Dél-India

Mysore

153. nap

december 28. péntek

Kipihentük a tegnapi nagy utazást, már amennyire az utcáról beszűrődő hangzavar engedte. Hamar váltottunk is szobát, szerencsére éppen költözött ki egy fiatalember a csendesebb részről, mert egyébként tele van a hotel. Mysore egy viszonylag nyugodt városnak tűnik, hiába lakják több, mint 700 ezren. Nem nyomulnak túlzottan a turistákra. Persze, szólongatnak, de nem vészes. Rengeteg banánárus van az utcákon, körülöttük sárgállik a föld a kosárba rakott gyümölcs fürtjeitől. Lehet enni az utcán papaya-t is. A nagy, ovális gyümölcsöt cikkekre vágva árulják, igen finom!

Egyik látványosság itt a maharadzsa palotája, már megint :-). Ez nem egy olyan ősi dolog, az 1800-as évek végén leégett az eredeti, és egy angol építész építette újra. Iszlám és hindu stílus jellemzi egyszerre, bár nekünk sok tekintetben európainak tűnt. Hiába, az angol építész nem tagadta meg önmagát! Szép épület, festett üvegablakokkal, nagy terekkel, csarnokokkal, de nem nyűgözött le minket túlzottan. Lehet, hogy a meleg miatt is volt.

Ma sokat ültünk a gép előtt is. Válaszolgattam a karácsonyi üdvözletekre, meg a törökországi, iráni út kapcsán szörföltünk a világhálón. Jógakurzust is keresgettünk, de nem sok sikerrel.

154. nap

december 29. szombat

Napi program: vásárlás. Sanyi kapott egy kockás nadrágot, Sári egy indiai öltözéket. Ebben aztán jól ki is merültünk. Igaz, még elmentünk a piacra is. Megérte! Felfedeztük benne a banán nagyker.-t, igazi élmény volt! Rengeteg-rengeteg banán fürtökben lógott felülről, de nagy fürtökben, ahogy a fáról leszedik. Alul még zöldek voltak a gyümölcsök, felfelé egyre érettebbek. A banánlevelet is hasznosítják, egyforma darabokra vágva az étkezdékben a tálcán terítőként, tányérként használják. A sok-sok virág volt a másik nagy élmény. Hatalmas halmokban állt a jázmin, rózsa, büdöske, amiből mérlegen mérték ki a mennyiségeket, majd fűzték hosszú füzérekbe, hogy aztán az emberek a templomban felajánlják az isteneknek. Sok nő a hajában is hord virágot.

Este eljutottunk a vidámparkba. Először csak valami nagy tömeget láttunk, meg fényeket. Ahogy bejutottunk a területre, először egy csomó áruson kellett magunkat keresztülverekedni, aztán tűntek csak fel a szórakoztató mindenfélék. Volt óriáskerék, hajóhinta, dodzsem, mindenféle körhinta gyerekeknek, még olyan hinta is, ami átfordult teljesen. Jó sokan voltak! Valami fesztivál volt, aminek pár nap múlva lett vége.

155. nap

december 30. vasárnap

Jól elvagyunk ebben a városban, bár nevezetességekben nem annyira bővelkedik. Délelőtt megkerestük a város katedrálisát, a Szt. Filoména templomot. Az angol mise persze hajnalban volt, most éppen egy esküvőbe botlottunk. A templom karácsonyi díszítésén túl egy virágos ív is gyönyörködtette a násznépet az ifjú pár felett, akik egyáltalán nem tűntek boldognak. Olyan „tessék, most házasodni kell” arcot vágtak. A menyasszony fehér száriban volt, fátyollal.

Ellátogattunk még a város fölé magasodó hegyre, ami egy hindu zarándokhely. Ijesztő volt az ott lévő tömeg, rengeteg árus persze (vettünk is egy új pénztárcát), és az emberek mind tolultak a nagy templomba, ami ráadásul nem is volt olyan különleges. Ebben jól érezhető, mennyivel jobban él a hagyomány erre, mert habár legtöbben hétvégi kirándulásra jönnek, mégis zarándokhelyeket keresnek fel, és legtöbben őszintén fejezik ki hódolatukat. Néhány csoport teljesen fekete ruhában volt, ők hosszabb, rituálékkal teli zarándoklaton voltak, pl. végig mezítláb járnak.

Mi egy 20 rúpiás expressz jegyet vettünk, amivel egy rövid soron át bementünk. A sorban álló igazi zarándokok nem fizettek. Lehetőség volt 100 rúpiáért „azonnali belépést” is venni, igen sok rétegre bomlik itt is az indiai társadalom. Érdekesség, hogy ahogyan katolikusok  szolgáltatnak misét különböző célokért (alapvetően csak emberekért, főleg halottakért), úgy itt is lehetet hindu puját kérni speciális dolgokra. A közlekedés igen veszélyes dolog, főleg itt, tehát valószínűleg a járművek pujája lehet a legnépszerűbb. Míg motor és riksa puja 50 Rs, addig egy teherautóért való könyörgés már 200 Rs. A kilátás tényleg szép volt. Lefelé gyalog mentünk egy csomó lépcsőn.

Este még megcsodáltuk a palota díszkivilágítását, ami hetente egyszer, 1 óra hosszat tart. 97 000 égővel világítják ki az épületet, tényleg impozáns látvány az ezernyi apró fény! Aztán felültünk az éjszakai vonatunkra. A jegyünk két, egymástól messze eső helyre szólt. A turistáknak fenntartott 2 jegyből az egyik már elkelt, egy plusz jegyet úgy kellett kikönyörögni a kasszánál. Egy fiatal lányé volt a másik turistajegy, aki nem találta ki magától, hogy cserélni szeretnénk vele, de végül egy indiai fiú felajánlotta, hogy majd ő alszik a messzebbi helyen. Igazán kedves volt tőle, mert az egész családja viszont ott aludt mellettünk.

Kanchipuram

156. nap

december 31. hétfő

Az év utolsó napján hajnalban keltünk, hogy még a végállomás nagyváros előtt le tudjunk szállni. Sikerült is, még sötét volt. Az állomáson a harmadik ember mutatott csak valamerre, így jelezvén csatlakozó vonatunk platformját. Kétkedve elindultunk az állomás sötét oldala felé… a végén futva értük el a csatlakozást is, a vonat csodák csodájára alig késett. Hamarosan Kanchipuram-ba érkeztünk. Ez egy nem túl szimpatikus város, de jó pár nevezetes temploma van, megnézzük őket és megyünk is tovább.

A legrégibb a hetedik századból való, a Pallava-dinasztia korából, akiknek fővárosuk is volt ez a település. Különleges volt ilyen korán meglátogatni néhány szent helyet, még senki nem volt rajtunk kívül, turisták sem, és árusok sem nyomultak ránk. A szentélybe egyik templomban sem tudtunk bemenni, mert csak a hindukat engedik be. Az egyik a méreteivel nyűgözött le minket, egy másik pedig a különleges kőfaragásaival 96 oszlopon. Az utóbbi egy egész csarnok volt.

A riksás elvitt minket egy selyemszövő műhelybe is, Kanchipuram nem csak a templomairól, hanem a selymeiről is híres. Persze vennünk kellett volna valamit, de mi megelégedtünk azzal, hogy megszemléltük a szövőszéket, meg ahogyan dolgozott rajta éppen valaki. Bár kötve hiszem, hogy ma is ilyen kezdetleges módszerekkel, teljesen kézimunkával szövik a selymeket, ahol egy vég szárinak való anyag elkészítése 15 napba telik. Nagy valószínűséggel csak a kirakat kedvéért volt odaültetve az illető. Sanyi: Sári kétkedése logikus, de bizony ehhez a finom munkához drágák a szövőgépek, képezni kell a munkaerőt. Itt, a harmadik világban, gazdaságosabb primitív szövőszéken emberekkel dolgoztatni, sajnos sokszor gyerekeket fognak be munkára iskola helyett.

Mamallapuram

156. nap

december 31. Szilveszter

Kétórányi forró buszozás után érkeztünk Mamallapuram-ba. Ez egy kisváros a tengerparton, csak 12 000 ember lakja. Könnyű eligazodni benne, még riksázni sem kell. Sejtettük, hogy nem lesz egyszerű a szálláskeresés, így is volt. 4-5 helyet végigkérdeztünk, egyikben sem volt már hely, ahol meg lett volna, az túl drága volt. Végül csak akadt egy kis szoba elfogadható áron (2700 Ft), bár még ez is kétszer több volt, mint amennyit mi egy szobáért általában fizetni szoktunk. Két éjszaka után költöztünk, mert sötét volt a szoba. Sikerült találnunk egy másikat közvetlenül a parton. Bár sajnos az ablakunkból nem látszik a tenger, de van nagy közös terasz, ahonnan jól lehet lesni a tajtékzó hullámokat.

Későn ebédeltünk, így vacsoraidőben még csak egy bambira ültünk be. Az asztalunknál azonban egy kedves német-amerikai pár vacsizott és nagyon kellemesen elbeszélgettünk velük.  A szilveszteri ünnepi vacsoránkat egy tengerparti hangulatos helyen költöttük el, pálmalevélből volt a tető (fal persze semmi) és a székek a tengerparti homokban álltak. Rendeltünk egy sört, az otthoninál is magasabb árak mellett az egész út során alig iszunk alkoholt, és ez úton is jelezzük, hazaérkezésünk után mindenkire számítunk, hogy behozzuk a lemaradásunkat!

Egy méretes halra mutattunk az étel rendelésekor, 5-6 friss jószágból válogathattunk. Sajnos a rugalmas árképzéssel együtt járt a rémes időgazdálkodás, így két óra múlva két egészen más sült halat sikerült kihozatni a konyhából (mindketten többször bementünk). Szerencsére minden várakozást elfeledtetett, hogy az ízletes állat kitűnően volt elkészítve, bőségesen jól laktunk. Az étteremben jó kis indiai klasszikus zene szólt, és a szemben ülő német házaspárral is beszélgettünk. Aztán próbáltunk feleleveníteni, miket is csináltunk azokon a szilvesztereken, amiket még külön ünnepeltünk.

Táncos buli sehol nem volt, ill. egy elegáns szállodában rendeztek egy partit, de hát azt nem nekünk találták ki. Bár elfilozofáltunk rajta, kettőnknek 35 000 Ft lett volna, plusz az öltözék, amit még sebtiben be kellett volna szereznünk. Elmentünk az éjféli misére is, aminek az átélésében sokat rontott, hogy tamil nyelven szólt, illetve az előző éjjel csak vonaton aludtunk. Igazi falusi közösség volt: egyszerű, de szépen előkészített ruhákban, férfiak nők külön ültek, sokan a földön. Egész más volt a hangulat, mint karácsonykor Bombay-ban, bármikor otthon…

A napokban próbáltuk összefoglalni a 2007-es évet: lakás-átalakítás, ökumenikus esküvő szervezése, illetve lelki rákészülés, lakodalom plusz egy nagy buli barátoknak, miközben Sári patikáját feldúlta a kormány és Sanyi projektjét egy tapasztalatlan vezető. Aztán rövid nászút és a 200 napos út tervezése (pl. 9 országba kell vízum, némelyik egész kacifántos feltételekkel), majd az év második felében beutaztuk fél Ázsiát. Hát, kevés mozgalmasabb évre számítunk…

Jó volt egy misével átmenni az újévbe, a környékről még tűzijáték hangjai is szóltak, de hiányzott a pezsgő-pukkantgatás és az őszinte újév köszöntések. Itt ennek az ünnepnek nincs gyökere, tartalma.

Még ekkor, fél kettőkor sem volt hűvös (min. 24 fok), a kendőmre sem lett volna igazán szükség, de jó volt a szúnyogok ellen. Itt egyébként is furcsán értelmezik a tél fogalmát. Tényleg nincs 45 fok, csak 30 napközben, ezért aztán a gyerekekre sapkát adnak este, néhány felnőttön is lehetett látni napközben sísapkát. Én ezt nem értem…

157-159. nap

2008. január 1- 3.

A városka házai előtt nincsen igazán jó strand, halászcsónakok és szemét uralja a területet. Kicsit feljebb kell sétálni, ahol már lehet fürödni. Van egy elegáns szállodakomplexum, azok tisztán tartják azt a részt. Minden nap fürödtünk, bár úszni nem lehetett, ugyanis az erős szél miatt olyan méretesek és haragosak voltak a hullámok. Nagyon sós a víz és nagyon nagy a hullámok ereje, simán ledönti az embert a lábáról. Azt is megtapasztalhattam, milyen, amikor elborít és csak sodor, amerre ő akar, semmit nem lehet tenni ellene. Sanyi az úszással próbálkozott, de hamar kimerült, olyan erős volt a víz sodrása. Kevesen fürödtek, még a nyugatiak közül is, ők is főleg csak heverésztek a napon. Indiaiak pedig alig, pedig újévkor sokan voltak, sétálgattak a parton. Főleg férfiak korzóztak, esetleg családok. Az egyik apa nagyon féltette a fiát, hogy elviszi a víz, így mikor a 10 év körüli gyerek ragaszkodott ahhoz, hogy ő bizony kipróbálja a hullámokat, együtt ültek teljes ruházattal (ing, vasalt szövetnadrág) a homokban a hullámverés szélén, ott nyaldosták őket körbe a hullámok. A férfi is már csuromvizes volt, de erősen fogta a fiút.

Egzotikus szolgáltatásként lovaglást ajánlanak néhányan a parton, Sanyi be is nevezett rá. Szerintem ő volt közel s távol az egyetlen, aki magától fel bírt ülni a lóra és menni vele. A többi próbálkozó gyerek volt, vagy olyan fiatal, akit fel kellett tolni az állatra, és csak a fénykép kedvéért ült rajta. Igazán kedves jól irányítható állat volt, még az ügetni is sikerült a naplementében az óceán homokjában. A legizgalmasabb rész a fizetés volt, láttam, hogy az indiai gyerekek szülei egy vagy kér kör sétáért 100 Rs-t fizettek. Velem nem kellett sétálni és egyébként is csak egyedül ületem a lovon ezért 50 Rs-t nyújtottam (250 Ft kb. 10 percért). Hú, azt a képet, amit vágott a ló tulajdonosa, nehéz leírni! Meglepetésében még azt is elfelejtette, hogy három vagy ötszáz pénzt kér! Jó kedvem volt, csak mosolyogtam és tartottam az 50 Rs-t, „ez az ár, amit itt fizetnek az emberek” mondtam. Mérgesen elment. Vagy 5 percig somfordált körülöttünk, aztán végül csak odajött az 50 rúpiáért. Aznap már nem volt több kuncsaftja. Sajnos ilyen igényekkel naponta sokszor találkozunk, sokszor nem sikerül flottul reagálni rájuk.

Nagyon sok a nyugati turista, mindenféle náció. Svédek, svájciak, spanyolok, sok francia, német. A legtöbbje 1-1 hónapra érkezett Indiába, több család is van közöttük, gyerekekkel. A boltok is olyan áruval vannak tele, amik tetszenek a turistáknak, olyan ruhadarabokkal, amik otthon is hordhatók. A furcsa az, hogy a vendéglők szinte csak európai ételeket szolgálnak fel meg friss halat, rákot, de dél-indiai étkeket nem. Kicsit kintebb kell menni a turistás részből ahhoz, hogy indiait tudjunk enni. Ízlik, és sokkal olcsóbb is. Most már egyre jobban sikerül kiismernünk magunkat az elnevezések között. Még egy alkalommal ettünk drágábban, akkor is friss tengeri eledelt.

Mamallapuram nem csak a tengerpartjáról nevezetes, hanem a templomairól is. Ugyanaz a dinasztia, a Pallavák, akik Kanchipuramban is építkeztek, itt is építettek templomokat a VII. században. Az egyik közvetlenül a tengerparton áll, már építettek is a modern időkben egy gátat, ami védi a sós víz romboló hatásától. A másik egy 5 templomból álló együttes, amit 200 éve az angolok ástak ki a homokból. Talán ezért is maradt meg ilyen jó állapotban, mert védve volt az időjárás viszontagságaitól. Mindegyik egy-egy kőből lett kifaragva. Itt fennmaradt egy életnagyságú elefánt is, tényleg olyan, mintha igazi lenne! Fantasztikus, hogy 1300 év távlatából így fennmaradtak szent helyek! A városka feletti dombon is vannak még templomok ugyanebből az időből, hol kevésbé, hol jobban díszesebbek, mindegyik egy-egy hatalmas kőbe lett kivájva.

A belépőt itt is aranyáron mérik, de csak a külföldieknek. Indiaiaknak 20 rúpia a belépő (100Ft), külföldieknek 250 (1250 Ft). Oké, hogy a nyugatiaknak több pénzük van, magasabb belépőt kérnek, az oroszoknál is kétszer annyit kellett fizetnünk, mint a helyieknek. De hogy tízszer annyit!? Ráadásul az indiaiak közük sem a legszegényebb réteg jár országot látni, hanem a tehetősebbek, akik ki bírnának fizetni magasabb belépőt is, mint 2 liter palackos víz ára. Szinte az összes jelentős látnivalónál ugyanez a helyzet.

Esténként jó szórakozásnak bizonyult a táncfesztivál. Háttérként az ősi faragások szolgáltak, az előtt táncoltak színes ruhákban, jellegzetesen indiai hajviselettel, kifestve, kifinomult mozgással a táncosnők. A legérdekesebbek a szakrális célú, isteneket dicsőítő, szent írásokból jeleneteket bemutató táncok voltak. Ezekben a táncokban csak nők vettek részt, ruháik több ezer éves hagyományt követtek. Ezeket a táncokat mutatták be hercegek, királyok szórakoztatására is, persze ebben az esetben más aspektusok domborodtak ki.

A néptánc alapvetően hasonló elemekből épül fel, de egyrészt szabadabb, itt-ott férfi is megjelenhet benne, másrészt figuráiban kevésbé változatos, talán jobban a táncos szórakoztatása a célja. Talán a pávatánc volt a legmókásabb.

Pondicherry

160. nap

január 4. péntek

Elvileg ma kezdődik a Jógafesztivál Pondicherryben, vagy ahogyan csak erre emlegetik, Pondiban. A harmadik telefonos érdeklődéskor derült csak ki, hogy ma csak regisztráció van. Délután majd az is kiderül, hogy teljesen más az egész, mint amit telefonon mondtak. Úgy tűnik, itt a szubkontinensen minden információ a szájról szájra terjedő legendákhoz hasonlít.

Sári ma is kapott egy kis extra alvási időt, amíg én héttől jógázni voltam. Jól tanít ez a tanár, de inkább csak a mozgást. Azt az egészet, nevezzük jobb híján életfilozófiának, amit a jóga jelent, nem nagyon adja át. A következő 3 napban igazán sokat tanultunk arról, hogyan formáljuk a jógán keresztül a testet és a lelket, az egész személyiséget, no de ne vágjunk a dolgok elébe.

Továbbra is esik az eső, ez lelkileg sokat segít, hogy egy kényelmes délelőtt után elhagyjuk az óceán partját. Kettő fele érkezünk Pondiba. A falusi élet után kissé sokkol a városi buszpályaudvar tömege, gyorsan le is adjuk a hátzsákokat a csomagmegőrzőbe, az egyik legkimerítőbb dolog zsákkal szállást keresni.

A jógafesztivál regisztrációs helyén kapunk programot. Csak a jóga aszana versenyzőknek kell regisztrálni, a hatos jógaórán kívül csak előadások és demonstrációk vannak. Csalódott vagyok, vigaszt csak a húzós díj megspórolása ad. Utólag azt hiszem, jó volt ez így. Szerettem volna egyhetes kurzusra menni, de minden komoly hely minimum egy hónapnyi tartózkodást kér, ennyi idő kell, hogy az elméleti alapot a gyakorlatban is használható módon adják át. Erre most kettőnknek nem volt ideje, viszont a következő napok adtak egy mély metszetet.

A szálláskeresést és a régi város felderítését összekötöttük. Pondicherry francia gyarmat volt, az óceán menti 1,5 x 0,5 km-es terület ma is jól tükrözi ezt a  franciás hangulatot. Ellenben az indiai zsúfolt, anarchikus részekkel, itt letisztult, egyszerű formákat követnek a házak, szinte mindegyik fehér és rengeteg a zöld, mármint a fák, bokrok. A legnagyobb áldás a nagy zaj hiánya, utcai árusok is csak alig vannak, viszont India legjobb szupermarketjeit itt láttuk. Egyszerűen csak jó itt sétálni. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy ezen az itt különlegesnek számító hangulaton túl nincs igazán érdekes látvány a városban, talán csak a vasárnap este a korzón parádézó rendőrségi zenekar, meg a franciás egyenruhájuk.

Négy utcányira vettünk ki szobát a parttól, a tenger közelében már minden tele volt. Innen minden max. 10 perc gyalog, a konferencia sátra is. Este rémesen formális volt a megnyitó, de érdekes volt az indiai klasszikus zene koncert.

161-163. nap

január 5-7.

Reggel hatra mondták a tengerpartra épített sátorban a jóga órát. Negyed hétig jelét sem láttam annak, hogy itt lesz valami, kedvetlenül sétáltam fel s alá a parton, figyeltem a nyüzsgést. Csalódottságot hozott, hogy mennyire nem látni a kocogók, sétálók, ücsörgők között senkit, aki egy kicsit is felvillantaná India gazdag örökségét. A torna magas rúgásokban merül ki, meditáló póznak, jóga gyakorlatoknak nyoma sincs. Újabb érv azon feltevés mellett, hogy az indiai hétköznapokban alig van jelen guruk tudása, nehéz is a lelke mélyéről tanító mestereket találni.

30-40 perc késéssel egy kis jógacsoport mégis összeverődik, megérkezik Amma is, a tanár. Nagyon egyszerű gyakorlatokat végzünk, nem is sokat, de mégis egy sokkal nagyobb szeletet ad át jógából nekem, mint eddig bárki. Rövid meditációval indítottunk, majd ebben az összeszedett állapotban néhány bemelegítő gyakorlaton át felültünk, felálltunk. Mindvégig érdekes összefüggéseket magyarázott. Néhány tanítvánnyal elénekelték a Nap 12 nevét. A másfél órában csak néhány „igazi” aszanának jutott-maradt hely, egy egész új Nap üdvözlést tanultunk (aszana tornagyakorlathoz hasonlítható, de egy átfogóbb fogalom, művelet, ritmus, légzés is hozzátartozik). A levezetés legalább annyira esszenciális, mint a bemelegítés, az izmok összehúzását relaxációval oldottuk. Tényleg teljesebb lett így az aszanák hatása.

Amma Amerikában született, egy Pondicherryben 150 éve élő guru generációtól tanult. Érdekes módon egyáltalán nem tűnt hajlékonynak, pontosan, ügyesen csinálta a gyakorlatokat, de ennyi, pedig min. 30 éve a jóga élete központja. Nagy tudása és átlátása viszont nagyon hamar kiderült, főleg, hogy ehhez jó rendszerező és kifejező képesség társul.

Reggeli után már Sárival jöttünk az előadásokat hallgatni, amik 1 órát csúsztak. Az első nap alatt sok, a jógával komolyan foglalkozó ember előadásából egész széles képet sikerült kialakítani, mi is a jóga. Röviden, a jóga életmód, alkalmazott filozófia, egy olyan út, amelyen fontos a test alakítása, de a fő cél a teljesség felé haladás.

• Amit Sanyi megértett a jógáról A jógafesztivál elméleti tartalmának összefoglalása az én görbe tükrümön keresztül. (külön cikk)  

Ebédelni elhívtak a történésekkel kicsit jobban barátságban lévő fehér fiatalok. Kiderült, hogy féléves jóga kurzuson vannak Amma asramjában, a beszélgetésben is inkább egy személyiségfejlődésről beszéltek, mint technikák tanulásáról. Teljesen normális, 20-as éveikben járó, szektásságtól távol álló fiatalok voltak, még a fesztiválon is előadtak. Tanáraikat, főleg Ammát, gurujuknak tekintették. Azt hiszem, itt kapott számomra a guru igazi jelentést. Valaki, aki jóval előttünk jár fejlődésben, aki főleg példát mutat, tudást oszt meg, de néha szigorral terel is. Itt a tisztelet nem vak hit, hanem meggyőződés.

Az esti kulturális programban helyi fiatalok adtak elő régről felelevenített táncokat, ezek többsége hindu isteneket dicsőített, hőstetteikről mesélt. Sokszor a történések csak a nézők képzeletének segítségével jelennek meg. Amma asramja tanítja ezt a hagyományőrző csoportot. A fiúk hagyományosan nem táncolnak, így ők csoportos gyakorlatokat mutattak be.

Második nap reggel Sári eljött a jógaórára, de annyira nem jött be neki, főleg a meditáció esik tőle távol. Innen pont odaértünk egy angol misére, ahol a püspök ünnepelt egy évfordulót és a hitet hozó francia misszionáriusokat. Szerencsére nem volt sok a formalitás, de sajnos a szentbeszéd gyengécskére sikerült. Mindhárom katolikus templom teljesen európai stílusban épült, ehhez nem is lehet itt művészeket találni, az ólomüvegek, szobrok hajón érkeztek.

A vasárnapi jógaelőadások főleg alkalmazásokról szóltak. A legérdekesebb az elhízás kezeléséről szólt. Az előadó évtizedes gyakorlattal a háta mögött mutatta meg, milyen gyakorlatokat tanítanak a 3 hetes kurzusukon, hogyan egyszerűsítik az egyes pózokat és meddig jut el általában az elhízott. Ez sem csodaszer, főleg eszközt ad. A 3 hét alatt tanultakat még sokáig kell gyakorolni, de már ez idő alatt is 5-8 kg a fogyás, de ami ennél is fontosabb, az étvágy is csökkenthető bizonyos aszanákkal. Női problémák orvoslására is elhangzottak jógi javaslatok.

Sokszor kicsit exhibicionistának tartottuk a különböző jóga hajlékonysági gyakorlatokat bemutatókat. Nehéz elképzelni, hogy nem tolódott el náluk a jóga fókusza a teljesítmény fele, bár főleg a másnapi versenyzők között, többen nagyon kiegyensúlyozottnak tűntek.

A jóga aszana verseny elméleti és gyakorlati részből állt, de sajnos a másodikkal – főleg nyelvi nehézségek miatt – nem kerültünk kapcsolatba. Az elsőben a versenyzők kb. 8 kötelezően választott aszanát mutattak be 5 tagú pontozó zsűri előtt. Kötelező típusok: előre hajló, hátra hajló, tekeredő, földön ülő, stb. A legfontosabb a ritmus és a mozgások szépsége volt, bár értékelték a kiválasztott aszanákban a hajlítások nehézségét is.

A jóga testi csodáinak szemléltetésében egy 74 éves bácsi jeleskedett, döbbenetes kézenálló pózt csinált és a fiatalokkal összemérhető volt a hajlékonysága. Egy nénit is mutattak hasonló korral és hasonló fizikai kondíciókkal. Sajnos azonban az is felvillant, hogy a szellemi frissesség megőrzésére nem elegendő jóga gyakorlatokat csinálni.

A kulturális programból még egy törzsi tánchoz hasonló darab fogott meg minket. 4-4 táncos állt a színpad két oldalán, mindegyik csapathoz volt egy dobos, de minden táncosnál is volt egy dob. Az egész 40 perces bemutató nem szólt másról, mint hogy hol egyik, hol másik csoportból egy-egy ember kijön középre és megmutatja mit tud. Attól lett az egész nagyon izgalmas, ahogyan teljesen belelovallták egymást és csak még, még, még… Az egész sátrat bejárta az őserő.

164. nap

január 8. kedd

Tegnap Ammát kérdeztük a templomi erotikus szobrok és az indiaiak mai zárkózott kultúrájáról. Sajnos azt az elképzelésemet támasztotta alá, hogy csak régen volt meg ez a speciális harmónia a szexualitás és köznapi viselkedés között. A káma szutra keletkezésének idején szerinte az erős közösségi erkölcs lehetővé tette ezeknek az intim dolgoknak publikus megosztását. Fantasztikus dolog lehet ez, hiszen a házasságoknak egy központi részére lehetett akkoriban útmutatásokat kapni, külső bátorítással fejlődni. Talán ennek az atmoszférának a terméke a Káma szutra is. Igazán sajnálatos, hogy erre az időre már csak a templomi szobrok emlékeztetnek. Amma a portugál hittérítőket okolja, de attól tartok, a jóval nagyobb muzulmánoknak is meg van ebben a része.

A beszélgetés kapcsán meghívást kaptunk a mai Guru pujára, évfordulós szertartásra. Jó kis motort béreltünk és még tájékozódás is egész jól ment (minden sarkon megkérdeztünk valakit, legfeljebb az első kanyarig tudják itt elmondani az utat). Egy kellemes, csendes, fás terület veszi körül ezt a templomot. Sajnos az önkormányzat szemet vetett rá, már 18 éve pereskednek, jogilag vissza kell majd adniuk, de húzzák az időt.

Amíg a köznapi embert elégetik, addig a szenteket eltemetik, hogy jó energiáikat megőrizzék. A 134 éve távozott alapító sírja fölé van a központi szentély emelve, kicsi, sötét kápolna, szimbolizálja, hogy a jó ott lakozik a szív barlangjának sötétjében. Amma férje is ennek az asramnak volt a guruja, 13 éve halt meg. Érdekes módon ő csak félig volt indiai, felesége halála után 50-nes éveiig Kanadában élt, gyermekei is voltak. A jelenlegi guru Ammával a közös fiuk, de ő nem tűnik számunkra annyira átható egyéniségnek. Az indiaisodó családban van két unoka is, nagyon ügyesek, de nem tesz nekik jót a sok reflektorfény.

A puja reggel 4 fele kezdődött, a mi általunk is látott fő szertartás viszont csak dél fele volt. Élmény volt látni a szertartást, főleg, hogy magyarázatokat is kaptunk hozzá. Reggel a lingam megtisztítása az első lépés. Igen, egy fallikus szimbólumot használnak a természetfeletti megjelenítésére. Ha kicsit beleéljük magunkat a 4 bekezdéssel korábban vázolt milliőbe, akkor érhetjük, ez nem fantáziálások forrása, orgiák imádása, hanem az isteni termékenység, teremtés szimbóluma. Az a tény, hogy lingam minden istent reprezentálhat, azt a nézetet erősíti, amit sok hindu ki is mond, csak egy Isten van, a megnevezettek ennek különböző formái.

A második lépés a lingam díszítése virággal, rengeteg virággal, erre ment rá a délelőtt nagy része. Közben kint ment és ment az ének. A harmadik lépés a tűzgyújtás a „barlangban”. Ezt megelőzően azonban szertartásosan előkészített tálakon (áldás, tűz, a vivők szent jelekkel való ellátása) ételt viszünk az asramban eltemetett 5 gurunak. Praktikusan emlékezünk rájuk és kifejezzük a tiszteletünket. Az ételt később visszahozzák és különösebb ceremónia nélkül megeszik a többivel, ellenben a Biblia ószövetségi áldozataival.

A menet utoljára ért az alapító guru szentélyéhez, ahol függöny mögött végeztek szertartásokat, majd a guru tanításának világosságát jelképező lángot kihozták. Mindenki felé tartotta a kezét, majd a szeméhez, arcához, jelképezve, hogy ennek az útmutatásnak, jó erőnek a fényében szándékozik járni.

Ezután nagy körökben sok száz ember ült le a földre, mindenkinek elé – ugyancsak a földre – pálmafalevelet adtak és kezdődött a lakoma. Kb. 6-8 féle dolog került a levélre, ahonnan kézzel fogyasztottuk el. Nagyon más erre a lakoma fogalma, az összes fogást egyszerre „adják ki”, alig beszélgetnek evés közben, és könnyen megesik, hogy az új terítés miatt az étel végeztével fel is kell állni. Az indiaiak általában nagyon kevés időt töltenek az asztalnál, szerencsére nem is kapkodnak, de ha befejezték, már mennek is. Még kicsit nézelődtünk, aztán szertartásos, de nagyon normális búcsút vettünk Ammától a szentély előtt, banánt kaptunk útravalónak.

Auroville a délutáni cél, a béke és az emberi egység filozófiáját megvalósító település. Röviden a források: Sri Aurobindo egészen húszas éveiig Angliába nevelkedett, a század elején hazájának függetlenségéért tevékenykedett, majd súlyos  kudarcai elfordították a politikától. Az általa belső jógaként felfedezett úton mély spirituális élményei voltak. Pondicherryben telepedett le, ahol egy idő után kénytelen volt a követőinek asramot alapítani, csak hogy gördülékenyebb legyen hétköznapi élet, de a lelki fejlődést mindenki saját módján teszi. Aurobindo lelki társa lett egy francia művészlélek, akit ma mindenki csak a „Mother”, anya néven emleget.

A Mother elméjében született az egyetlen nemzethez sem tartozó közösség, amely Aurobindo filozófiáján alapul. 40 országból 2000 ember él itt, korábban hatalmas figyelmet, támogatást kapott a nyugatról, de sajnos korrupciós ügyek elzárták a támogatások csapját, sőt drogok és prostitúció is megjelent. Az indiai kormány átvette a közösség anyagi irányítását. Sajnos az alapítás idején még nem voltak nyilvánvalóak a szocializmus buktatói, így Auroville közössége hasonló mellékhatásokon ment át, mint pl. kishazánk.

A nehézségeknek közel sincs vége, de lassan-lassan fejlődik a projekt, néhány igen jó dolgot is láttunk, de igazából nem lehet betekinteni a színfalak mögé. Az interneten rengeteg anyag lehet a helyről.

Trichy

165. nap

január 9. szerda

Trichybe hajnalok hajnalán indultunk, az előre megérdeklődött 6 órás buszt akartuk elcsípni. Persze azt mondták, ilyen nincs, így végül először egy közelebbi helyre mentünk, és ott szálltunk fel a trichy buszra. De félúton azt is lecseréltük egy kényelmesebbre, amin szélesebbek és magasabbak az ülések, aludni is tudtunk. Azok a buszok, ahol az egyik oldalon három szék van egymás mellett, másikon kettő, nagyon kényelmetlenek nekünk. Kicsi a hely a lábunknak, és a vállunk sem fél el rendesen, még én is lelógok az ülésről, nemhogy Sanyi.

A szállások szerencsére a buszállomás közelében vannak, gyalog is alig pár percre találtunk jó helyet egy hangulatos, belső kertes szállodában, ahol a recepciós is nagyon kedves volt. Igaz, a mi szobánk nem a kertre néz, de tágas, kényelmes. Étkezdékben sincs hiány, szinten minden épületben lehet enni vagy inni, és igazán olcsón. Muszáj volt kicsit szusszannunk, mielőtt nekivágtunk a városnak, annyira kimerített a nagy meleg minket.

Trichynek 3 nevezetes temploma van, a két távolabbival kezdtük. Az egyik közülük a legnagyobb Indiában, hatalmas tornyokkal, gopuramokkal, óriás terekkel, termekkel, rengeteg kisebb-nagyobb szentéllyel, sok-sok faragással és zarándokokkal, akik hordták a kókuszdiót, banánt, virágfüzért az isteneknek. Ismét találkoztunk templomi elefánttal, aminek az volt a dolga, hogy némi ellenszolgáltatás fejében megáldja az embereket, az elefánt ugyanis szent, istenségnek számít a hinduk szerint. Különösen Sanyinak tetszett meg a dolog, ki is próbáltuk, milyen az elefánt ormánya alatt állni. Az ormányába tett pénzt az állat jól idomítottan mindig a gazdájának továbbítja.

166. nap

január 10. csütörtök

Tegnap nagyon fárasztónak éreztük a déli meleget, így ma kora reggeli busszal indultunk el a 60 km-re fekvő Thanjavur városba. Tamil Nadu népsűrűsége négyszerese Magyarországénak, ráadásul minimális számú magánautó van itt. Mindezeket ismerve is döbbenetes, milyen sűrűn járnak a távolsági buszok, Thanjavurba 5 percenként, de valójában nincs olyan 100 km-en belüli város, ahová 10 percen belül ne indulna egy busz, de a 300 km-re (7 órányi út) eső nagyvárosba is 5 percenként mennek a buszok.

A thanjavuri buszállomáson egy nyugdíjas holland párral reggelizünk. Tiszteletre méltó, hogy koruk (és valószínűleg anyagi lehetőségeik) ellenére hátizsákkal, tömegközlekedéssel utaznak, Nepálban még túráztak is 7 napot, arra amerre mi. Amritsarban az Arany templom vendégházát ajánlják.

Először egy világörökség hindu templomot nézünk meg a X. századból. Nem csak szép, de harmonikusak a terei is, kitűnő faragásokat láttunk. A legmegkapóbb a szentély feletti torony. Itt szereztünk be egy főleg mantrákat (énekes ima) tartalmazó MP3 CD-t. A maharadzsa palotája kb. 1 km-re van. A kihallgatási termek és a kilátás a toronyból az említésre méltó. A könyvtárban láttunk pálmafa levélre írt „könyveket”. Azért lettek a dél-indiai írások betűi kerekek, mert az egyenes vonalak könnyen átszakítják a pálmafalevél rostjait.

A palotajegy vásárlásnál különleges sikerélményem volt. Diákjegyet kértem és a jegyárus lelkesen nézegette is a diákigazolványunkat. Kiderült azonban, hogy csak diák csoportok kaphatnak diákjegyet, nekik is kell egy levél az iskola igazgatójától (félelmetes a bürokrácia foka). Kellemesen beszélgettünk, én mondtam „Mo. kis ország, a diákcsoport is kicsi… A levél postán jön majd…”, a végső érv Sári képének szépsége volt, meg hogy a valóságban még inkább… Valójában számomra is meglepő módon végül félárú gyerekjegyet kaptunk.

Végre sikerült déli szundit tartanunk (igaz 4-kor). Utána vonatjegy vétel és bazár bejárása jött. Innen megosztok még egy jellemző történetet. Egy elég tip-top pizzériába ültünk be vacsizni, nem sűrűn van nyugati vendégük. A három pincérből kettő majdnem végig ott állt tőlünk 2 m-re, azt hiszem, végig minket néztek a szemük sarkából. Még a pizza kihozása előtt a kövérebb pincér kihozott egy szelet ajándék sütit (ez sajna nem jellemző). Bólintással köszöntem meg és a fiú láthatóan hálás volt, hogy nem keveredtünk az orális kommunikáció területére. Mikor már csak italunk volt, előkerítették a 3. pincért: „Akarnak még valamit?” hangzott az itt egyáltalán nem udvariatlan tőmondat. Számla, fizetés. Már éppen jövünk el, mikor felbátorodik a sütit hozó pincér és felteszi a kérdést: „Melyik országból valók?”, mindig erre kíváncsiak, de ez az eset különösen jól kifejezi, mennyivel inkább a kapcsolatteremtés a lényeg. Ennek a fiúnak, azt hiszem jelentős örömet okozott, hogy kérdését megválaszoltam: „Hungary.”

Ezzel a szóval azonban vigyázni kell! Sokan nem tudják, hogy mi fán terem Magyarország, még sosem hallottak róla, így az angol szót általában a hungry = éhes szóval azonosítják. Persze aztán jönnek a viccelődések, meg a visszakérdezés. Sokszor mát csak annyit mondunk, hogy Európából vagyunk, vagy, hogy Erdélyből (A Transsylvania szót szintén nem ismerik, de félreérteni sem lehet). Manapság meg jól tagoljuk: Hun-ga-ri, minden szótagot hangsúlyozva.

167. nap

január 11. péntek

A legnevezetesebb templom Trichyben  a Sziklatemplom. A város közepén áll egy hatalmas sziklatömb, aminek az oldalában egy Shiva-templomot építettek, a tetején pedig Ganes, az elefántfejű istenség temploma áll. A templomokba nem engednek be minket, csak a hindukat, de a kilátás igazán megéri a sok lépcső megmászását. Persze az orrunk alá dugtak egy papirost, miszerint adakoznunk kellene a templom javára, de szó nélkül elfogadták a válaszunkat, hogy ha nem engednek be a templomba, akkor ne is várjanak tőlünk pénzt.

Benéztünk még a jezsuita katedrálisba is. A francia Lourdes mintájára és stílusában épült hatalmas épület, körülvéve a még hatalmasabb jezsuita egyetemi campusszal. Kb. 10 000 diák tanul itt. Jó meleg lett, mire befejeztük a városnézésünket, igyekeztünk is vissza a szállásunkra. Kis pihenő után egy légkondis netkávézóban kerestünk menedéket, majd pedig felültünk egy buszra a keresztény asram felé, ahol pár napot el akarunk tölteni.

Shantivanam Ashram

168-172. nap

január 12-16.

Ez a kolostor, helyi elnevezéssel asram, Trichytől egy órányi buszozásra található, a Cauvery folyó mentén, ami a hinduk egyik szent folyója a 7 közül. Nagyon szép, békés helyen fekszik, a vörösre festett, banánlevéllel fedett kis kunyhók, amiben a szerzetesek élnek, banánligetben vannak szétszórva. A vendégek már modernebb épületekben kapnak elhelyezést. Vannak egyszerűbb, pici szobák, és újabb, tágasabb helyiségek, amikhez saját fürdőszoba is van. Persze hideg vízzel, de ez, ebben a (téli) melegben nem zavaró egyáltalán. A régi vendégszobák előtt hangulatosabb a kert, az új háznál kicsit kaotikus és rendetlen. Volt egy temploma is a közösségnek. Azért írom, hogy csak volt, mert most lebontották felét, hogy egy újat tudjanak építeni helyette. Homokos talajra épült megfelelő alapozás nélkül, és megsüllyedt. Egyedül a szentélyt hagyták meg. Ritkán tudnak Indiában több lépést tervezni, amíg ott vagyunk semmi nem történik a templommal. Talán már vannak tervrajzok, de a szükséges pénz még nincs meg bizonyosan. Fontos emlékeztetni magunkat, hogy csak mi, nyugatiak aggódunk, mikor és hogyan. Az indiaiak jól megvannak, biztosak benne, majd lesz újra templom, ha eljön az ideje.

Mindenesetre Shantivanam legelső üzenete kapujában és a templom tetejében rejlik. A kereszténységben jól megszokott, fontos alakokat helyeznek el hindu módra. Elsőre szokatlan, de kis idő után megérezzük, ahogyan bejárat és a templom összefoglalja a keresztény tanítást. A hindu templomok előtt az istenség közlekedési eszköze áll, itt egy kereszt jelzi, hogy mi Jézus kereszthalálán át jutunk az Atyához. A háromarcú Krisztus talán a legnehezebben befogadható, feminin és maszkulin arcok vannak oldalt annak kifejezésére, hogy Isten mindkét nemet magába foglalja.

Naponta háromszor van közös imádság az ideiglenes kápolnában, utána mindig az étkezés. Ez is szinte a szabadban van, egy verandaszerű térben. Elvileg a földön ülve eszünk kézzel, de sokaknak van sámlijuk, és lehet kérni kanalat. Az étkek egyszerűek és bőségesek, de már várjuk, mikor ehetünk megint masala dosát. Itt, délen sokszor adnak kávét is a csáj = tea helyett, meg tejet és aludttej félét. A napot fél 7-kor kezdjük misével, utána még kb. 10-ig elviselhető az idő és a meleg a napon is. Aztán jön a forróság. Délelőtt kávészünet, délután teaszünet is van egy kerek, fal nélküli kunyhónál, ami igazában a közösségi élet színtere, mert az étkezések alatt nem beszél senki. Kicsit szabadan zajlanak, a szerzetesek később jönnek, hamarabb mennek, nincs egy szigorú szabályozás rá. Szóval a vendégek is a kávézgatás alatt beszélgetnek leginkább egymással, meg a reggeli utáni zöldségpucoláskor. Ilyenkor tisztítjuk és vagdossuk össze az ebédre való zöldséget.

Délután négykor kerül sor a vendégek számára tartott előadásra. Évtizedekig a kolostor szellemi atyja, az angol Bede atya tartotta. A porond most a közeli fiatal tanítványé, Martin testvéré, aki bátran szélesíti a látókörünket, a vallások mögé vezet, arra, amerre minden összeér. Bede a kelet és nyugat házasságára, azaz spirituális kultúrájának kiegészítő egyesülésére (a saját személyiség elvesztése nélkül) hívott. Martin testvér az évezredek próbáját ugyancsak kiállt tanítások és a kereszténység kapcsolatát vizsgálja, Krisztus, illetve az Egyház prioritása közötti különbségek felfedezésére bátorít. A teljesen Istenember és az intézményessége által korlátolt szent egyház soha nem lehet egy. Sok érdekes, bennem is még tisztuló gondolat maradt leíratlan, ha érdekel, kérlek, értesíts, hogy motiváltabb legyek a kifejtésükben!

• Egyesülés tánc által Ebben az írásban olvasható a hindu keresztény párhuzamról szóló gondolatok jelentős része, kapcsolódik az asramban tanultakhoz.  

Számunkra szokatlan, hogy mennyire eltérő az indiai étkezési kultúra. Nem arra gondolok, hogy kézzel esznek, hanem hogy az étkezés mennyire csak a funkcionalitás szintjén marad. Ha kifőzdében megettük az ételt, rögtön hozzák a számlát, néha még meg is mondják, hogy menjünk, mert kell a hely az új vendégeknek. Az emberek, ahogy befejezték az evést, felállnak és mennek. Ezzel ellentétben nálunk a közös étkezés társadalmi esemény. A kapcsolatteremtés egyik fontos formája, ahol közben is beszélgetünk, meg utána is szeretünk üldögélni és egymásra figyelni. Itt is mindenki rögtön felpattan, ahogy befejezte, sőt, a szerzetesek kezdik. Ez azért is pláne furcsa nekem, mert az európai kolostorokban fontos hely a refektórium, a közösségi élet egyik színtere.

Érdekes nézegetni, miféle emberek jönnek ide testileg-lelkileg felfrissülni. Van egy londoni nyugdíjas asszony, aki 4 hónapot tölt Dél-Indiában, Goában bérel házat rendszeresen évente, ugyanannál a családnál. Jogot tanított az egyetemen, de már elfáradt, és keresi önmagát. Egy másik nyugdíjas nő Svédországból érkezett, már hatodszorra tölt itt hónapokat, és lelkesen képzi magát az ayurvédikus masszázs területén. A veje magyar volt, állítólag Sanyi hasonlított rá. Egy amerikai lány Chicagóból kifejezetten azért érkezett, hogy pihenjen, nem is volt ott mindegyik imádságon, hanem relaxált. Nagyon amerikai stílusú lelkesedéssel beszélt. Aztán egy orvos-lelkész német házaspár is töltött velünk pár napot. Ővelük akkor kezdtem többet beszélgetni, mielőtt elmentek. A társalgás színvonalán javított, amikor németül szóltam hozzájuk, az angol nem ment nekik olyan jól. Nekem viszont a németre volt nehéz átállnom. A legjobb fej mégiscsak Michael volt, egy 61 éves úr Angliából, ősz hajjal és szakállal és nagyon kedves, barátságos természettel, ő több éve az asramban tölti a téli hónapokat, és magára vállalta a vendéglátó nehéz szerepét. Hozzá lehetett fordulni mindenféle praktikus dologgal, és mivel sokat járt Indiában, sok kulturális kérdésünkre is tudott európai módon válaszolni (később kiderült, hogy szociológus).

Michael volt, aki egyik nap rövid biciklitúrára invitált bennünket. Sok falusi nem tud 10 ezer Ft-ért bringát venni, de ki tud fizetni 1-2 órát. Egy helyi kölcsönzőből 15 Ft-ért mi is béreltünk egy biciklit és körbekerekeztük a közeli falvakat. Nagyon jó kis kirándulás volt! Elárasztott rizsföldek, cukornádak és banánültetvények között haladtunk végig, láttuk az embereket a munkájukat végezni, miközben lelkesen integettek nekünk, és hagyták magukat fényképezni. Azt is megtudtuk, hogy a banánt dugványról szaporítják, egy év múltán már terem is, és három év után kell újra telepíteni. Itt főleg pici és duci banánok voltak, de van piros banán is! Egy hatalmas fürt banánért, ahogy a fáról leszedik, 25-40 rúpiát (125-200 Ft) adnak, ez kb. 15 kg gyümölcs lehet.

Pongal ünnepe

Ottlétünk alatt ünnepelték a Pongal fesztivált. Ez egyfajta aratási ünnep, amikor hálát adnak az isteneknek az ételért, ünnepelnek a családokban, és mindenféle versenyeket rendeznek. Az első napon a ház-pongalt tartják. Kitakarítanak, ékesítenek mindent, ilyenkor készülnek a legszebb rajzok, a kollumok, hosszú órák munkájával csupa természetes anyagból. A második a nap a tehén-pongal ünnepe. Mint ahogyan szent Lukács evangélistának a bika a jelképe, így Sívának a közlekedési eszköze a tehén, de ez csak kisebb ok az állat központi szerepére. A tehén azt az égiek felé mutató tulajdonságát ünneplik, hogy annyi mindent ad: tejjel nap, mint nap táplál, évente ellik értékes borjút, és erre ők húzzák az igát, mind a kocsi előtt, mind az ekénél. De a számunkra sokadrendűnek számító tehéntrágya is nélkülözhetetlen dolog: megszárított darabjain főznek ma is, oldott formájával kenik fel az udvart, így jó rovarriasztó, ezen kívül ősi kötőanyag az építkezéseknél (nálunk is vályogházaknál).

 Michael egyik barátjától a faluban mi is meghívást kaptunk a tehén-pongal estéjére. A falucska utcáit minden ház előtt színes, virágszerű rajzok díszítették. Ezeket kora reggel készítik előre tervezett minta alapján, különböző színű rizsporral színezik. Az elkészítésük számít imának, hiszen a rajz hamar az enyészeté lesz, átsétálnak rajta az emberek, átszáguldanak rajta a motorosok. Igaz, a különösen szépeket körül szokták kicsit keríteni, hogy ne lépjenek bele. Az eledelt, sós és édes rizst agyagedényekben főzik nyílt tűzön az udvaron. Ehhez egy speciális lyukat ásnak a földbe, arra ültetik az edényt, és alatta tüzelnek fával, pálmalevelekkel (azt hiszem, külön jelentősége van, hogy ma nem tehéntrágyával). Ahogy a rizs elkészül, banánlevélre teszik, majd mellé kókuszdiót, amit megcsapolnak, banánt, meggyújtott mécsest és egy kis puját végeznek a család legidősebb férfitagjának vezetésével. A marhákat szépen feldíszítik, színesre festik a szarvukat, új kötelet kapnak, virágot tekernek a szarva köré, néha még az oldalára is festenek. Először megkínálják a nekik készítet ünnepi rizzsel, dhal-lal. Aztán a kidekorált állatot körbevezetik az udvarban kifejezve fontos szerepét a családban.

Az ünnep kapcsán Tamil Nadu-ban hagyományos a bikaviadal, ami körül nagy viták zajlottak manapság. Először teljesen betiltották, mert a bikának manapság már alkoholt adtak, és csilit tettek a szemébe, így aztán teljesen megbolondult, és sokan megsebesültek. Persze nem csak az állatvédők tiltakoztak. Végül aztán az egyik városban megtartották, több mint 300 bika és versenyző részvételével, mindenféle biztonsági intézkedések betartásával, de még így is heten súlyosan megsebesültek. Másnap láttuk TV-ben is az újságokban félelmetesnek tűnő „viadalt”. Egész más, mint amit mi Európában viadalnak nevezünk. A cél az itteni bikák hátán lévő púpba belekapaszkodni és néhány tíz métert csüngeni rajta. A „torreádorok” pólós fiatalok, mezítláb, azt hiszem, túl nagy számuk a sérülések fő oka.

Tannirpalli kis falujában azonban nem voltak ilyen merészségek, volt viszont a gyerekeknek úszóverseny és versíró verseny a tamil történelemről, meg „ki tud lassabban biciklizni” verseny is a felnőtteknek. Mindeközben hangosan bömbölt a zene a hangszórókból. Megnéztük, hogyan díszítik a marhákat, gyönyörködtünk és csodáltuk a színes rajzokat. Micsoda türelem kell az elkészítésükhöz! Mindeközben lelkes gyereksereg követett minket mindenhova. Mindegyik kislánytól kaptam virágot, és legalább ötvenszer kérdezték meg, hogy mi a nevem. Azt hiszem, ezt az egyetlen kérdést tudták angolul… Lassanként elkészült a vacsoránk is, és az édes rizst is megkóstolhattuk. A néni nagyon finoman főzött! Hasonló szertartás zajlott az asramban is délután, de ott Istennek adtunk hálát a termésért és imádkoztunk további áldásért.

Madurai

173. nap

január 17. csütörtök

Kora reggel, mise után indultunk először Trichybe, ahol elköltöttünk egy finom reggelit. Némi internetezés után felszálltunk a Maduraiba menő buszra. Az Indiában jól megszokott módon a busz pár percen belül elindult. Nem nagyon emlékszem olyan alkalomra, amikor 5 percnél többet kellett várni a busz indulására, bárhová is mentünk. 3 órányi forró zötykölődés következett. Maduraiban a buszállomás hatalmas, nyüzsgő forgatag. Hamarosan megtaláltuk a városba menő buszt, ami nem messze tett le minket a kiválasztott szállásunktól. A könyvünk szerint a város igazán olcsó szállásai nagyon lepukkantak, ezért most rögtön egy középkategóriással próbálkoztunk. Igazán szép szobánk van, kis erkéllyel, kilátással a hatalmas templomra, és végre igazi matracon alszunk az ágyban!

Még mielőtt belefeledkezünk „csomaggyűjtés” élményébe, megemlítem, hogy Madurai fő látványossága a Sri Meenakshi. A 6 hektárt teljesen kihasználó templomkomplexum 12 sűrűn díszített gopurammal büszkélkedhet. Élő zarándokhely sok fekete ruhással, bámészkodóval és persze saját templomi elefánttal. Ma és a következő két napban is, minimum egy-egy órát itt töltöttünk. Próbáltam belefeledkezni a hely élményébe, újabb és újabb sarkokat felfedezni. Jó élmény volt, de valahogy csak félig sikerült beleolvadni a helybe, Sárinak még kevésbé. Sajnos a 2003-as vallásos alapú összecsapások óta csak hinduk mehetnek be a szentélyekbe, így ezek környező folyosóiról itt is ki voltunk tiltva. Ez sokat rontott az élményen, bár a gopuramok így is félelmetesen jók.

174. nap

január 18. péntek

Tömeg, ingek, vásárlás, párnahuzatok, sálak, nadrágok, cipők, eladók, alkudás, meleg, kimerültség… Ezzel talán össze is foglalható mindaz, amit a mai napon nagy részében tettünk. Kicsit azért részletezném. A szép szállodánk tetőteraszán reggeliztünk, hangulatos zöld növények között, kellemes időben, kilátással. Lehetett volna kontinentális reggelit is kérni, de mi maradtunk az indiai mellett, sokáig már úgysem élvezhetjük! Jobban is jártunk, mert láttuk később, amit mások ettek, nem volt túl sok, és a piros lekvárféle nem úgy nézett ki, mint ami jóízű.

Aztán irány a város! Kis kerülővel besétáltunk a templom előtti nagy oszlopos csarnokba, ahol mi szem szájnak ingere, mindenféle szebbnél szebb és gyönyörűbb dolgot láttunk és csodáltunk meg, amit mind kedvem lett volna meg is vásárolni! Végül színes párnahuzatok mellett döntöttünk, amiket már régóta vadásztam, meg sálakat vettünk. Egy színes, hatalmas ágytakarónak sikerült ellenállnunk – az ára miatt is, meg amiatt is, hogy már korábban megbeszéltük, hogy nem túl praktikus egy csillogóan kivarrt ágyterítő, amire kényelmetlen lefeküdni, mert szúrnak a flitterek, és az ember sajnálja használni… Sanyi nem panaszkodhatott, minden alkudási kedvét bevethette, nem is volt eredménytelen!

A következő nagy menet az ő felöltöztetése volt. Rábukkantunk egy olyan üzletre, ami olcsón árult jó minőségű dolgokat, ott költöttünk el egy nagy adag pénzt. Csak úgy rakták elénk halomba a sok inget, nadrágot! Néha nem értették, hogy melyikből akarunk nagyobbat vagy kisebbet, de a végén csak dűlőre jutottunk egymással. Itt nem úgy működnek a dolgok, hogy az ember bemegy a boltba és körülnéz a polcokon, választ és felpróbálja őket! Itt semmi sem szabadpolcos, hanem egy csomó eladó ugrál folyton, és létráról halássza le a kívánt holmit. Ha azt mondjuk, sima inget szeretnénk, egy méretből raknak elénk legalább tízet. Ha a méret nem jó, akkor mind összepakolják, és előveszik a következő sorozatot. Közben jobbra-balra átlendülnek a pulton, egyensúlyoznak a létrán és szaladgálnak a lépcsőn a raktár és az eladótér között. Nekem kicsit idegen érzés volt ez a fajta kiszolgálás, de itt ez a szokás. És hány embernek nem lenne munkája, ha minden önkiszolgálóan működne!

Nekem nem vettünk ruhákat, Sanyinak volt inkább hiányos a ruhatára. Meg amúgy is, az itteni női öltözékeket szívesen hordom Indiában, de Európában kicsit idegenül hatnak. Lehet találni egyszerűbb ruhákat is, de főleg csupa csillogót. Az indiai nők teljesen másképp öltözködnek! És itt nem csak a szárira meg a salvar kamez-re gondolok (nadrág hosszú tunikával és sállal). Nagyon szeretik az élénk színeket, és főleg a csillogást! Selyemfényű, díszes aranyszélű ruhákban akár mindennap is járnak, nem is beszélve a sok csillogó hímzett, flitteres kelméről! Mintha nem lenne ünnepi meg hétköznapi ruhájuk, hétköznap is ünnepi szépségűt hordanak, legalábbis nyugati szemmel nézve. Persze, aztán kiderül, hogy az ünnepi öltözékük még csillogóbb, ahogy ezt karácsonykor láttuk. A kislányokat is hasonlóan öltöztetik. Amikor nem a kötelező iskolai egyenruhában vannak, akkor hosszú, szép szoknyában járnak, és még a legkisebbekre is gyakran adnak olyan ruhácskákat, amit nálunk farsangra vesz fel egy jelmezes királykisasszony. Szóval csupa-csupa tüll, fodor, csipke, flitter. Persze már nekik is van kis apró bokaláncuk. A férfiak öltözködése nem túl változatos. Inget, pólót és élére vasalt szövetnadrágot hordanak legtöbbször. Délen dívik még a lungi, ami egy lepedőféle a derekuk köré csavarva. Egészen bokáig érően hordják, vagy térdig feltűrve, nagyon praktikus, hűs.

175. nap

január 19. szombat

Ma is sokat intézkedtünk. Ebből a legeredményesebb a vásárolt holmik összecsomagolása és feladása volt, ezt én kaptam feladatul. A csomag 14 kg lett, 2 órába került a feladása. Amíg bevarrták, legalább egy óra volt. Vászonba tekerték, és minden oldalát levarrták, és le is pecsételték. Persze jó magas árat kértek érte, de sikerült a felénél lejjebb nyomnom a fizetendő összeget. Sajnos maga a szigorúan vett postaköltség nem volt alkudható. A számítógépükben nem volt sem Magyarország, sem Európa, így a gépbe Ausztria került célállomásként, bár a Budapest és a név pontosan mutatja, hogy hova szól a csomag. Remélem, épségben megérkezik majd minden, a csomagon kétszer is rajta van a teljes és helyes cím.

Az indiai közlekedéssel még mindig nem tudtunk megbarátkozni. Általános szabály, hogy a gyalogos a legkevésbé fontos közlekedő, nem igazán tartják be a személyes teret, még a nagy buszok sem. Eléggé félelmetes sokszor helyzet. Nem szokásuk kikerülni az embert. Bár a kikerüléssel másutt is gondok vannak. Sokszor, ha szembejött velem valaki, egész közel sem volt hajlandó még csak szándékot sem mutatni arra, hogy akkor most elmegyünk egymás mellett. Nem kitérést várok el tőlük, csak annyit, hogy ő is mozduljon már valamerre, ha egyszer szembejövök vele! Én picit másképpen látom a számomra legalább annyira fárasztó közlekedést: vannak íratlan szabályok, amiket már csak végletes esetekben hágnak át, ez régen túl van a mi tűréshatárunkon. A kikerülés számukra sokkal később kezdődik és folyton a személyes terünkben gyalogolnak, bicikliznek, buszoznak, egyébként is rettenetesen sokan vannak. Sok baromság van az úton, de még nem láttunk sofőrt kiabálni, otthon a legtöbben már tajtékoznának, az itteni meg csak kikerül ia másikat az út túlsó szélére jutva és megy tovább. Sokszor nagyon ügyesen navigálnak.

Amit még nagyon élvezünk itt lenn, délen, az a sok finom gyümölcs, amit otthon olyan ritkán és drágán lehet megvásárolni. Itt kb. 100 Ft egy egész papaya, és 10 Ft egy szép szelet megpucolt ananász. Lehet inni kókuszdiólevet is, és megenni az éretlen kókusz belsejét, egy zselés, fehér valamit, de nekem ízlett. Ó, és banánlevélen eszünk tányér helyett! Ezek hiányozni fognak északon, meg a meleg is. Éjjelre elég egy lepedő,és sokszor járatjuk a ventillátort is.

3500 km vonaton

Röviden bóklászunk még egyet a templomban, majd vonatra szálltunk Bombayba. Sajnos nem egymás mellé szól a jegyünk. Az egyik részre csak éjjel szálltak fel az utasok, addig éveztük a sok helyet. A vacsorán közepesre sikeredett, de nem maradtunk éhen.

Mától kezdve négy éjszakán át vonaton alszunk és bár két nappalra kiszállunk, azért nem tűnik leányálomnak. Sári többször szokott panaszkodni a hidegre, de most mégis nekem esik rosszabbul a gondolat, hogy célunknál, északon a nappali max. hőmérséklet kevesebb, mint itt lent a minimum.

176. nap

január 20. vasárnap

Vonat, vonat, vonat. Egész nap zötyögés, olvasás, vártuk, hogy teljen az idő. Megtelt reggelre az egész vonat, elég nagy a népsűrűség. Ahol az én ágyam van, a helyekhez képest plusz három gyerek van, Sanyinál plusz egy felnőtt, így kicsit szorosan üldögélünk egymás mellett. Időnként lehajtják az ágyakat, akkor mindig szundít valaki egy kicsit. Este egész barátságos beszélgetés alakult ki útitársainkkal. Nekem még mindig gondot jelent az indiai akcentus megértése, de Sanyi remekül elboldogul vele. A hosszabb gondolatokat a beszélgetőtársak nem mindig értették (praktikusan 90%-ban nem), de kellemes volt. Ők hajnali 2-kor szálltak le, azt ébren akarták megvárni. Mi lefeküdtünk, és jót aludtunk hajnalig, amíg megérkeztünk Bombaybe.

Számomra két jelentős élmény volt ma, az egyik a helyiek életritmusa. Reggel szinte egységesen kelt az egész vagon hatkor, pedig senki nem szállt le ekkor, mi sem tudtunk tovább aludni. Aztán ebédidő után spontán lenyílt szinte minden ágy és alvás volt kb. 2 órán át. Este az előző naphoz hasonlóan alvósdit játszott mindenki este tízkor.

Az említett beszélgetés volt, azt hiszem, egyik legközelibb érintkezésünk indiaiakkal. A két frissen végzett diák, egy szerzetes nővér és négy középkorú brámin, a „papok” kasztjába tartozó turista alkotta a csapatot. A vallás volt az első téma. A nem brámin fiúk vallásosak voltak, zarándoklatot is végeztek, de a „miért” kérdésekre még saját vonatkozásukban sem tudtak válaszolni, szent írásokat sohasem olvastak. A Bráminok soha nem paposkodtak templomban, üzleti életben prosperálnak (a nők is dolgoznak), de ők naponta imádkoznak, azaz puját mutatnak be otthon és a hold kalendáriumuk által kijelölt napon újra és újra olvassák a védákat. A rengeteg istenen és azok kapcsolatán mindenki elvérzett, de egységes volt a hitük abban, hogy valójában csak egy Isten van, ennek a megnevezhetetlennek a különböző formái a hindu istenek.

A daurit szégyenlik, de azt hiszem mindaddig, amíg a lányok nem örökölnek a szülőktől, nem fog eltűnni. Trichyben 200 000 rúpia (900 eFt) egy lány férjhez adásánál a lány szülei által adandó összeg. Fiú addig nem nősülhet, ameddig még van hajadon lánytestvére. Elképzelhetetlen itt az élet nagy családok nélkül, egyedülálló fiatal még nagyvárosban sem költözik külön, de friss házasok is csak nagyon ritkán. Pl. 16-an laktak együtt a brámin családban, az időseké a döntő szó és konyhában mind a 4-5 asszony egyszerre főz. Azt mondták, soha nem veszekedtek, itt ez hihető.

A nyugdíj- és EÜ-járulék még ma is csak immel-ámmal kötelező, időskor, korház mind a családi kasszából megy, ha megy vagy jön korábban a halál. Azt hiszem, erre ellenreakció a két fiatal srác megközelítése, akik nagyon hajtanak az anyagi biztonságra, a jövő bebiztosítására. A tanult férfiak nagy része húszas éveit a jövőre (és húgaik daurijára) való kuporgatással töltik.

Volt még egy érdekes incidens, tranfesztita zaklatta, bizerálta főleg a férfiakat, amit én nagyon rosszul tűrtem. Azt a felvilágosítást kaptam, hogy ez nem is férfi, nem is nő, családja nem lehet, kicsit hibbantak és hagyni kell őket koldulni, egy idő után úgy is elmennek, „a kormány nem tesz semmit a helyzetük megoldására”.

Bombay

177. nap

január 21. hétfő

Hétfőn kora reggel érkeztünk meg Bombayba. Kicsit hűvös volt még, de ez talán jól is esett a sok meleg után, meg aztán napközben szépen lassan újra felmelegedett az idő. Sok dolog várt ma ránk.

Elsőnek Teréz anya nővéreit kerestük fel. Szerencsére könnyen ment. Bombay közepén kaptak használatra egy hatalmas gyártelepet 7 csarnokkal, ebben tartják fenn a kórházukat. Sok fogyatékos gyereknek és HIV-pozitív lánynak nyújtanak menedéket az utcáról felszedett fekélyes betegek mellett. 10 nővér él a házban, sok külsős segítőjük van. A gyerekeket iskolába járatják, és valami szakmát is próbálnak a kezükbe adni. Telefonközpontos, számítógépkezelő lesz belőlük, a lányok sokat hímeznek, kézimunkáznak, amivel valami kis pénzt tudnak keresni még akkor is, ha értelmileg nem teljesen egészségesek. Meggyőződhettünk róla, hogy bármekkora mennyiségű pénzadománynak lenne itt helye.

Második, és egyben legfontosabb állomásunk az iráni konzulátus volt. Már ismerősként állítottunk be a jó környéken lévő irodába. Amikor a vízumunk felől érdeklődtünk, amit még karácsonykor adtunk be, legnagyobb meglepetésünkre a hivatalnok hátrament, a papírjaink elöl voltak, velük együtt a teheráni visszaigazolás, és már kaptuk is a csekket, hogy fizethetjük be a pénzt a vízumért. Szinte szóhoz sem jutottunk. Ez a vízum annyi fejtörést okozott már nekünk! Tudtuk, hogy hosszú időbe kerül, de amikor 2 és 3 hét után is csak azt mondták a telefonba, hogy majd hívjuk őket pár nap múlva, mert még nem érkezett meg a visszaigazolás, akkor igencsak kezdtünk elkeseredni. Szorít az idő, nem várhatunk tovább. Sajnálnánk nagyon, mert Irán izgalmasabbnak tűnik, mint Pakisztán. Kezdtünk sakkozni a lehetőségekkel, hogy akkor hogyan tudnánk berepülni Iránba, mert a reptéren adnak 7 napos vízumot. A lehetőségek nem voltak túl biztatóak. Úgy ültünk fel a vonatra észak felé, hogy lesz ami lesz, majd meglátjuk, mint mondanak a konzulátuson. És most itt álltunk, a vízum szinte a kezünkben! A befizetett csekkel szaladtunk vissza, amikor közölték, hogy du. fél 5-re jöhetünk a kész vízumért. De nekünk 16:40-kor indult a következő vonatunk! Szerencsére a hivatalnok jóindulatú volt, meg némi megerősítésnek az orra alá dugtuk a vonatjegyünket is, így 4-re mehettünk vissza! Délután már hamarabb ott voltunk egy finom ebéd után, és hamarosan a kezünkben lehetett végre az annyira áhított vízum! 30 napos turistavízum, ahogyan azt szerettük volna. Vannak még csodák!

A nap folyamán még tudtunk egy kicsit sétálni a bombay-i tengerparton, a korzón és a homokos beach-en is. Ekkor már elég meleg volt megint. Még egy utunk volt, ki kellett vonatozzunk a szalézi atyákhoz, ahol karácsonyoztunk, hogy felvegyük az otthagyott holminkat. Jó nehéz lett a hátizsákunk megint, és jól meg is telt a meleg holmikkal.

A vonatot szépen elértük, most a Rajdhani expresszel utazunk Delhibe. Ez egy elegáns vonat, légkondis, szép tiszta. Az utitársaink csak este 8 után érkeztek, így volt elég helyünk kényelmesen elhelyezkedni és élvezni a teret. Jólesett a kényeztetést, mert kaptunk vizet, nassolnivalót, teát és vacsorát meg reggelit is, mind benne az árban. Ágyneműt is osztottak. Élveztük nagyon, a mai rohanós nap után jó volt végre nyugodtan ülni. Sokáig tartott, amíg elhagytuk Bombay összes külvárosát, közben láthattuk a slum-okban a nyomor összes formáját. A lepukkantnál is romosabb viskókat, nejlon- és papírtákolmányokat, sátrakat, ahol emberek milliói tengetik az életüket - Bombay lakosságának 2/3 része,  kb. 10 millió ember.

Külön jótétemény volt számunkra a működő konektor, mivel be tudtuk fejezni a naplóírást, és másnap reggel Sanyi a legfrissebb információkat is fel tudta tölteni a honlapra. A laptopunk egyre jobban gyengélkedik, a vonatoton több, mint fél órába telt folyamatosan be- és kikapcsolgatni, amíg végre rendesen elindult. Remélem, most már azért kibírja hazáig! Nagyon jó szolgálatot tesz nekünk.

Delhi

176. nap

január 22. kedd

Másfél órát késett az elegáns vonatunk de nem bántuk, mert legalább kicsit felmelegedett az idő. Elkezdtünk északnak haladni, és a meleg délről megérkeztünk egy olyan helyre, ahol már zokni szükséges és termopulcsi. ahogy kiszálltunk a vonatból, rögtön feltűnő volt a számomra, hogy milyen sok a turbános ember. Délen nem láttunk turbánt, legutóljára Rajasthanban találkoztunk turbánosokkal.
A mai napra, ami egy pihenőnap két éjszakai vonatút között, egy olyan látnivalót választottunk, amit még Sanyi sem látott, és egy nem mindennapi érdekesség. A nevezetesség neve Akshardham, egy hatalmas hindu templomkomplexum. Delhi déli részén épült, 2005-ben adták át, és máris elnyerte a Guinnes rekordok könyvében a "legnagyobb hindu templom" címet. 5 év alatt ápítették fel, 11 000 ember dolgozott rajta. Nagyon szépen, komolyan megtervezett és kivitelezett épületegyüttes vörös homokkőből és fehér márványból. A fő templomban a hinduizmus ezen ága alapítójának szobra és a következő guruk alakja csodálható meg. Maga az épület belseje márvány, fantasztikusan szép kőfaragásokkal, kívül 300 m hosszan fut körben egy az elefántokat méltató fríz. Az elefánt és a természet ill. az ember kapcsolatáról ábrázol kőbe vésett jeleneteket, és bemutatja az eelefánt isteni természetét is. Az állatok nagyon élethűek voltak!

Egy nagyon modern kiállítás is látható, az alapító életéről szóló filmmel. (A hangerőt képtelenek voltak szabályozni, nekünk még a fülesből is bömbölt a zene, meg kívülről is.) A jógi 10 évesen indult zarándokútjára, ami 7 évig tartott, és ezalatt 12 000 km-t tett meg Indiában. Ezalatt sokat meditált, majd egy neves guru felismerte benne az istent, és ott letelepedett, asramot alapított. A teljes erőszakmentességet hirdette, ezért szigorúan vegetáriánusok ma is a követői, és elutasította a kasztrendszert és a nők elnyomását. A maga korában egy igen haladó gondolkodó lehetett. Részt vehettünk még egy rövid csónakázáson is, ami végigvezetett minket India spirituális és tudományos fejlődésén.
A komplexumba nem egészen egyszerű a belépés. Díja ugyan nincsen, de mindenkit úgy megmotoznak, mintha terrorista lenne. Csak pénzt és útlevelet vihettünk be, minden mást kint kellett hagyni, még a pendrive-ot is. Ezért aztán nincsenek fényképeink sem, de ezen a honlapon lehet némi benyomást szerezni az épület monumentalitásáról: http://www.akshardham.com
Este csak fél órát késett a vonatunk, indultunk Amritsarba, a pakisztáni határ közelébe.

Amritsar

177. nap

január 23-24.

A ma éjszakai vonatút nem volt felhőtlen. Az alvósrészünk tele volt potyautasokkal, ki kellett őket tessékelni, hogy mi is le tudjunk ülni. Az egyik az üres ágyakra pályázott, ahova később érkeztek csak az utasok. Sanyi egyszer kidobta szegényt, másodszorra az ágyak valódi tulajdonosai, harmadszorra ismét Sanyi, amikor éjjel fél háromkor felfedeztük, hogy ott alszik közöttünk a földön a szerencsétlen. Nem volt egy jó arcú egyén. Emellett még elég hideg is volt, hiába öltöztünk fel. Később kiderült, hogy manapság errefelé erősen mínuszba is süllyed a hőmérséklet, tehát nem csoda, hogy fáztunk. De igyekszünk akklimatizálódni és szokni a hideget. Az Annapurna óta először, ismét felkerültek ránk a meleg holmik és a bakancs is.
Szállásunk az Arany Templom vendégházában van. Nem nagyon tudnak itt angolul, ezért aztán járattak minket egy kicsit, amíg végre az egyik házban megszegve a szabályokat, de adtak nekünk végre szobát. Jó lesz 4 vonaton töltött éjszaka után ismét egy helyben álló ágyon aludni! Külön fürdőnk is van, de a melegvíz felől vannak kétségeim. De ma süt a nap, ellentétben Delhivel tegnap, így kicsit az is melegít minket.

Amritsar az Arany Templomról, a szikek legszentebb templomáról nevezetes. Tényleg gyönyörű! Egy, az iszlám építészetre erősen hasonlító stílusban épült fehér épületek által körbevett hatalmas udvarról van szó, a közepén egy, majdnem az egészet kitöltő szent tóval, amiben egy szigeten áll a Szentek Szentje, az arannyal borított templom, ami a vallás szent iratait őrzi. A vallásalapító guru a 16. sz-ban élt, utána nem sokkal éllították ezt a szent helyet. Az évszázadok alatt többször is lerombolták, megszentségtelenítették a Mughalok, akik muzulmánok, és a britek is. Legutoljára 1984-ben Indira Gandhi parancsára az indiai hadsereg tört be ide a szélsőségesek kiűzése végett. Sokan vesztették életüket, köztük nem sokkal később a miniszterelnök asszony is, akit saját szik testőrei öltek meg a vérengzésre kiadott parancs miatt. A templomot mindig újjáépítették a szikek.

A ma éjszakai vonatút nem volt felhőtlen. Az alvósrészünk tele volt potyautasokkal, ki kellett őket tessékelni, hogy mi is le tudjunk ülni. Az egyik az üres ágyakra pályázott, ahova később érkeztek csak az utasok. Sanyi egyszer kidobta szegényt, másodszorra az ágyak valódi tulajdonosai, harmadszorra ismét Sanyi, amikor éjjel fél háromkor felfedeztük, hogy ott alszik közöttünk a földön a szerencsétlen. Nem volt egy jó arcú egyén. Emellett még elég hideg is volt, hiába öltöztünk fel. Később kiderült, hogy manapság errefelé erősen mínuszba is süllyed a hőmérséklet, tehát nem csoda, hogy fáztunk. De igyekszünk akklimatizálódni és szokni a hideget. Az Annapurna óta először, ismét felkerültek ránk a meleg holmik és a bakancs is.
Szállásunk az Arany Templom vendégházában van. Nem nagyon tudnak itt angolul, ezért aztán járattak minket egy kicsit, amíg végre az egyik házban megszegve a szabályokat, de adtak nekünk végre szobát. Jó lesz 4 vonaton töltött éjszaka után ismét egy helyben álló ágyon aludni! Külön fürdőnk is van, de a melegvíz felől vannak kétségeim. De ma süt a nap, ellentétben Delhivel tegnap, így kicsit az is melegít minket.

Amritsar az Arany Templomról, a szikek legszentebb templomáról nevezetes. Tényleg gyönyörű! Egy, az iszlám építészetre erősen hasonlító stílusban épült fehér épületek által körbevett hatalmas udvarról van szó, a közepén egy, majdnem az egészet kitöltő szent tóval, amiben egy szigeten áll a Szentek Szentje, az arannyal borított templom, ami a vallás szent iratait őrzi. A vallásalapító guru a 16. sz-ban élt, utána nem sokkal állították ezt a szent helyet. Az évszázadok alatt többször is lerombolták, megszentségtelenítették a Mughalok, akik muzulmánok, és a britek is. Legutoljára 1984-ben Indira Gandhi parancsára az indiai hadsereg tört be ide a szélsőségesek kiűzése végett. Sokan vesztették életüket, köztük nem sokkal később a miniszterelnök asszony is, akit saját szik testőrei öltek meg a vérengzésre kiadott parancs miatt. A templomot mindig újjáépítették a szikek. Itt a férfiaknak és a nőknek egyaránt be kell fedni a fejüket, le kell venni a cipőt, és még a zoknit is, ami ebben a hideg időben nem volt triviális. Szerencsére szőnyeget fektettek körbe, és a kötelező lábmosó víz is meleg volt. A szent tó viszont, amiben többen fürödtek, meglehetősen hideg.

Érdekes élmény volt európai szikekkel találkozni. Feltűnt, hogy a szent helyen sok a nyugati turbános ember, főleg fiatal. Aztán megtudtuk, hogy elsősorban amerikaiak meg németek, akik szik vallásúak. A lányok is hordanak turbánt, amit az indiai szikek nem tesznek, de nekik egy gurujuk ezt írta elő. Most itt voltak egy fél évre tanulni. Sötétkék egyenruhában jártak és a turbánban, fiúk-lányok egyformán. Fura volt őket látni, egy indiai vallás kultúráját vették magukra, de valahogy nem illett hozzájuk.

Amritsarban az tűnt fel, hogy az emberek is mások, mint eddig. Magas, szép szál emberek, a turbán csak még különlegesebbé teszi az arcukat. A város régi része hasonló a többi indiai városhoz, ahol esténként sokan melegednek az utcán a körülöttük lévő, összesöpört és meggyújtott szemét melegénél összekuporodva, az újabb területek viszont egész modernek. Sok az elegánsabb üzlet, az üvegkirakat. Van egy szép parkja is, amiben az egyik nevezetes szik maharadzsának állítanak emléket, életnagyságú babákkal formálva meg sikeres harci tetteit. Itt történt velünk először, hogy miközben azon tanakodtunk, melyik féle sütit vegyük, kettőből is kaptunk ingyen kóstolót. Nem szoktak a turistákkal ilyen nagylelkűek lenni a cukrászdákban, inkább hosszabban számlázzák a finomságokat, így különösen jól esett nekünk ez a kedvesség.

Ellátogattunk még egy nem mindennapi hindu templomhoz is, amit egy XX. századi női szentnek emeltek. Csupa tükrös mozaik volt, és egész labirintuson lehetett megközelíteni a fő szentélyt. Négykézlábon is kellett mászkálni, majd bokáig érő vízen átlábalni.

Utolsó indiai vacsoránk nagyon finom volt, gombát, sajtféleséget ettünk szószban, a kedvenc fajta kenyérfélénkkel, a nan-nal. Az indiai-pakisztáni határhoz délután érkeztünk ragyogó napsütésben. Hamar túlestünk a formaságokon és már meg is érkeztünk Pakisztánba.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu