig ha el tudnák magyarázni, hogy a rendőrség zárja le vihar miatt az utat, a busztársaság csak reménykedik a mai megnyitásban, hitegeti az utasokat… Két napja csak utazunk, nem esik jól a várakozás, ráadásul sűrűn kell WC-re járnom. Sári elmegy valami ennivalóért, a fiatal rendőr az eddigi felsőbbrendű stílusában keresi rajtam, aztán pakisztániakat igazoltat… meglátja Sárit és távolról kiabál vele. Ez sok! Odaszaladok, és úgy ordítok vele, hogy az egész váró odafigyel. Azt hiszem, a „Teherán”, „nemzetközi” és talán az „emberi jogok” kifejezéseket érti a srác, soha többet nem emeli fel a hangját. Kollégája, feszültsége levezetésére, azért egy belerúg helyi emberbe.

Ezer ember, vaskerítés, rendőrállomások a kapukban, nehéz ezt a helyet veszélyesnek látni, de azért távolról mindig ott van velünk egy géppuskás. Négy óra várakozás után a többség belátja, nincs ma már busz. Taxit fogunk, de máris ott van körülöttünk 3 rendőr. Villogóval kísérnek, vagy néha vezetnek. Egy rendőrőrsön meglátogatunk egy parancsnokot, a taxis láthatóan nem érti a helyzetet. Mi sem nagyon.

Rettenetes az elsőre választott szállodánk, rendőrökkel kell keresnünk másikat. Halál. A rádióban folyamatosan rólunk beszélnek, megint autót váltunk… végül egy egész normális helyre jutunk, bár a recepciós fittyet hány a rendőri kíséretre és csak az útleveleink vizsgálata után ad szobát.

A matrac állapota miatt a földön alszom, melegvíz nincs, de van fűtés - ó mekkora csoda is a központi fűtés!

189. nap

február 2. szombat

Milyen szép is az élet egy jó alvás után! Félóra kényelmesen elég a buszpályaudvarig, talán mehetünk taxival. A recepciós megjelenésemre rögtön hívja a főnököt, telefonálnak a rendőrségnek, nem sikerült kialudnunk a védett személy szerepét. Az első autó hamar jön, de persze megint át kell szállni, csak hát nincsen mibe.

„Emeberek, 10 perc múlva indul a buszunk!” Csak hitegetnek tovább. Erre mi leintünk egy taxit, de a rendőrök nem engedik elindulni. Kiszedjük a taxiból a csomagokat, elindulunk gyalog. 200m után ott a rendőrautó, barátságosan nyitja az ajtót. Jobb belátásra térnek - gondoltuk. Egy csudát! Csak körbeautóztatnak, hogy el legyünk foglalva.

Mindketten nagyon mérgesek vagyunk, már mozgás közben kinyitom az autó ajtaját. Ahogy megáll, kiszállunk. A most szerzett taxinál már kooperatívabbak, előkerül egy motoros rendőr, aki kap maga mögé egy géppuskást. Biztos, ami biztos, mellékutcákon kanyargunk végig, a taxis nem mer egyenesen menni.

Éppen nyolc után érünk a pályaudvarra, ami kb. kétszerese a budapesti Stadionok állomásnak, egy buszon sincs rajta a célállomás. A pályaudvar előtt van egy kis bódé, onnan kellene új gyalogos kíséretet kapni, de nem várjuk meg. Szaladunk a buszokhoz, utánunk három rendőr. A géppuskás utolér, próbál megállítani, de nem mer erőszakoskodni.

Néhány cikk-cakk után felszállunk egy békésen készülődő buszra. Azt hiszem, már csak a rendőrökkel való dacolás miatt is elvisznek. Még erőtlenül próbálkoznak kicsit a rendőrök, először a taxi kifizettetésével. Erre nem vagyok hajlandó, ők irányították, őket szolgálta. Aztán megjelenik egy pár szót angolul tudó ember és kéri az útlevelünket a buszon. Udvariasan elmondom hogy ez csak természetes, de mutassa meg a rendőrjelvényét, igazolványát. Jó fel van öltözve, küzdelem a pici logót is megmutatni a ruhán. Feladja. Mosolyog kicsit és elmegy. Később még visszajött és láthatóan minden hatósági fennköltség nélkül, puszta érdeklődésből megkérdezi, melyik országból valók vagyunk.

A buszon senki nem foglalkozik a jegyen lévő helyszámmal, akkor indulunk, amikor megtelünk, kb. 35 percnyi várakozás után. Ezt kérem, még mindig Ázsia. A busz nem a menetrend szerint indul. Szembesülök a ténnyel, hogy teljesen felesleges volt harcolni a rendőrökkel, ha várunk velük a hidegben, akkor sem késsük le a buszt. No ki gondolná ezt egy helyszámmal és időponttal ellátott jeggyel a kezében?

Rémesen érezzük magunkat az elmúlt 20 óra sivatagi és rendőrös vihara miatt, de aztán eszembe jutott tegnapról egy kedves lány, aki főiskolájáról akart hazamenni. Négy óra várakozás után adta fel és kért kíséretet a kollégiumba (mert hát itt nem nagyon illik nőnek egyedül utcára menni). Azt gondoltunk, másnap megy ő is, de azt mondta, csak egy hónap múlva mehet haza legközelebb. Nagyon megesett rajta a szívem. Közel sem miket sújtott ez a vihar a legkeményebben.

A napsütés és a buszosok igazi perzsa vendégszeretete lassan oldja bennünk a görcsöket. Sárit azért még kell lelkesíteni, hogy most már lehet élvezni az utat. 300 km után a sivatagi Bam-ban leszállunk megnézni egy sárpalotát. Az oázisvároskát csúnya földrengés pusztította 2003-ban, alig-alig kukucskál ki a romok alól az elegancia.

A benzin közel ingyen van, egy taxi 250 Ft/fő-ért vitt el a 200 km-re levő Kermanba, ahol a 8:30-as buszra fogunk szállni Shiraz felé, de még van 3 óránk a híres bazárt megnézni. A bazár fedett, de kis csalódást okozott, nekem legalábbis. Sok-sok modern, nyugati holmit lehetett kapni, nem volt olyan különleges. Ami mégis különlegessé tette számunkra, az egy teaházban való látogatás volt. Leszólított minket egy iráni férfi, aki németül és angolul is beszélt. Kiderült, hogy van egy vendégháza, és teára invitált bennünket. A teaház nagyon hangulatos volt, alacsony asztalok körül álltak a fotelek, középen egy kis medence. Téglával volt burkolva, a falon vízipipák. Kellemesen elbeszélgettünk, aztán később lecsapott ránk egy négytagú, fiatalokból álló társaság, akik szintén az asztalunkhoz telepedtek. Sajnos ekkor már megakadt a társalgás, és csak a kezdő angol szinten feltehető kérdésekre és válaszokra korlátozódtunk. Már ekkor meg tudtuk állapítani, hogy az irániak sokkal modernebb emberek, mint gondoltuk. Féltem a beöltözéstől, de gond nélkül elvagyok egy kendővel a fejemen a dzsekimben, és még csak meg sem bámulnak. Amikor a határnál a buszváróban ücsörögtünk, akkor sem éreztem magam kirívónak. A nők tényleg feketében járnak legtöbbször, de csak egy részük hord csadort, a másik része elegáns, térdig érő kabátot. A fejük persze be van fedve, de nagyon sokuknak kilátszik a haja, ezt már nem veszik olyan szigorúan.

Shiraz

190. nap

február 3. vasárnap

Reggel fél hatra érkezett meg a buszunk. Egész tűrhetően lehetett aludni, csak egyszer ébresztett minket egy katona, aki csak a mi útlevelünkre volt kíváncsi. A második szállodában találtunk megfelelő szobát, a portás nem tűnt túl boldognak, amikor hajnalban felvertük, de mi se, hogy ilyen korán érkeztünk. Jólesett az alvás az út után.

Shiraz kopár hegyekkel körülvett barátságos város. A hangulatán számomra sokat dobott az is, hogy bár hideg, de ragyogóan napsütéses idő van. Széles utcái vannak, sok fával szegélyezve. A vár nem túl nagy, de hangulatos udvarán narancsfák sorjáznak érett gyümölcsökkel. A körülfutó épületekben egy fotókiállítást láthattunk a századeleji Shiraz életéből. A vár négy tornyán szép díszítések vannak, az egyik torony igencsak megsüllyedt. A városban több szép mecset és mauzóleum is található. Az egyikbe nem engedtek be minket, mert nem vagyunk muzulmánok. Egy hátsó bejáraton keresztül be tudtunk azért nézni az udvarra. Az egyik szent sírjához sem volt egyszerű a bejutás, férfiak, nők külön oldalon mehettek csak be, persze cipő nélkül, nekem pedig még csador is kellett, amit a bejáratnál lehetett kölcsönözni. Belül csupa üvegmozaik az egész, az emberek e földön ültek és imádkoztak a szenthez, és a Koránt olvasták. A város legszebb mecsetjébe könnyű volt bejutni. Igaz, hogy felújítás alatt áll, de még így is látszott a sok gyönyörű mázas virágminta. A kupola alatti rész sok oszlopos, minta nélküli egyszerűségében volt lenyűgöző. A bazárban kóborolva itt már izgalmasabb látnivalókra bukkantunk, a szőnyegárusokra. Kis boltjuk mélyén, békésen üldögéltek vagy telefonáltak a kereskedők, körülöttük felaggatva a sok szebbnél-szebb perzsaszőnyeg. Számomra teljesen újdonság volt a szőnyegből szövött kép, bekeretezve. Egészen művészi mestermunkák voltak, nem is látszott, hogy szőnyeg! Betévedtünk kis, eldugott utcácskákba is, ahol még találkoztunk az utcán dolgozgató cipésszel. Ebben az országban már ritkaság az ilyen, túl modern hozzá, és az ember cipőjét sem pucolják ki, mint Indiában. Ehelyett láttunk utcai árusnál egészen széles választékban cipőtisztító krémet és kefét. Megkóstolhattuk az itteni kenyérfélét is, ami leginkább egy hatalmas palacsintához vagy csapatihoz hasonlít. Még melegen kaptuk kóstolóként az egyik pékségben, ahol ezeket a lapos finomságokat készítik. Este az asszonyok ott sorjáztak az üzletek előtt, és a karjukra hajtogatva vitték őket haza.

Az internet elég lassú, hamar felhagytunk vele. Enni egyelőre semmi speciális iránit nem ettünk, hanem húsos szendvicset paradicsommal, petrezselyemmel. Finom volt, már régen jutottunk olyan ennivalóhoz, ami ennyire közel állt a megszokott, nyugati ízvilághoz.

191. nap

február 4. hétfő

Irány Persepolis, a ókori nevezetes város romjai! A szállodánkból béreltünk taxit egy német fiúval, Stefannal közösen. Még mielőtt az igazi látványossághoz érünk, megállunk egy negyed órára négy perzsa király síremlékénél, ahol a domborművek finomsága már sejtetni engedi, hogy mi vár ránk a romvárosban. És nemsokára meg is pillantjuk a lenyűgöző maradványokat! Felmegyünk a lépcsőn, amin a királyhoz kihallgatásra érkezők jártak, és ami azért olyan enyhe emelkedésű, hogy a nemes emberek teljes méltóságukban, fenséges mozdulatokkal járulhassanak az uralkodó elé. Hatalmas kapukon sétálunk keresztül, óriási termek, paloták megmaradt oszlopait csodálhatjuk, és elképzelhetjük, mekkora lehetett az az épület, aminek csak a belső ajtaja 18 m magas volt! Csodálatosan épen maradt domborművek mesélnek a perzsa uralkodó nagyságáról és gazdagságáról, megtekinthetjük a katonáit, és a különféle ázsiai népek képviselőit, amint országukra jellemző ajándékot hoznak a birodalom fejének. Persepolist a Krisztus előtti 6. században építtette Dáriusz király, és Kr.e. 330-ban Nagy Sándor porig égette. A két évszázad alatt, amíg fennállt, mindegyik uralkodó hozzáépítette a saját dicsőségét hirdető palotarészt ill. domborművet. A hatalmas kövekből álló épületek akkor hulltak darabjaikra, amikor a lángoló fa födém melegétől megolvadtak és elengedtek a vas és réz összetartó elemek.

Shirazba visszafelé tartva a város szélén még megálltunk nézelődni a Korán-kapunál. A nevét a kapu onnan kapta, hogy eredetijében, ami helyett mára egy újat, nagyobbat építettek, helyet kapott egy Korán is, ami hitük szerint védelmet adott az útrakelőnek. A kapu körül ma szép, újonnan épített park helyezkedik el. Innen nem messze áll a neves iráni költő, Hafez síremléke. A hangulatos parkban könyvtár, kutatási központ is van, amellett, hogy vonzza a látogatókat, akik a nemzeti lírikus előtt kívánják leróni tiszteletüket. Ottlétünkkor több iskolás lánycsoport is érkezett, akik között ismételten lelkesedést váltottam ki és több fotóra is oda kellett állnom. A nagyobbak sötét egyenruhában voltak, fekete kendővel, a kicsiken színes ruhácska volt, a fejükön fehér, csipkeszegélyű kendő.

Finom estebédet ettünk, egy szőnyegezett, szőnyegpárnás étteremben finom salátát és kebabot fogyasztottunk. Volt még néhány praktikus elintéznivalónk, mint pénzváltás (Iránban vannak ugyan bankautomaták, de nem nemzetköziek, így kézpénzt tartalékolunk magunknál), az Irán útikönyvből fontos részletek lemásolása. Naplóírás, aztán indulás a buszpályaudvarra, ahonnét éjjel 11-kor indul a buszunk Esfahanba. Reméljük, nem érkezik meg túl korán, a reggel 7 óra lenne az ideális, de a buszok éjszaka elég gyorsan száguldanak, félő, hogy már hamarabb ott leszünk, emiatt aztán nem lehet rendesen aludni. De azt reméljük, hogy ez lesz az utolsó ilyen buszos utunk.

Esfahan

Reggel fél 7-re érkeztünk, már pirkadt, és világosban taxiztunk a kinézett szállásunkra. Elég jól tudtunk most aludni a buszon, bár fullasztóan melegre fűtötték. A hotel egész jó kis hely, a hátizsákos turisták egyik kedvenc tanyája. A taxis is rögtön tudta, sőt, kérdezték is, hogy oda tartunk-e, mielőtt még bármit is mondtunk volna. Egyetlen hátránya, hogy a fürdőszoba az udvarról nyílik, és hideg. Nyáron ez nem lehet túl nagy probléma, de most, amikor éjjelente fagy, még zuhanyozni sincs kedve az embernek hideg fürdőben. Emiatt aztán kerestünk a nap folyamán másik szobát, de a sok szállodából, amiket végignéztünk kettő megszűnt, egyet felújítanak, egyikben nem fogadnak európait (zsidókat igen, bár nem tudom, hogy juthatnak be az országba – vízumot nem kaphat az, akinek az útlevelében izraeli pecsét is van…), a következő kettő tele volt. Egy helyen ígértek valamit, de a recepciós nem nagyon tudott angolul, így nem bíztunk meg a szavában. Végül maradtunk az eredeti helyünkön.

Esfahan városát Irán egyik fő látványosságnak mondják, nem is véletlenül. A fő Imám tér hatalmas, állítólag a második legnagyobb a világon a pekingi Tienanmen tér után. Annál viszont sokkal barátságosabb! Kétszintű árkádsor veszi körbe a középső parkot szökőkutakkal, padokkal, az alsó szinten csupa üzlet található, a turisták számára érdekes holmikkal. Egyik oldalán indul a bazár, vele szemben a hatalmas Imám mecset áll. Ez a XVII. századi mecset egyszerűen lenyűgöző! A tágas udvarát körülölelő falakat kék-sárga-fehér virágmintás csempék borítják gazdagon. A szentély feletti kupola kétrétegű, ezért aztán, ha odaálltam a közepe alá, sokszorosan visszhangzott, és fel is erősítette a hangomat. Nagyon tetszett nekünk!

Esfahan turistás város. Sokan beszélnek angolul, és az üzletek is sok turistás dolgot árulnak. Az árkádok alatt sok ékszerész, bronz- és ezüstműves, miniatűrfestő, porcelánfestő és természetesen szőnyegárus található, akik mind kuncsaftot látnak bennünk. Még most, a tél közepén is látunk japánokat, találkoztunk 3 német fiúval, akik Sanghajban élnek, és két franciával. A franciákkal együtt beinvitáltak bennünket a Repülő szőnyeg nevű szőnyegkereskedésbe. Teával kínáltak bennünket, majd lassacskán kezdetét vette a szőnyegbemutató. A kereskedő egy fiatal ember volt, de nagyon ügyesen tette a dolgát. Minden sietség nélkül pakolta elénk a szebbnél szebb szőnyegeket, egyoldalút, kétoldalút, selymet, gyapjút, mintásat, egyszerűbbet, kicsit, nagyot, világosat, sötétet, hagyományosat, modernet, falit, ágyra ill. földre valót. Gyönyörűek voltak! Úgy tűnt, a franciák tényleg akarnak vásárolni, ők kérdezgették az árakat is. Érdekes módon csak felírogatták az árakat, de nem alkudtak egyáltalán. Utólag azzal magyarázták, hogy nem szabad az első üzletben vásárolni. De meg sem próbálták lejjebb nyomni az árat.

Délután a fő vásárlóutcán sétálgattunk. Újra csak az a benyomásunk erősödött meg, hogy Irán egy igen nyugatias ország. A kirakatok európaiak, mindent lehet kapni. A furcsa csak a sok fekete lebernyeges nő, akiknek csak az arcuk látszik ki a lepel alól. A fekete, hajukat beborító fejfedő kiemeli a szép arcúakat, de a csúnyácskák is jobban látszanak… Sokan erősen ki vannak sminkelve a csadorban – ez is hatalmas ellentmondás, a szigorú vallásos rend betartása és a világi arcfestés.

Vacsora előtt ránk köszönt egy fiatalember a szállodánkból, akivel még reggel futottunk össze. Vele mentünk enni, segített választani és jól elbeszélgettünk. Egy új biciklistáskával büszkélkedett, amit egy magyar barátja vásárolt neki, és két magyar lány hozott el Esfahanba éppen aznap. Tavasszal indul majd egy biciklitúrára Ománba és Jemenbe, 2-3 hónapra.

193. nap

február 6. szerda

A napot gyakorlati tennivalókkal kezdtük. Vajas kiflit reggeliztünk a szobánkban kínai jázminteával. Végre valami hagyományos étel, és nem a nehéz húsos szendvics! Aztán megvettük a vonatjegyeinket. Mashhad városát vonatjegy hiányában kihagyjuk. Lehetett volna busszal is menni ill. eljönni onnan, de nekem már kezd elegem lenni a buszozásból, és ez megint 14 óra lenne, Teheránba.

A későbbiekben szebbnél szebb épületekben gyönyörködtünk a ragyogó napsütésben! Igaz, jól fel kellett öltözni. Megcsodáltuk az Ali Qapu palota tetejéről a kilátást a városra, ahova a színes csempés lépcsőkön lehetett felmászni. A XVII. századi Lotfollah sejk mecset különleges elrendezésével maradt számunkra emlékezetes: lépcsőn lehet felmenni, annak idején a háremhölgyek használták, emiatt nincsen udvara, hanem egy kanyarodó folyosó vezet a szentélybe, végig a fal telis tele a színes mázas csempékkel. A Chehel Sotun palota egy hangulatos kertben áll. Magas, faoszlopos terasz vezet a termekbe, ahol az 1700-as évekből való freskókat láthattunk, amik túlélték az afgán megszállást és az 1979-es iszlámista forradalmat is. A legkülönlegesebb az a kép, amelyik egy áttetsző öltözékben táncoló táncosnő lábát csókoló férfit is ábrázol. Tényleg csoda, hogy épen maradt ebben a szemérmes, mindent takargató muzulmán világban! A Jameh mecset is, amely a legnagyobb Iránban, elkápráztatott bennünket, legrégebbi részei, fantasztikus tégla kupolái a IX. századból valók. Az udvart és a szentélyek falait színes kőmozaik borítja.

194. nap

február 7. csütörtök

Fix útvonalú taxit próbálunk leinteni reggel a hostel előtt, hogy rövidítsük a gyaloglást az örmény negyedig. Pillanatokon belül leáll előttünk egy szép autó, valószínűleg nem taxi, de olyan szívélyesen integet, beülünk. Egy munkába igyekvő acélgyári középvezető vett fel, sajnos csak alapszinten beszélt angolul, de azért ezt-azt megtudtunk a családjáról, ő is kérdezgetett minket. Miattunk még kitérőt is tett, egészen a templom közelében szálltunk ki és persze szó sem volt fizetésről.

Az örményeket a XVII. században művészetük miatt telepítette be a sah, ma is közel hétezren élnek ebben a kis negyedben, aminek hangulata egy rendezett kisvárosra emlékeztet. Élvezzük itt a délelőttöt, főleg az egész meleg napsütést. A Vank katedrális európai és iráni művészet ízléses kombinációját mutatja. Rengeteg bibliai témájú olajfestmény van, mi pedig élvezzük, hogy a történetek többségét elsőre felismerjük.

A templom melletti múzeumban, életünkben először hallunk az örmény holokausztról. A törökök az első világháború idején 1,5 millió örményt végeztek ki, ugyanennyit pedig kitelepítettek.

Megtaláltuk a két további örmény templomot is, de ezek zárva voltak. Kószálásunk közben egy pékséget is láttunk, kicsit megcsodáltuk az általunk eddig látottnál vastagabb kenyereket. A boltnál sor is állt, valószínűleg ebben lehetett az a néni, aki később az utcán kedvesen a kezünkbe nyomott egy friss kenyeret, aztán már ment is. Nagy élvezettel majszoltuk.

Hasonlóan figyelmesek voltak velünk a pénzváltók. A fülkén kívül ülő főnök készségesen mutatta az árfolyamot, elvette a dollárt, és már hozta bentről a Rialt (az ablaknál sor állt). 96 db bankjegyet kaptunk, láthatóan nem féltünk kézzel számolni. A főnök most már minket is bevitt a pult mögé és leszámoltatta géppel előttünk a pénzt.

Iránban ritka kincs a folyó, Esfahan pompás kertjei, folyóparti sétányai jól kihasználják a éltető vizet. A délutánt mi is hidakat felderítő sétával töltjük. Habár több mint egy millióan laknak itt, bármerre járunk, történelmi nevezetességektől távol is – bensőséges hangulata van a városnak. Ráadásul úgy általában is nagyon tiszta, azt mondják, az esfaháni emberek különösen tiszták.

Este egy zsúfoltan díszített pinceteázóba jutunk el.  Sajnos, ahogy hozták a teát már át is tessékeltek a „családos szobába”, ebben az első részben csak férfiak voltak. Picit morogtunk, de hát ez van. Aztán jött 3 fiú, angol szakos egyetemisták, egész érdekes volt beszélgetés. Őket 5 percen belül eltessékelte a tulajdonos. Később megtudtuk, ez nem csak olyan hepciáskodás, a rendőrség ellenőrzi a teázókban is a nemek szeparációját. A kendő kötelező viselésére külön törvény van, a Hejab Law.

Egyedül mentem vissza a teli terembe fényképezni és beszélgetésbe keveredtem egy 3 tagú orvostársasággal. Az egyik fiú majmokon végez neuron kutatásokat – itt azért nem védik úgy az állatokat. Európában szeretne PhD-t írni, ismert több magyar kutatót a területén. Nagyon érdekes volt a nagyvilágot is jobban átlátó iránival beszélgetni az iráni éráról.

Yazd

195. nap

február 8. péntek

Inkább laza, mint izgalmas volt a mai napunk. Jó korán keltünk, mert 7-kor indult a buszunk Yazd-ba. Azaz csak indult volna, mert a buszpályaudvarra kiérve, ahogy a buszt kerestük, valaki lelkesen kikapta a jegyünket a kezünkből, és sietve odavitte egy másik busztársaság irodájához, ahol egy új jegyet kaptunk. Nem tudtuk, mikor fogunk indulni, de azt kiderült, hogy az eredeti járatunkat törölték. Szerencsére nem sokat kellett várni, beállt az új busz, és 20 perc késéssel ugyan, de elindultunk.

Hotelünk most nem a legalapabb szálloda, mert olyat szerettem volna, hol van saját fürdőszobánk. Az előző helyen ezt nagyon hiányoltuk, főleg, mivel a közös fürdőbe az udvaron kellett keresztülmenni, és nem is volt fűtve. Most viszont barátságos kis szobánk van forró vízzel a zuhanyban. A szálloda egy régi yazdi otthonból lett kialakítva, hatalmas udvara van tele növényekkel, asztalokkal, ülőalkalmatosságokkal, padokkal. Az udvar fölé egy nagy sátortetőt húztak télire, jó meleg van alatta a fűtés miatt (Irán gázkészlete a világon a második legnagyobb).

Miután elhelyezkedtünk, elsőnek egy kebabos felé vettük az irányt. Elég nehéz étel, nagyon jól lehet lakni vele. Találkoztunk egy angol párral is, aki karácsony után kezdte az utazását. Hasonlóan hozzánk, ők is a felszínen közlekednek, Singapoorig szeretnének eljutni. Fura módon télen utaznak Törökországban, Iránban, amikor itt elég hideg van, és nyáron lesznek Dél-Kelet Ázsiában, amikor meg fognak sülni. Talán jobb lett volna fordított sorrendben. Velük megyünk majd vasárnap a sivatagi kirándulásunkra.

Sanyi estefelé még szunyókált egyet, azalatt én sétáltam a városban az alkonyi fények különlegesek voltak. Este elhatároztuk, hogy mivel elegünk van a húsos szendvicsekből és hamburgerekből, eszünk valami rendes iráni ételt. Kinéztünk a könyvből egy éttermet, ami meglepetésünkre a vártnál olcsóbb is volt. Hangulatos belső, fűtött udvaron költöttük el a vacsoránkat hagyományos iráni módon, egy széles kanapéra kuporodva, törökülésben.

196. nap

február 9. szombat

Kényelmesen keltünk, és élveztük a finom reggelit. Finom rántotta volt, itteni lapos kenyérrel, és lehetett enni vajat, lekvárt, mézet, feta sajtot, datolyát, olajbogyót. Jólesett a változatosság! A hotel tele van turistával, egy japán lánycsoport, egy brüsszeli táncegyüttes mindenféle nációból összeverbuválódott tagjai, angolok, még biciklisek is vannak! Nem gondoltam volna, hogy télvíz idején ennyire megtelik ez a hely! Milyen lehet akkor vajon nyáron? Valószínűleg előre kell foglalni, mert egyik városban sem láttuk, hogy csak úgy hemzsegnének a jobbnál jobb szállodák.

Yazd egy különleges város. Irán legrégebbi lakott városa, két sivatag találkozásánál fekszik, évi csapadéka ötöde, tizede a magyar átlagnak. Nincs is túl sok fa néhány parkot kivéve, a környezet is sivár. Két oldalról magas hegyláncok határolják, a település maga is 1230 m-en fekszik. Kereskedőváros volt a selyemúton, a XIII. században Marco Polo is járt itt. A különlegességét az adja, hogy az óváros épületei sártéglából vannak építve. Homokszínű házak uralják az utcákat, magas fallal körülvéve, így én úgy éreztem sokszor, hogy kihalt városban sétálok, pedig a falak mögött zajlott az élet. A házak legtöbbjében még laknak, de sok épület össze is dőlt már, ahogy kiköltöztek belőle a lakók. Sok utca fedett, árkádokkal, boltíves födémmel védekeztek a nyári nagy meleg ellen.

A házakon általában van egy hűtő eszköz, a széltorony, vagy farszi nyelven badgir. Ez egy magas, toronyszerű építmény az épületeken, ami a nyári enyhe szellők hűvös részét vezeti be a házba. A forróbb levegő könnyebb, az felfele megy, a lefele szálló áramlat egy hideg vizes medence felett még hűl, így jut be a lakótérbe. Ez a szerkezet a légkondicionáló őse, nem annyira hatékony persze, de nincs is káros mellékhatása. Az ember saját kínja nagy úr és elmés tanítómester. A minimális vízforrás maximális kihasználására száz kilométernyi földalatti vízcsatornák készítettek kézi erővel. Ezekhez a földalatti csatornákhoz szinte minden házból 10-20 m mélyre menő lépcső vezet le, és ha már ástak, akkor ott lent termeket is építettek, amik a kinti 40 fokban is 20 fok körül maradtak.

Kóboroltunk a sárga falak között, néha kibukkantunk egy-egy kis térre, felfedeztünk felújított házakat, amik a régi gazdagságról tanúskodtak. Rácsodálkoztunk a magas széltornyokra, amik uralják a városképet, gyönyörködtünk a mecset égbe törő kék minaretjeiben és a háztetők alkonyati fényben aranyló színében. Barangoltunk a bazárban a sok fekete ruhás asszony között, bámultuk a különféle arany csodákat az ékszerészek kirakataiban, tapintottuk a yazdi selyem finomságát és beleszerettünk két kis terítőbe. Majd az egész napot megkoronáztuk egy finom vacsorával, helyi specialitást, árpalevest fogyasztottunk, majd Sanyi tevehúsból készült gombócot evett, én pedig padlizsános étket.

Este kaptunk egy lelkesítő hírt, a CouchSurfing szálláskereső oldalról egy igen intelligensnek tűnő teheráni férfi jelezte, hogy vendégül lát minket.

197. nap

február 10. vasárnap

Korai reggeli után, ahol fenséges, puha datolyákat ehettünk, már várt ránk a mai kirándulásunk sofőrje és egyben idegenvezetője. Társaink a korábban említett angol pár voltak. Vezetőnk, maga is zoroasztriniánus, sokat tudott mesélni erről a vallásról, ami a perzsák eredeti vallása volt az iszlám érkezése előtt. Meglátogattunk egy teljesen elhagyatott zoroasztriniánus falut, ahol a romba dőlt épületek között sétálva tanulhattunk a vallásról, pl. hogy az ünnepi étel első falatját mindig a kutyának adták. A muzulmánoknak velük ellentétben nem volt soha kutyájuk. Szent helyeiken egy örök tüzet táplálnak, amely istenük folytonos jelenlétét jeleníti meg. Egy ilyen hely Chak Chak, a sivatag közepén egy kietlen hegyoldalban, ahol a szent tűz barlangjában folyamatosan folyik a víz egy forrásból. Egyenlőre nincs magyarázat honnan jön a víz. Erre a helyre mindenki jöhet látogatni, de az év bizonyos napjain csak a zoroasztriniánus vallás követői, amikor legnagyobb ünnepüket ülik. A hely nem túl különleges, de a kilátás a sivatagba megérte a hegyoldalba vágott meredek lépcsőkön a felkapaszkodást.

Régmúlt idők dicsőségét idézte Kharnaq falucska is, aminek óvárosából szintén kiköltöztek már a lakók a szomszédos új településre. Ez a falu fantasztikus helyre épült, romos háztetőinek mellvédjéről lenézve belátni az egész völgyet, az alatta elterülő földeket. Sártéglából épült házai csak úgy ragyogtak a kék égbolt előtt! Minaretjének szűkös lépcsőin feltornázva magunkat még szebb volt a kilátás. A legfelső részre már egyikünk sem merészkedett, túl szűk volt a lépcső… Megmutatták azt is, hogy a minaret megingatható, a szó szoros értelmében. Ha valaki belülről próbálja megrázni, kívül látszik, hogy inog a torony… És tényleg! Az építőkövek eltérő keménységével magyarázták. A földeken barangolva a parasztok éppen egy világossárga répafélét húzkodtak ki a földből. Gránátalma- és pisztáciafák között sétáltunk. A falu egykori karavánszerája, karavánok pihenő helye és kereskedő hely újra régi fényében tündököl, felújított épület fogadja a látogatókat. Persze a régmúlt idők forgalmának már nyoma sincs.

Ebédet Meybod városában fogyasztottunk a karavánszerájban található hagyományos étteremben. Szép mintás párnák között ettük az inkább gusztusos, mint nagyon finom étkeket. Nekem ízlett a padlizsánkrém, de a kebabbal nem tudunk megbarátkozni, van valami furcsa íze, vagy inkább sehogyan sincs íze. Sok száraz rizzsel tálalják, még jó, hogy van hozzá zöldség és kenyér is. Meybodban külön érdekesség volt a hűtőház, ahol a télen összegyűjtött jeget egész nyáron át tudták tárolni. A szőnyegmúzeumban zilu-kat láttunk, ami egy nagyon erősen szövött, pamutból készült szőnyegféle, csak férfiak készítik a mintákat emlékezetből szőve az anyagba. Nagyon tartósnak mondják. A galambtorony, ami a jelenlegi városháza udvarán áll, szintén pár száz éves építmény. Több száz galambfészeknek való kis polc van kialakítva benne, három emeletnyi magasságban. Régen a galambpiszkot használták fel trágyázásra a közeli földeken, ezért ez a galambház, hogy az ürüléket egyszerű legyen összegyűjteni.

Teherán

198. nap

február 11. hétfő, Iker babák születtek Bíbornak és Balázsnak

Szerencsére a vonatunk 2 és fél órát késett, így normális időben, negyed 8-kor reggel érkeztünk Teheránba. Hatszemélyes kupéban aludtunk, az egyetlen baj csak az volt, hogy rettenetesen fűtöttek, így egész éjjel nyitva kellett tartani az ablakot, hogy elviselhető legyen a hőség. Szállásunk egy 39 éves férfinál van, aki Teherán északi felében lakik. Az internetes rendszeren, a CoachSurfing-en keresztül találtuk meg őt. A rendszer lényege, hogy a bejelentkezettek kereshetnek a világ bármely városában embert, akivel szívesen találkoznak, isznak egy sört (Iránban vszg. csak teát) vagy akinél ott is aludhatnak. Ez a férfi már sokakat látott vendégül, jók voltak a referenciái, és nekünk is azonnal válaszolt, hogy mehetünk. Amikor a taxi kitett minket egy kertvárosi ház előtt, a csengetésre egy leányzó dugta ki a fejét, és intett, hogy menjünk be. Először azt hittem, a fiú barátnője, de hamar kiderült, hogy vendéglátónk mélyen alszik, és az éppen hozzánk hasonló, nála lakó 4 utazó egyike. Egy lengyel pár, egy ír fiú és egy svájci lány volt a társaság, akik a vonaton találkoztak össze. Két órát vártunk, hogy Reza, a vendéglátónk felébredjen, de aztán a már otthonosan mozgó, kissé alternatív társulattal együtt bementünk a városba.

Sok látványosságot mára nem ígért az iráni főváros, mivel nemzeti ünnep lévén, minden múzeum be volt zárva. Az utcák üresek voltak, a redőnyök lehúzva, elvétve egy-egy élelmiszerüzlet tartott csak nyitva. Persze este már kinyitott a bazár, ékszert, ruhát, mindent lehetett kapni. Khomeini ayatollah 1979-es hatalomra kerülését ünnepelték ma. Volt nagy felvonulás kb. 2 millió részvevővel. Az elnök praktikusan arról beszélt, hogy Irán nagy és egyre nagyobb, „Ne játszon az USA velünk mint egy papírdarabbal!” Mi is elindultunk az ünnepség helyszínére, de a nagy beszédről már lekéstünk. Így is érdekes volt nézelődni, a hazafelé tartó emberek között sétálni. Sokan integettek nekünk, hellóztak, meg persze fényképeztek is. Sok volt a nő az utcán, többségük talpig feketében, csadorban. Hiába, ez a konzervatív nézetűeknek a nagy ünnepe! Még elmenőben is Amerika- és Izrael-ellenes jelszavakat kiabáltak sokszor.

Most már hetes tapasztalat alapján mondhatjuk, hogy az iráni emberben nincenek ellenérzések az amerikaiak, izraeliek ellen, még ezeket az országokat sem utálják (ellenben a pakisztániakkal). A villanykari gólyatábor jut eszembe, ahol a gólyákat a szenyorok közös utálata kovácsolta össze. Itt Izrael és az USA utálata dagasztja a radikális magot. Kevés köze ennek a muzulmán valláshoz, aminek alapköve a szeretet.

Feltérképeztük a síelős lehetőségeket. Este találkoztunk Rezával is, de nem sokat volt velünk, lement az alattunk lakó mamájához. Mienk volt egész este a hatalmas lakás. Elég laza fickónak tűnik, ígért másnapra egy brazil srácot is. Nagyon ki voltunk fáradva estére, az előző napi kirándulás és a nem felhőtlen vonatút miatt, így eltoltuk a síelésünket egy nappal későbbre. Holnap kialusszuk magunkat és lustulunk.

Érdemes megemlíteni a mai napról azt két norvég lányt, akik egy dzsippel már 3 hónapja autóznak a közel-keleten, az öböl országokban, Pakisztánba talán a választások idején mennek. 30 körül vannak, tudják mit csinálnak, örültek és komolyak egyszerre. Azt hiszem már nagyot csalódtak az életbe és most valami szinte célnélküli dolgot csinálnak. Keresnek, nagyon keresnek valamit.

199. nap

február 12. kedd

Lustulás. Olvastam, Sanyi statisztikát készített a költségeinkről. Délután sétáltunk a környéken. Olyan, mintha Budán lennénk. Elit hely, szép házakkal, barátságos utcákkal, fákkal. Mindent lehet kapni, a legnevesebb elektronikai márkák üzleteivel találkoztunk. Végre láttunk normál méretű ABC-t is. A nők is liberálisabban öltöznek errefelé, alig látni bebújós fejfedőt, mindenki szép sálakat hord, ami csak félig takarja a frizuráját, és a legtöbben ki is vannak sminkelve (kicsit túl sok is rajtuk a festék…). Este rakott krumplit készítettem, de Reza annyira fáradt volt, hogy a kérdéseinkre is alig tudott válaszolni, nemhogy enni belőle. De nekünk ízlett, pedig a virsli kicsit fahéjas volt… Kaptunk tőle kölcsön két sínadrágot, holnap irány a síelés!

Sielés Dizinben

200. nap

február 13. szerda

Elég kalandos volt az utunk Dizinbe, a legnagyobb iráni síterepre. Sanyi reggel 6-ra rendelt taxit, ami kis késéssel meg is érkezett. Hosszan kanyarogtunk, amíg kiértünk Teheránból, majd hamarosan elindultunk a hegyek felé. Útközben kiderült, hogy az autó elektromossága benedvesedett, ezért az egyik henger nem működött. Lassan baktattunk felfelé. Aztán elértünk egy olyan helyre, ahol az éjszakai hóesés miatt hóláncot tett fel mindenki. A mi taxinknak nem volt, így átültünk két sráchoz, akik éppen szerelték. Ott hamarosan kiderült, hogy az övék el van törve. Nem volt kedvünk velük kínlódni, elindultunk gyalog, és lestoppoltunk egy kis Peugeot 206-ost. Jól indult a dolog, de pár perc múlva a vadonatúj autó belecsúszott egy az út szélén parkoló másikba. Persze, nekiálltak elrendezni a dolgot. Közben elhúztak mellettünk a srácok az előző autóval, de már egy másik stoppos volt velük. Miután elintézték a karambolt, továbbindultunk, de pár száz méter után két autóval előttünk egy lavina zúdult az útra. Otthagytuk ismét az autót, és átmásztunk a hótömegen, amit már kezdtek átvágni egy rakodógéppel. Rövid gyaloglás után lestoppoltunk egy buszt, amivel végre eljutottunk a síterepre.

Elfoglaltuk a szállodai szobánkat, majd megszereztük a kölcsönzőből a felszerelésünket. Az idő továbbra is ködös volt, hószállingózással. Sajnos csak két felvonó járt egész nap, így a pályarendszer tetejére nem jutottunk fel. Kis, régifajta tojás felvonók voltak, amiben négyen szorongtunk. A pályákat nem nagyon ratrakolták, de a friss hó ellenére sem lettek buckásak, amin lehetett csúszni az egy igen jó kis pálya volt. Bár későn kezdtük a síelést, mégis elfáradtunk, és jólesett az előző napi rakott krumpli második adagja.

201. nap

február 14. csütörtök

Reggel nagy várakozásokkal néztünk a nap elé. Korán akartunk kelni, hogy a síelés minden percét kihasználhassuk. Sajnos lelkes igyekezetünket a hó meggátolta… Állítólag áramszünet volt, és nem jártak a liftek. A szálloda generátorról kapta az áramot. Pedig nagyszerű idő lett volna a síelésre! Pilinckázott ugyan a hó, hol jobban, hol kevésbé, és sokszor egészen tiszta is lett az ég, de a felvonó csak dél körül indult el. Sanyi szerint azért is, mert az út is le volt zárva a lavinák miatt, és túl kevés volt az ember. Addig lustálkodva élveztük a szép szobánkat, az ablakból lestük az embereket, ahogy egyre többen kíváncsiskodtak a liftek körül. Végre aztán ki lehetett menni síelni, de legnagyobb szomorúságunkra 2 óra múlva be is zártak, a szélre hivatkozva. Valahogy nem jött össze ez most nekünk… Törtük a fejünket, ne maradjunk-e még egy napot, de mindenképpen rizikós volt. Vagy havazni fog, és megint nem nyitnak ki a liftek, vagy szép idő lesz, és péntek lévén nagy lesz a tömeg, a sorban állás. Végül visszaindultunk Teheránba, egy házaspár vitt minket majdnem hazáig.

Teheráni hétvége

202. nap

február 15. péntek

Reza, a vendéglátónk reggel meginvitált bennünket egy táncórára. Megnyugtatott, nem baj, hogy nincsen semmi szép ruhám, ez úgyis az első alkalom, hogy flamenco-t tanulnak a baráti társaságával. Egy nagyon elegáns lakónegyedbe mentünk autóval, ahol a baráti társaság az egyik hatalmas lakásban gyülekezett. Gyönyörű bútorok, tágas terek, minden a jólétről árulkodott, amihez ízlés is párosult. A táncóra a ház úszómedencéjének előterében volt, egy itt PhD-zó filippínó fiú tartotta. Érdekes volt látni, ahogy ezek a fiatalok lelkesen táncoltak, egyáltalán nem ügyetlenül! Az elkendőzés, a szigor azt váltotta ki belőlük, hogy latin táncokat tanuljanak! Túl voltak már a salsán, tangón. Persze, itt nem kellett sálat hordani, ujjatlant, vállnélküli felsőrészeket is viseltek (még áttetsző szoknyát is). Mellesleg a nyilvános táncóra illegális, csak így magánban, gyakorlatilag a föld alatt lehetséges, és ma ez is történt szó szerint (alagsorban volt a helység).

Délután is az iráni jómódú fiatalok életébe tekinthettünk be. Marika barátnőjének a húga, Elmira is teheráni, vele és harmadik lánytestvérükkel találkoztunk. Egy kávézóba mentünk, ahol kortárs iráni festményekből volt kiállítás. Egy órát autóztunk odáig, pedig a városnak azon a részén volt ahol mi… Hatalmas ez a város! A kávézó egy hangulatos parkban állt, ez volt a legnagyobb értéke, belülről nem volt semmi extra. Finom süti és kávé ill. alkoholmentes koktél mellett beszélgettünk kellemesen, aztán még feltűntek egyéb barátnők is. Lelkes, fiatal lánykák, akik adnak magukra, szépek, és próbálják a szigorú szabályok hatását a lehető legminimálisabbra szorítani az életükben.

Az egyiknek volt ismerőse a festő. Kicsit szeleburdi volt, hangosan magyarázta, hogy nemrégiben irániak és a rendőrség golyót váltott Budapesten. A másik lány már 18 évesen férjhez ment egy három éves kapcsolat után. Amikor rákérdeztünk, hogy a szülőknél laknak-e, mert igen magasak Teheránban a lakásbérletek (min. 80 000 Ft/hó), nevetve válaszolt, hogy dehogy, saját lakásuk van! Nekik is jól mehetett anyagilag. A lány 30 éves korára tervezte a gyerekeket (most 22), előtte világot szeretne látni. Valahogy nem úgy nézett ki és nem úgy viselkedett, mint egy férjes asszony.

Vacsorázni Elmiráékhoz mentünk, újabb órányi autózás. Úgy éreztem magam, mint aki Esztergomból Jászberénybe megy enni… A váratlan látogatás ellenére csodafinom vacsorát kaptunk, végre nem kebabot. Cseresznyés rizs csirkével, zöldséges rizs hallal, fokhagymás olívabogyó (még nekem is ízlett!), padlizsánkrém, joghurt – nem maradtunk éhen! Előtte iráni zenét hallgattunk, de nem népzenét, hanem egy, a Misztrálhoz hasonló együttest, énekelt verseket. Nekik is nagy, tágas lakásuk van, de kicsit össze-vissza a berendezés,mindeféle stílus kaotikusan keveredik. Itt is hatalmas volt a nappali, kényelmes fotelekkel, üveg étkezőasztallal, 4-5 video- és DVD-lejátszóval. Elmira jelenleg vegyészmérnöknek tanul, de a nagy álma, hogy színészként kereshesse a kenyerét. Persze sebész édesapja nem lelkesedik az ötletért, így a vágyott (esetleg külföldi) tanulmányokra valahonnan máshonnan kellene pénzt szereznie. Iránban nagyon nehéz, főleg színésznőként. A 15 milliós Teheránban 3-4, mondjuk 6-7 termes színház van összesen, és nagyon olcsók a jegyek, a megélhetés egyáltalán nem biztosított. Mondtuk neki, hogy a helyzet másutt sem sokkal jobb, a színészeknek sehol sem könnyű. Becsülendő, hogy próbálja a szíve vágyát a nehéz politikai körülmények és a szülői ellenállás mellett véghezvinni. Mi igen őszinte, közvetlen embernek ismertük meg a lányt, talán vele voltak a legjobbak a beszélgetések Iránban.

203. nap

február 16. szombat

Reggel Reza kopogtatott a szobánk ajtaján fél 8-kor, hogy gyönyörű idő van a síeléshez! Tegnap a vacsora után elég későn feküdtünk le, így nehéz volt az ágyból való kimászás, de tényleg ragyogó kék volt az ég, és a távolban, a város szélén látszottak a havas hegyek is. Gyorsan összekaptuk magunkat, és a városhoz legközelebb lévő Tochal síterephez taxiztunk. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt gondolták, és mivel reggel még az erős szél miatt nem nyitottak a liftek, a kicsit későbbi időpontban 40 percet álltunk sorba, hogy beülhessünk a hatszemélyes kabinba, amivel 50 perc alatt jutottunk fel 3700 m magasra, ahol voltak a pályák. Szuper kis felszerelést kaptunk a kölcsönzőben, nem hiába találták ki a sokcsatos cipőket, sokkal kényelmesebbek, mint a régebbi fazonok! A carving léc is sokat segített a finom hó élvezetében! A pálya mellet két francia lift működött, szerencsére ezeknél már nem nagyon kellett sorban állni. A lejtő kék pályának felelt meg, sokan is voltak, akik hóekéztek lefelé, vagy a snowboard alapismereteit próbálták elsajátítani. Sanyi a mély hóban próbálkozott a szűzhósíeléssel nagy lelkesedéssel, én pedig a lift alatti kicsit meredekebb részen a szépensíelést gyakoroltam. Összességében nagyon élveztük, mert hétágra sütött a nap, gyönyörű volt a kilátás az Alborz hegységre, és nagyon jó volt a hó minősége is. Sajnos korán,  már 3-kor bezártak.

Reza most utólsó este talált időt beszélgetni velünk. Érdekes figura, versenyszerűen síelt, paintball világbajnok, szoftvercége az olajügyi minisztérium partnere. Néhán infó tőle: A kormány nem akar tömeg túrizmust, mert a túl sok nyugati stílust hoz a muzulmán életbe, specifikusan fejlestenek inkább egy-egy ágat, mint pl. sport túrizmus. Kezdő programozót akár 36 000 Ft-ért is lehet kapni, de nagyon profinak sem kell többet fizetni 200-250 ezernél. Az munkavállalótól összesen 7%-ot vonnak(az állam az olajból él), a munkáltató 23% bérjárulékot fizet. Tudományt fejlesz az állam…

Gyors hazamenetel és pakolás után szaladni kellett az esti vonatunkhoz Tabrizba. Ez eddigi legszebb vonatunk, négyszemélyes kupéban utazunk, és igen tisztességes vacsorát is adtak. Van elektromosság, lehet dolgozni a gépen (itt készül a teheráni napló), de az egész napos síelés jól kifárasztott bennünket és hamarosan lefeküdtünk a kényelmes ágyakra aludni. Persze megint jó meleg volt.

Tabriz

204. nap

február 17. vasárnap

Reggel kipihenten érkeztünk meg Tabrizba. Taxiba ültünk, de sajnos az első kinézett szálloda tele volt. Mindegy, megalkudtunk a sofőrünkkel, hogy csomagostul elvisz minket egy közeli falucskába, amit különösen érdekesnek mondanak, aztán majd később nézünk szállás után. Én persze aggódtam, hogy mi lesz a csomagunkkal, amíg nézelődünk majd, ezért Sanyi, amíg a benzinkútnál sorban álltunk, elszaladt egy közeli másik hotelba, hogy van-e helyük. Meg is alkudott, és szaladt vissza, hogy a taxis várjon ránk, mi majd elsétálunk oda cuccostul és jövünk vissza. A taxis nem tágított, elfurikázott minket a szállodába és ő maga is bejött velünk. Ebből lett aztán a kalamajka, mert most már nem a kialkudott árért akarta adni a tulaj a szobát, hanem többért, aztán a végén, amiért igencsak mérgesek lettünk, már el is küldött minket. Szomorú vége lett a dolognak, arra gyanakszunk, hogy a taxis miatt történt az egész, aki komissiót kapott volna a mi szobaárunkból. Ott is hagytuk, és kerestünk egy következő szállodát.

Majd újabb alku és hamarosan útban voltunk Kandovan falu felé. Először persze tankolni kellett, és hát a sofőrünk eléggé félt, hogy a havas úton hogyan fog tudni haladni meg egyáltalán nyitva lesz-e az út. Havas, hófúvásos tájon haladtunk keresztül, amíg végre elénk nem bukkantak egy útkanyar mögött Kandovan sziklába vájt házai. A lakások magas, csúcsos sziklaképződményekbe voltak vésve. A felsőbbekben már főleg csak állatokat, kecskét tartottak, de az alsókban még sokan laktak. Néhány helyen már modernizálták a lakóhelyeket és újfajta ablakot, ajtót helyeztek be. A sziklák között meredek utak vezetnek, így télidőben tiszta jég volt az egész. Igen egyszerű emberek lakják, az asszonyok virágos csadorral takarják el magukat. Igazán különleges hely volt, mint ahol megállt volna az idő. De már hozzá voltak szokva a turistákhoz, az egyik asszony rögtön pénzt követelt, ahogy megmutatta a szobáját, egy apró barlanglakást belülről. Rossz érzés volt, hogy nem szimpla kedvességből cselekedett, hanem mert tudta, a nyugati embernek van pénze. Az érintetlenség varázsa már itt sem él.

Tabrizi délutánunkat a bazárban töltöttük és egy netkávézóban.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu