Chitwan

124-127. nap

november 29. – december 2.

Ismét turistabuszra szállunk. Előző este 9-kor sikerült még jegyet szerezni egy nyitva tartó utazási irodától a Chitwan Nemzeti Parkba, Nepál déli részén. Azt mondta, minibusz lesz, de persze egy ősi nagy busz volt, tele fehérekkel. Ennek megfelelően egy jó drága helyen álltunk meg enni, de legalább most alig vettünk fel egyéb utasokat. Mindegyik fehér rajtunk és egy ukrán páron kívül „csomagban” utazott, ami annyit tesz, hogy már megvolt a szállásuk, programjuk, minden előre kifizetve Kathmanduban vagy Pokharában. Így aztán a buszmegállóba megérkezvén minket támadtak le hiénaként a vendéggyűjtő taxisok. Nagyon szorosan vettek minket körül legalább húszan, de Sanyi jól bírta a rohamot, eljöttünk az egyikkel, és az ukránok is jöttek velünk. Ők alig beszélnek angolul, így Lonely Planet-ük sincs, érzésre utaznak… Ez is egy megoldás, bár elég nagy kihívás lehet.

A vendégházunk közvetlenül a folyóparton áll. Szép hangulatos kertje van, a szélén apró bungalókkal. A mienk tágas, akkora ágy van benne, hogy hárman is el lehetne férni rajta, és van egy kis terasza is. Esténként finom illatokat érezni és a folyó felől érkező nedves párát. A folyóparton kis éttermek, nyugatra néző nyugágyakkal, ahova a turisták kényelmesen leülhetnek a napnyugtát csodálni. A házunkban nem olyan jó az étel, kis adagokat adnak viszonylag drágán, ezért eljártunk enni egy helyi, olcsó kifőzdébe. Kihasználtuk a falu egyetlen pékségének akcióit is (4 és 8 között minden féláron), ezzel sok reggelihez jutottunk olcsón. Ugyan nem voltak minden nap frissek a sütemények, mert nincs rá akkora kereslet, de többnaposan is igen jók voltak, főleg a csokis croissant. Meg tonhalat is vettünk, mármint konzervben, az egyetlen elérhető hideg kaja, ha van hozzá kenyérféle. Gondolkoztunk azon, hogy a vendégházunktól veszünk komplett szolgáltatást 3 napra, programokkal, ellátással, de volt néhány olyan program (hajnali kenuzás lefelé a folyón, madárlesés, faluséta), ami nem vonzott minket annyira, illetve egyedül is megoldhatónak gondoltuk, így továbbra is magánzók maradtunk. Később kiderült, jól tettük.

Beneveztünk egy félnapos dzsungelsétára. A Chitwan Nemzeti Park maga a dzsungel, ezt jönnek megnézni a kalandvágyó turisták. Gazdag az állatvilága, vadelefánt, orrszarvú, medve, még tigris is él benne. Két vezető jött velünk, rendszerint előttünk és utánunk mentek, botokkal a kezükben, arra az esetre, ha bármi történne. De nem történt. Pedig induláskor vezetőnk pontosan elmondta, mire lehet számítani, és mit kell tenni, ha megtámad minket egy vadállat: ha orrszarvú, másszunk fára, mert az nem tud, vagy bújjunk egy vastag törzs mögé, ahol nem lát minket. Ha medve, maradjunk együtt, kiabáljunk, és botokkal csapjunk zajt, hátha megijed, és ő menekül előlünk. Ha vadelefánttal állunk szemben fussunk a sűrű erdőbe, mert oda a mérete miatt nehezen tud csak követni. Ha viszont tigrissel találkozunk, mi imádkozzunk a mi istenünkhöz, ő pedig az övéhez, és nagyon lassan hátráljunk, amíg ő szemkontaktust tart az állattal. Sajnos végül semmiféle nagy állatot nem láttunk. Találkoztunk viszont a fákon ugrándozó majmokkal, vízparton heverésző krokodillal és vadcsirkével, ill. színes nyaktollazatú kakasával. Követtük több orrszarvú nyomát, de nem láttuk meg őket. Vezetőnk szerint már elrejtőztek a magas fűben. Nagyon tapasztalt, kicsi ember volt. Rögtön meglátta a nyomokat a homokban, tudta, hogy a bozótban elefánt vagy orrszarvú járt éppen, és mikor. Az itteni dzsungel messze nem olyan, amilyet én elképzeltem. Csak reggel nedves, ahogy kisüt a nap, felszárad a talaj. Aljnövényzet szinte semmi nincsen, nem túl sűrű és nem is olyan zajos az egész erdő. Igazából azt hiszem, egy szép trópusi erdőben gyalogoltunk, nem a hagyományos dzsungelben. Kora reggel élveztem a leginkább a sétát, amikor még párás volt a levegő, hűvös, és nedves erdőillatot lehetett érezni.

A park elsődleges fő attrakciója az „elefántogolás”, az elefántháton való lovagolás. Az óriási állat nyakában ül a hajcsár, aki egész életében kíséri az elefántot, és egy lánc segítségével, amit jobbra-balra húzogat a lábával, próbálja irányítani. A turista-elefántokat sokszor ki is festették, a homlokukra rajzoltak különböző mintákat krétával. Egyszer én is segítettem kiszínezni az elefánt fülét! A hajcsár mögött van egy kis faketrec, ebbe szuszakolódik be négy ember. A felszállás sem olyan egyszerű, külön lépcsős kis építmények vannak, amiről rá lehet lépni az elefánt hátára, és betornázni az embernek magát a ketrecbe. Az ormányos aztán kissé billegve járkál, kell kapaszkodni. A dzsungelbe, a nemzeti parkba nem engedik be őket, hanem a park szélén lévő erdőben járkálhatnak csak a turistákkal. Ilyenkor a legfőbb cél, hogy rinocéroszt mutassanak nekik. Meg is találtunk két, letörött szarvú rinocéroszt, akiket a sok elefánt kiterelt egy napos, nyílt térre, ahol mindenki lelkesen fényképezte őket. Kicsit az volt az érzésünk, hogy ez a két orrszarvú be van etetve erre a területre, és az elefánthajcsárok mindig ezt a kettőt keresik meg a turistáknak. Mindenesetre az orrszarvúak nem féltek a sok elefánttól, békésen legelésztek, de őzek is hasonlóan tettek. Elefánthátról még antilopféléket is láttunk, meg vadon élő pávát.

A magánelefántok a faluban laknak, általában egy nyitott terű alumíniumtető alatt, együtt élnek a hajcsárokkal. A kormány azonban fenntart egy elefánt-tenyésztő telepet is a közelben. Sok kiselefántot láttunk, amik 70-100 kg súllyal születnek, és csak az anyjukhoz képest mondhatók kicsinek. Nagyon barátságosak voltak és bátrak a látogatókkal szemben, még a korláton is átküzdötte magát az egyik, csak hogy elefántsütit kapjon. Egy másik meg Sanyit próbálta lelökni a korlátról. Meg is ijedt, mert hiába kiselefánt, azért mégsem voltak egy súlycsoportban. Az elefántoknak a hajcsárok „desszertet” is készítenek: szalmát hajtogatnak kis fészekké, amibe rizst szórnak, és átkötik, hogy ne szóródjon ki. Ezt aztán az elefántok szívesen eszik. Éjjelente 2-3 órát alszanak ezek a hatalmas állatok, olyan, mintha fellökték volna őket, úgy elterülnek a helyükön. Sötétben, párában láttuk őket így, igen misztikusak voltak a ködben, „felborulva”.

Az egyik legmókásabb dolog az elefántfürdetés. Persze ez is jó üzlet, mert a látogatók odavannak érte. A folyóparton mindennap fürdetik az elefántokat, amibe be lehet segíteni. No nem az a móka benne, hogy lehet sikálni az elefánt vastag bőrét, hanem, hogy fel lehet ülni a hátára, és az ormányával jól lespriccel! Fürdőruha ajánlott. Először Sanyi próbálkozott, aztán én is felbátorodtam. A víz nem volt hideg, az első zuhany elég váratlanul ért, de aztán már lehetett látni, mikor emeli az ormányát az elefánt, és lehetett várni a fröcskölést. Nagyon vicces dolog! Így ugyan nem olyan egyszerű felmászni az elefánt hátára! Először rá kell venni arra, hogy lefeküdjön, gyorsan felmászni rá, és megkapaszkodni, hogy amikor feláll, az ember nem csússzon le. A hajcsár mindig ott állt mögöttünk, legtöbbször az elefánt hátán, és dögönyözte, meg beszélt hozzá, hogy spricceljen.

Elmotoroztunk még a Húszezer tóhoz, ami szintén egy szép erdő sok állattal, de nekünk nem volt szerencsénk, csak őzeket és pávát láttunk. Persze itt is mindenki orrszarvút keres dzsippel vagy biciklivel. Aznap elég sokan voltak. Szombat is volt, meg valamelyik kaszt az újévre készült zajos piknikezéssel. Mi elég későn indultunk útnak, délután, sötétedésig nem sok időnk maradt bóklászni. Bicikliztünk is kicsit az elefánt-tenyésztő központhoz, meg csak úgy a falvakon keresztül. Taru emberek élnek erre, favázú, náddal ill. elefántfűvel fedett, sárral tapasztott házacskában laknak. Megnéztünk egy táncműsort is tőlük, amiben különböző táncaikat adták elő. Nők nem is vettek részt a műsorban. Olyan dzsungeltáncot járnak dobszóra, körbe egy fadarabbal, dobbal, és különböző neveket adnak a táncnak.

Egy új szórakoztató ismeretséget is szereztünk itt-tartózkodásunk alatt. Az egyik elefántos szafaris cég tulajdonosa az illető. Az ismeretség akkor kezdődött, amikor elefántogolós lehetőséget kerestünk olcsón. Sanyi persze rögtön alkudozni kezdett, meg hogy mibe kerül egy elefánt, és meg is állapodtak hamarosan abban, hogy ha elrepíteni nem is lehet, de földön haza tudunk vinni egy elefántot. Barátunk értette a tréfát, ami annyira ritka errefelé, mert a helyiek nem beszélnek annyira jól angolul. Kedélyesen elmókáztunk, magyar pénzt szeretett volna látni, de hát nincsen nálunk egy fillér sem. Közben megkínált tejes teával. Az üzlet is megköttetett, jó áron az elefántogolás, és a hosszú dzsungelséta. A beszélgetés közben kiderült, hogy már kétszer járt Európában (hát igen, az elefánt nem rossz üzlet, 700 rúpia, azaz 2100 Ft személyenként a kb. 2 órás elefántogolás), egészen sok országban. Ismét szeretne jönni, egy meghívólevelet megígértünk neki a vízumához, ha hazaértünk. Barátságunknak még több jelét is felfedeztük nála a tréfálkozáson felül. A legnagyobb elefántra ültetett minket, kölcsönadta a motorját ellenszolgáltatás nélkül egyik délután, azzal mentünk a tavakhoz. Külön meg is tankolta nekünk. A legnagyobb dolog pedig az volt, hogy meghívott vacsorázni! Ugyan nem magához, hanem egy folyóparti vendéglőbe, ami a sógoráé volt, de nagyon kedélyesen üldögéltünk a tűz körül, ők söröztek, mi ketten megittunk egy üveg bort (Milyen régóta nem ittunk ilyesmit!) és sült csirkét ettünk zöldséggel, amit egy öntöttvas serpenyőben hoztak ki sercegve, illatozva…

Lumbini

128-129. nap

 december 3-4.

Újra indulás a békés dzsungelből! De most nem turistabusszal megyünk, hanem spórolunk, és a helyi járatokat választjuk. Mindjárt némi problémába ütközött a tervünk, mert a főútra csak horribilis áron akartak minket elvinni. Elefántfőnök barátunk azonban segítségünkre sietett, mert véletlenül találkozva vele és előadva a problémánkat saját dzsipjén fuvarozott el bennünket a buszig. Onnan már viszonylag simán ment a dolog, három busszal jutottunk el Lumbinibe, két átszállással.

Ezen a helyen született Buddha. Ásatásokat is végeztek, és kezdenek látszani a szent hely fölé régen emelt templom maradványai, pontosan megjelölve a születés helyét. Sok tibeti imazászló leng a környező fák felett, és jó néhány tibeti zarándokot is láttunk. A 70-es években egy japán építész tervezte meg az emlékhelyet, kissé grandiózusra sikerült, és még mindig folyamatban van az elkészülte. Egy hatalmas földterület, amelyre mindenféle népek buddhista fiai buddhista kolostorokat építenek, még ma is. A területe pedig akkora, hogy még vagy 50 kolostor elférne. Sajnos manapság inkább úgy néz ki, mint egy hatalmas építési terület. Sok a gaz, fű, elhanyagol, még be nem épített rész. Mindegyik ország a sajátstílusát hozta ide: hamisítatlan kínai pagoda, burmai aranysztupa, thaiföldi fehér épület. Aztán persze a németek elmaradhatatlan precizitása, hozták a formájukat. Egy templom, ahol a modern építőanyagokat és a jó minőségű kivitelezést a hagyományos formákkal párosították. Ez az egyik legszebb épület, látszik, hogy pénzük is volt rá.

Összességében annyira nem fogott meg minket ez a hely. Lesegettük a szerzeteseket, akiknek pirossapkás szektájuk évi összejövetelét tartotta, de csak az ebédszünetben láttuk őket, meg este, amint szorgalmasan rótták köreiket a szent hely körül. Találkoztunk eggyel, aki nemrég járt Budapesten. Nem sokáig maradtunk, egy esti séta és egy délelőtti hosszabb felderítés után India felé vettük az irányt.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu