Törökország

Erzurum

205. nap

február 18. hétfő

Korán kelés, indulás a török határra. Először buszozás 4 óra hosszat Maku-ba, onnan taxizás Bazargan-ba. A falu szélétől a határ még odébb van, fent a hegyen, még szerencse, hogy járnak kisbuszok, amik elvittek oda bennünket is. Ugyan először gyaloglással kezdtük, mert még nem volt nyilvánvaló a számunkra, hogy a határ még legalább 2 km hegynek felfelé. Alig volt forgalom. Simán ment a kilépésünk Iránból, befelé Törökországba már kissé bonyolultabb volt. Először végigtúrták a fél hátizsákunkat vámvizsgálat gyanánt, aztán egy segítőkész vámos hosszas kérdezgetés és járkálás után kisütötte, hogy mennyi vízumdíjat kell fizetnünk. Ugyan arra az összegre jutott, mint Sanyi a neten, csak neki tovább tartott. A török oldalon akibe először botlottunk, egy magyarul kicsit beszélő török kamionsofőr volt. Jólesett a jókedve, a tört magyar mondatok. Egy kisbusszal mentünk be a 35 km-re lévő nagyobb településig. Kicsit drágábban vitt a busz, mint az átlag, de nem kellett várnunk az indulásra, csak minket fuvarozott, mert alig volt határforgalom. Ebben a városban letett minket egy buszirodánál, ahova 10 perc múlva meg is érkezett az Erzurum-ba menő busz, rajta Stefannal, akivel még Shirazban találkoztunk. Az egyébként 4 órás út most 6 óra hosszat tartott a hó miatt, a buszunk óvatosan haladt. Alig voltunk rajta utasok.

Erzurumba érkezvén nagyon hamar találkoztunk a törökök kedvességével. A buszállomáson, amikor nem találtunk taxit, egy fiú kerített nekünk egyet, a városban pedig két fiatalember vitt el minket egy olcsó szállodához autóval, de úgy, hogy mi hárman Stefannal meg három nagy hátizsákkal, meg még ők ketten, éppen, hogy be tudtunk szuszakolódni. Végül tényleg olcsó helyünk lett, bár zuhanyozni külön pénzért lehet csak.

Esti programként vacsora után még találkoztunk Sait-tal, egy helyi török fiúval, akit a coachsurfing-en keresztül ismertünk meg. Elvitt minket egy hangulatos teázóba, amit négy régi ház összeépítésével hoztak létre. Zegzugos folyosók, párnák, szőnyegek, régi tárgyak a falon. Kívülről pedig a sok hó és a kivilágítás miatt igazi karácsonyi hangulatot árasztott.

206-207. nap

február 19-20. kedd-szerda

Erzurumi pár napunkra nagyon rányomta a bélyegét a hideg. Első napunkon -15 fok volt napközben és hideg szél fújt, nem is bírtunk sokáig a régi mecsetek és a vár körül sétálni! Felüdülés volt bemenni bármilyen meleg helyre, annyira fázott az arcunk és a kezünk. Emiatt a műemlékeket kevésbé tudtuk élvezni, de a havas város szemlélése jó érzéssel töltött el bennünket. Az emberek nagyon barátságosak voltak mindenütt, segítőkészek, mosolygósak. Egy kis sarki kifőzdében reggeliztünk levest, mellette egy péknél vettünk finom puha perecfélét. Igazi, téli hangulata volt az ottlétünknek.

Ismét megpróbálkoztuk a síeléssel, hiszen a város határától pár kilométernyire helyezkedik el a Palandöken síközpont. Sajnos az erős szél miatt nem indították be a felvonókat, ill. a második nap két kis húzós járt. Ezekbe viszont nem neveztünk be, mert a magas árért alig kaptunk volna némi szolgáltatást, a pálya elég rövidke volt. Sok orosz jár ide síelni, találkoztunk egy családdal, akik már három napja malmoztak a szállodában, mert nem jártak a felvonók. Egyébként tényleg nagyon erős szél fújt, sétáltunk kicsit, megnéztük a lifteket meg a néhány elszánt síelőt, sokszor majd’ elvitt bennünket. A dolog pozitív oldala az volt, hogy az egyik szállodában ingyen ajánlották fel nekünk a szaunát, amit ki is használtunk, jólesett a felmelegedés a hideg után! Itt is az volt az érzésünk, mintha egyedül lennénk az egész hotelben, mindenesetre a szaunában rajtunk kívül nem volt senki. A síkölcsönzőben láttunk szánkót, gondoltuk, legalább egyszer felhúzzuk és lecsúszunk, de nem engedték sajnos.

Sait-tal, a török fiúval még egyszer találkoztunk, együtt vacsoráztunk az éttermükben, ahol végül benyújtották a számlát. Valahol érthető, hogy nem láthatják vendégül a teljes baráti kört, de számunkra mégis meglepő volt.

Ankara

208. nap

február 21. csütörtök

A török főváros, ahol állítólag semmi érdekesség nincsen, és az útikönyvünk sem szentelt a látványosságainak egy fél oszlopnál többet. Nekünk mindenképpen megérte megállni itt, mert így nem egyben kellett végigutaznunk az Erzurumból Isztambulba vezető hosszú utat, hanem nappal kellemesen fel tudtunk töltődni és készülni az újabb éjszakai utazásra. Az ankarai buszpályaudvar óriási, szerencsére metróval könnyen be lehet jutni a városközpontba. A turistainformációs irodában egy nagyon kedves bácsi beszélgetett velünk és elhalmozott rengeteg gyönyörű prospektussal, amit végiglapozgatva csak erősödött bennünk az érzés, hogy Törökországba majd még vissza kell jönnünk.

Ankara közepén emelkedik a várdomb várral, ahol sétálgattunk. Olyan volt, mintha egy más világba értünk volna a meredek utcákon át, a sok árus között. Omladozó házak, pici udvarok, kendős asszonyok, hangulatos kávéházak. Az egyik oldalon állt még egy régi bástya, amire fel lehetett menni, és ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a városra. Látszott, hogy milyen dimbes-dombos vidékre épült Ankara, most már blokkházakkal építették be az oldalakat, és a modern sugárutakkal ellentétben látszott az óváros is, a girbe-gurba utcákkal, kosszal, szegénységgel.

A főváros egyik nagy látványossága az Anatóliai Civilizáció Múzeuma. Tényleg egy modern múzeum, sok évezredes kiállítási anyaggal, szép könyvekkel, egy felújított régi bazárban. Sok iskoláscsoportot is hoztak ide, hogy ismerjék meg az ősi kultúrákat, lássák a gyerekek a több ezer éves kerámiákat, edényeket, vallási tárgyakat.

Nagy élvezetünkre szolgált, hogy este elmentünk egy hamam-ba, azaz egy török fürdőbe. Persze külön volt a férfiaknak és a nőknek is a bejárat, két teljesen más épületben voltunk, de a történések ugyanazok voltak. A bejárat mögött egy kerek közösségi tér volt, ahol körbe kis fülkék voltak, ott lehetett levetkőzni. Kaptunk egy piros kockás, nagyobbfajta vékony leplet, amibe beburkolózhattunk, majd betereltek magába a fürdőbe. Ott egy nagy, kupolás terembe érkeztem, ahol a falnál körbe csapok és kis mosdómedencék voltak. Leültettek az egyik ilyen mellé, kezembe adtak egy kis műanyag tálat, hogy onnan locsolgassam magam a meleg vízzel. Aztán be kellett feküdjek egy kicsit a szaunába is, majd pedig kezelésbe vett egy asszonyság. Felfeküdtem a kupola alatt lévő nagy emelvényre, ahol egy érdes kesztyűvel alaposan végigdörzsölt mindenütt, majd jól leöntött meleg vízzel. Ezután következett a szappanos masszírozás, amikor is jól felhabosított egy szappant és végigcsutakolt-masszírozott vele. A végén még a fejemet is behabozta. Minden egyes műveletet természetesen meleg vízzel való nyakonöntés követett. Sajnos utána nem lehetett pihizni már, mert záróra volt a női szakaszban, már az öltözéssel is sietnem kellett.

Isztambul

209. nap

február 22. péntek

Korán reggel érkezett a vonatunk Isztambul ázsiai oldalára, a Boszporusz keleti felére. Az európai oldalra komppal kellett áthajóznunk. Engem már ez a hajózás, ill. a tengerről való látvány is lenyűgözött. Ahogy szántottuk a vizet Ázsiából Európa felé, feltárult előttünk Isztambul teljes szépsége. A Boszporusz a reggeli fényekben, a rajta keresztülívelő hidak, az egykori főváros domboldalai, rajtuk a rengeteg mecsettel és égbe törő minaretekkel. Szállásunkat a coachsurfing-en keresztül szereztük megint, megvolt, hogy hogyan és hová kell mennünk. Persze ez távolról sem volt ilyen egyszerű. Arra számítottunk a leírás alapján, hogy vendéglátóink a város közepében laknak, de ahogy utaztunk a járművekkel sok-sok megállót, rá kellett jönnünk, hogy a 15 milliós Isztambul legszélén élnek… Ez aztán a későbbiekben is sok bosszúságot okozott, mert másfél órát tartott bemenni a városba, meg hazamenni is. Ha tudtuk volna, hogy a világ végén laknak, biztos, hogy csak este mentünk volna ki hozzájuk, mert így jól elment az egész délelőttünk az utazással. Mindenesetre egy szép lakásban kaptunk külön szobát matraccal. Van több számítógép is benne, mivel a vendéglátó fiúk arra vannak berendezkedve, hogy folyamatosan fogadnak utazókat, mindig lakik náluk valaki. Most is, rajtunk kívül még két fiú aludt itt, aztán megérkezett egy lány is.

Végre aztán csak bejutottunk a városba! Sultanhamet városrész turistás szempontból a látnivalók központja. Modern villamos közlekedik rajta keresztül, rengeteg emberrel. Nagyon hangulatos rész! (Mármint nem a teli villamos…) Sok turista, tavaszias meleg, napsütés, szökőkutak, parkok, barátságos emberek, gusztusos, színes finomságokkal megrakott kirakatok. Persze, az árak is a sok szépséghez vannak mérve. Az Aya Sofya, a Szent Bölcsesség templomát látogattuk meg ma. Jusztiniánusz császár építtette a VI. században, méretei a Római Birodalom nagyságát tükrözik. A XV. századig volt keresztény templom, amikor is a hódító muzulmánok mecsetté alakították át. Ma múzeum, néhány évtizede kezdődött meg a feltárása, az iszlám meszelések lekaparása, ahol aztán a vastag malterréteg alól értékes  és csodaszép mozaikok bukkantak elő. Gyönyörű lehetett, amikor az egész felületet ilyen aranyozott mozaikok borították!

Este a vendéglátóink összejövetelt szerveztek, sabbath-vacsorát tartottak, amire mi is hivatalosak voltunk. A társaság fele külföldi volt, rajtunk kívül egy amerikai és egy görög nő is jelen volt, akik Isztambulban élnek már egy ideje. Finomakat ettünk, bár nem kifejezetten török étkeket, inkább vegetáriánus különlegességeket, és kellemes hangulatban beszélgettünk. A zsidó eredetű vacsorán a kereszténység szinte minden felekezete képviselve volt: római katolikus, görög katolikus, protestáns, és persze a zsidó fiú meg a muzulmánok.

210. nap

február 23. szombat

Mai napunk jó része az utunk további megszervezésével telt. Még tegnap délután kimetróztunk a buszpályaudvarhoz, ahol a 160 busztársaság közül próbáltuk megtalálni azokat, akiknek van Bukarestbe buszuk. Sajnos nem sok sikerrel jártunk, néhány telefonszámot kaptunk csak, ahol tovább érdeklődhetünk. Ma reggel a házigazdáink segítettek, végigtelefonáltak legalább 6-8 helyet, amíg végre ráakadtak arra a társaságra, aki indít Bukarestbe buszt vasárnap is. A következő feladat a társaság irodájának a megtalálása volt. Nem ment könnyen, de végül sikerült, és egy csomó pénzért ugyan, de tulajdonosai lettünk két Bukarestbe menő buszjegynek.

Ma busszal mentünk be a városba, de ezúttal megérte a hosszú utazás, mert a busz végig a Boszporusz partján ment. Láttuk a gyönyörű kék tengert, a hidakat és hangulatos, előkelő városrészt, ahol szinte mindegyik lakás terasza a tengerre nézett. Szombat dél lévén az összes kisvendéglő terasza tele volt ebédelő emberekkel, akik élvezték a napsütéses meleget és a tenger látványát.

A Kék Mecset az Aya Sofya-val szemben áll. Szinte ugyanúgy néz ki, de 6 minaret is nyújtózkodik az égbe a falainál. Építésekor nem volt titkolt az a cél, hogy méreteiben, monumentalitásában az Aya Sofya vetélytársa legyen. Kívülről ez sikerült is, ám belülről számunkra csalódást okozott, talán, mert már láttuk a bizánci keresztény templom mozaikjait, és Iránban is csodaszép mecseteket. Ennek tényleg hatalmas volt a belső tere, puha szőnyeggel volt borítva, de a teret sajnos kettévágta az alacsonyan felfüggesztett lámpasor.

Délután a bazárban kószáltunk. Végre egy igazán turistás bazár! Iránban, a bazárokban főleg az élelmiszerek szolgáltak izgalmas látványul, a színes fűszerek, felhalmozott gyümölcsök, húsok, de a sok modern ruhadarab, háztartási eszköz nem érdekelt minket. Itt viszont a régi, fedett bazár tele volt izgalmas kelmékkel, szőnyegekkel, vízipipákkal, bőrkabátokkal, kendőkkel, sálakkal, ékszerekkel, meg persze színes vásári forgataggal, sok emberrel. Legnagyobb meglepetésünkre az idősebb eladók közül sokan beszéltek magyarul elfogadható szinten. Nem véletlenül, hiszen 10-15 éve a magyarok tömegesen jártak Isztambulba bőrkabátért és aranyért. Persze innen már mi sem távozhattunk üres kézzel.

Esténket a Taksim téren és az onnan induló sétálóutcán töltöttük. A széles utcán csak úgy hömpölygött a tömeg szombat este, ennek ellenére a nosztalgia villamos bátran közlekedett a síneken, az utca közepén, óvatosan baktatva az állomások között. Az a sok ember mind vásárolt a divatos üzletekben, vagy kisebb-nagyobb szórakozóhelyekre igyekezett, amik főleg a hátsó kis utcákban bújtak meg, vagy pedig már a vacsoráját fogyasztotta a számtalan étkezde ill. vendéglő egyikében. Sok helyen árultak friss halat, rákot, tintahalat az előkelőbb helyeken, de a kisebb pénztárcájú emberek is megtalálhatták a számukra való megfelelőt a kifőzdékben, gyorsétkezdében, ahol szintén jóízűeket lehetett falatozni.

Hazafelé igencsak megviccelt bennünket a közlekedés, a menetrend szerinti utolsó busz nem jött, így vissza kellett mennünk a metróhoz, hogy hazajussunk. Egy órával később értünk így haza.

211. nap

február 24. vasárnap

Amikor kora reggel hátizsákostul elindultunk, még aludt a házinép. Előző este sem találkoztunk velük, még később értek vissza, mint mi, csak papíron tudtunk elbúcsúzni tőlük. Délután 3-kor indult a buszunk, addig még sok néznivalónk volt. A hátizsákot egy szálloda portáján hagytuk megőrzésre a turistás főutcán, majd elindultunk a Topkapi palota felé. Ez az a palota, ahol a szultánok éltek és a konstantinápolyi államapparátus működött. Legdíszesebb része a hárem volt, ahol a hölgyeknek színes csempékkel volt kidíszítve a fal. Legszebb rész a terasz, amiről kilátás nyílik a Boszporuszra. Nekem annyira tetszett, hogy én tovább maradtam, mint Sanyi, hogy gyönyörködhessek az azúrkék tengerben, míg ő inkább egy hamamot választott.

Miután újra találkoztunk már nem sok időnk maradt. Vásároltunk egy kis édességet, megebédeltünk és visszaváltottuk a villamosjegyekhez való kis elektronikus gombot. Siettünk a buszhoz, ami mintha csak ránk várt volna, felszállásunk után pár perccel el is indult. Nem sokan voltak rajta, kb. félig volt csak tele. Volt egy vékonyka kis utaskiszolgáló lány, aki rögtön sütivel kínált minket, és az út alatt végig innivalóval látott el bennünket. A török –bolgár határt nagyon hamar, 2 óra elértük, ahol végül 3 órát töltöttünk várakozással. A két határ, a vámosok lefizetése a kölnicsempészés miatt (állítólag 1200 dollárt kellett fizetni) és a duty free shop a határon, ahol mindenki még jól feltankolt cigarettából. Más nem is nagyon volt benne, még párféle csoki meg sok tömény alkohol. A továbbiakban az utunk igazán békésen telt, egészen jól aludtunk.

Bukarest

212. nap

február 25. hétfő

Bukarestbe legnagyobb bánatunkra már hajnali 3-kor megérkeztünk. Sajnos a busz végállomása nem a román főváros volt, ezért is volt, hogy előző délután 3-kor indultunk. Nekünk jó lett volna egy esti indulás, akkor Isztambulban is több időnk van, és nem ilyen kényelmetlen az érkezés. Még az volt a szerencsénk, hogy a buszpályaudvaron az utaztató cégnek volt egy kis irodája váróhelyiséggel, ahol a többszemélyes ülésekre ledőlve tudtunk aludni reggelig. Aztán ahogy világos lett és megindult az élet, mi is felszedelőzködtünk és elmentünk a vasútállomásra, ahol megvettük az esti vonatjegyünket, és beadtuk a csomagmegőrzőbe a hátizsákunkat, amiket két nagyon mogorva néni vett át. A két állomás közti utazás alatt a szép új szőnyegtáskámat felvágták, még jó, hogy nem volt benne semmi, amit kivehettek volna. A vágás látványa viszont igencsak elszomorított.

Bukarestben azért álltunk meg egy napra, mert egyébként sosem jönnénk ide. Egy nagy látványossága van, a Parlament épülete, vagy inkább, ahogy mondják, a palotája. Még Ceucescu kezdte építeni a ’80-as években, de már nem tudta befejezni a forradalom miatt a monstrum épületet. 7 templomot romboltak le és egy egész városrészt, hogy ezt a palotát ide felhúzhassák. Egy dombon áll, van vagy 15 emelete összesen, felszínen és a domb belsejében is. Mindent felhasználtak benne, ami drága. Márványból készült az összes burkolás, az oszlopok, kristálycsillárok lógnak a mennyezetről, hatalmas faragott fa ajtók osztják meg a tereket, amik még így is túlméretezettek. A képviselőknek vannak itt irodáik, de a nagy hallokat reprezentációs célokra használják csak, kiadják cégeknek. A minőség sajnos sok helyen szocialista, a márványlépcsőt széleit leverték, az ajtó szorul, a wc-n nincsen kilincs.

A délután többi részében Irinával, egy szociológiát és antropológiát hallgató román lánnyal csatangoltunk a bukaresti utcákon. Elvitt minket két modern galériába és közben hangulatos utcákon, parkokon sétáltunk keresztül. A vonatunk aztán este érkezett meg Sepsiszentgyörgyre, ahol kedves barátok vártak minket az állomáson, és ahol olyan sok idő után újra magyar szót hallottunk az utcán. Barátaink Kézdivásárhelyről valók, így várt még ránk egy rövid autózás, majd egy finom vacsora, amit pálinkával indítottunk!

213-214. nap

február 26-27.

Reggel ismét pálinkával ültünk az asztalhoz, hiába kiéheztünk a hazai ízekre. Az első napunk békés nyugalomban telt el. Jól kialudtuk magunkat, finomakat ettünk és sétálgattunk a főtéren, megnéztük a múzeumot, a régi céhek érdekes eszközeit és a Zsuzsi és Andris babákat. Ez utóbbi egy régi gyermekújság pályázatára érkezett sok baba, mindegyik a készítőjének tájegysége szerint beöltöztetve viseletbe, amit a gyerekek varrtak.

Másnap kimentünk Lemhénybe, megcsodáltuk házigazdáink szép házát, körülnéztünk az udvaron, kicsit a gazdaságban. Még a nagymamát is meglátogattuk, aki a falu legvégén lakik egy csodaszép fekvésű birtokon. A konfortok hiányában inkább elköltöznek innen az emrek, pedig lélek ennél szebb helyet nehezen tud elképzelni lakni.

Igazi magyar vendégszeretet, ismerős élethelyzetek. Sokat tudnánk történelmi vonatkozásokról, hagyományról írni, de hát már szinte itthon vagyunk. ITT KÉPALMUNK.

A buszunk délután 5-kor indult Budapest felé. Kedves búcsúzás után felszálltunk utunk utolsó buszútjára, ami utólag az egyik legvacakabbnak bizonyult. Elég gyakran álltunk meg pihenni, amikoris felgyújtották az összes villanyt, nehogy aludni lehessen. Hajnali 5-kor értünk Dabasra, ahol már vártak minket Sanyi szülei, hogy Jászberénybe, az otthoni környezetbe vigyenek. Délutánra, meglepetésként, az én édesanyámék is megérkeztek, így együtt örültünk egymásnak.

Érkezés Jászberénybe

215. nap

február 28. csütörtök

Hajnali 5-kor értünk Dabasra, ahol már vártak minket Sanyi szülei, hogy Jászberénybe, az otthoni környezetbe vigyenek. Délutánra, meglepetésként, az én édesanyámék is megérkeztek, így együtt örültünk egymásnak.

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu