Kína

Ötvennyolcadik nap

szeptember 24. hétfő

Déli 12-re átléptük a határt és megérkeztünk Kínába. Erenhotban, a kínai határvárosban szigorúan állt a katona a vonat mellett, ajtók, ablakok zárva voltak a vizsgálat alatt, de velünk alig foglalkoztak a határőrök, vámosok, pedig az egyik még angolul is beszélt. Hamarosan leszállhattunk és egy modern állomáson találtuk magunkat. Az egész kisváros modern volt, mintha pár éve húzták volna fel az összes épületet. Persze fa egy szál sem, hiszen ez még mindig a Góbi. A buszpályaudvart nem volt olyan egyszerű megtalálni, de más európaiak segítségével sikerült. Megvettük a jegyünket Pekingbe. Volt még pár óránk indulásig, a városban kószáltunk, bankautomatát kerestünk, de nem volt olyan, ami nekünk is jó lett volna. Mindenesetre a mongol pénzünktől sikerült mind megszabadulni.

A busz du. 3-kor indult, alvós busz. Ez azt jelenti, hogy a buszban 3 sorban emeletes ágyak sorakoznak, azokon lehet elhelyezkedni. Nekünk sajnos nem volt olyan kényelmes, mert az ágyak hosszát a kínaiakra méretezték, csak oldalt fekve, összehúzott lábbal tudtunk aludni. De jó meleg pokrócot adtak. Útközben megálltunk vacsorázni is. Sajnos Pekingbe már hajnali 2 után valamivel megérkeztünk (csak tudnám, miért nem indítják később a buszt, hogy emberi időben érkezzen meg?), de szerencsére a busz beállt egy nagy parkolóba, és lehetett rajta tovább aludni.

Peking

Ötvenkilencedik nap

szeptember 25. kedd Peking

6 körül cihelődtünk fel, és taxival mentünk a szálláshelyünkre. A taxisok persze nem beszélnek angolul, de a hostel szórólapján rajta volt kínaiul is a cím. Nem tudta pontosan a sofőr, hogy hol van, de elég közel tett ki, ahonnan nem volt nehéz megtalálni a Leo Hostelt. Érdekes volt látni az ébredező nagyvárost. Az emberek már tülekedtek a buszmegállókban, az árusok rakodták ki az árujukat, a kifőzdék már nagyban készítették a reggelinek való finomságokat: húsos gőzgombócot, zöldhagymás palacsintát, lángosfélét. A hostelbe csak 12 után lehetett beköltözni, így nekiálltunk felfedezni a fővárost.

Legbiztosabbnak a gyalogos közlekedés tűnt, már csak azért is, mert közel laktunk Kína szívéhez, a Tienanmen térhez. Ez a világ legnagyobb tere, de egyáltalán nem tűnik annak, mert középen megtörik különféle épületek, pl. Mao Ce Tung mauzóleuma, ill. a Mennyei béke kapuja. A tér körül van kerítve, és katonák őrzik szigorúan, meg kamerák. Biciklizni sem szabad rajta. Az őrizet az 1989-es véres események óta tovább szigorodott. Rengeteg turista menetelt keresztül, elsősorban kínaiak, akik mind piros sapkát viseltek egy turista-csoportba való tartozásuk jeléül (Egy jó cikk diáktüntetésről és az azóta is tartó diktatúra visszaállításáról). Hatalmas kijelző mutatja, hogy mennyi idő van még hátra a 2008-as pekingi olimpiáig, és ezzel párhuzamban, a téren mindenféle sportágat megörökítettek, virágkompozícióként. Esténként a tér úgy ki van világítva, mint nálunk a város karácsonykor. Lámpásfüzérek minden épületen, és a fákon apró, színes lámpácskák. Bár ez utóbbi vszg. csak a közeledő nemzeti ünnep tiszteletére van. Október 1. ugyanis az a nap, amikor Mao kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Ennek örömére a kínaiaknak ilyenkor egy hét nemzeti ünnepük van! Ők örülnek, mi kevésbé, mert nehéz lesz utazni, vonatjegyet szerezni.

A Tiltott várossal, a kínai császárok lakhelyével akartuk kezdeni a napot. Franciák kisegítettek minket pénzváltással, mert nem találtunk még addig olyan ATM-et, ami jó is lett volna, váltottak nekünk 10 eurót. Fura ez a dolog, ebben az ázsiai, ferdeszemű világban nagyon nyilvánvaló, hogy ki a nyugati turista, és ezek az emberek, vagyis mi, össze is tartunk, hiszen mindannyian egy olyan országba merészkedtünk, ahol nem beszélik a nyelvünket, és mi sem értünk az övékből semmit. Bátran lehet hozzájuk angolul szólni, és szívesen segítenek mindenféle információval. Az ijesztő, hogy az ember még olvasni sem tudja a kínai kriksz-krakszokat. Egy árva szót sem értünk, sem szóban, sem írásban. Csak arra támaszkodhatunk, amit mutogatunk. A hostelekben beszélnek angolul, de az utcán már nem sokat. Ráadásul nagyon érthetetlen a kiejtésük is sokszor. Messziről hallgatva kínainak hallatszik.

A Tiltott városba mások is igyekeztek rajtunk kívül, jó sokan voltak. Nagyon impozáns épületegyüttes, élénk színekkel, hatalmas méretekkel, csillogó tetőkkel, fehér márvány oszlopsorokkal, domborművekkel. Az egyes termeknek egészen áhítatos elnevezésük van pl. Legfelsőbb harmónia terme, ezekről ld. inkább a fényképalbumban a képaláírásokat.

Sokáig tartott a nézelődés, késő délután értünk vissza a szállásunkra, ahol Sanyi lefeküdt, én pedig az utcánk esti nyüzsgésében sétáltam. 7-kor már sötét volt. Sok-sok kifőzde, étterem ajánlgatta a szolgáltatásait, a boltok mind nyitva este 10-ig. Biciklisek csengetnek folyton, így próbálva utat törni maguknak az emberek között. Turisták bámészkodnak és esznek, a helyiek pedig mindig megpróbálnak eladni valamit nekik. A Tiltott városban minket is betereltek egy üzletbe, ahol érdekes információkat tudhattunk meg az utolsó kínai császárról, és a tulajdonos a falon függő műremekeket, képeket, festett betűket kezdte nekünk lelkesen magyarázni, melyik mit jelent. Nagyon el akart nekünk adni valamit, de végül az ebédre való hivatkozással sikerült őt otthagyni. Hasonlóan, amikor mentünk már kifelé, egy, az angolját gyakorolni akaró kínai csapódott hozzánk, akivel szintén jót beszélgettünk, de amikor már harmadszor hívott minket teázni egy bizonyos helyre, és nem volt hajlandó arra jönni, amerre mi, szétváltak útjaink. Vszg. egy teázó kerítőembere lehetett. Irkutszkban hallottuk, hogy egy angolt 25 000 Ft-nyi jüant fizetett egy teakóstoló ceremóniáért. Nekem nem volt gyanús az emberünk, de Sanyi kezdettől fogva óvatos volt. Igazából nem is volt nehéz lezárni a beszélgetéseket és sok hasznos dolgot megtudtunk Kínáról, pl hogy a sok füvön ülő vidéki diák politikai oktatáson vesz részt, mély tisztelettel vették át a zászlót.

A kínai Nagy Fal

Hatvanadik nap

szeptember 26. szerda

A Nagy Falhoz való menetelünk kis kalamajkával kezdődött, mert kiderült, hogy mivel nem fizettük ki előre, töröltek minket a listáról, és már csak egy hely volt szabadon. Állítólag a szobánkban is kerestek délután, de mivel ott voltunk folyamatosan, kicsit zokon vettük a dolgot. Végül beszuszakolódtunk a kisbuszba mindannyian, kényelmetlenül utaztunk, az biztos.

Kb. egy óra volt, amíg Pekingből kiértünk. Hatalmas utak vannak, 4-4 sávval mindkét irányba, plusz a biciklisávok. Nagy a forgalom, és rémesen vezetnek, szlalomoznak a sávok között, egészen elképesztő helyekre furakodnak be két másik jármű közé. Szinte autópálya-méretűek az utak, mellette hosszan sorakoznak a legmodernebb épületek, bankok, szállodák, húszemeletes lakóházak. Az alapján, amit mi láttunk Pekingből, a város egy rendezett, szabályozott nagyváros, fejlődik, építkezik, gazdag. Nagyon turbózza magát a jövő évi olimpiára, pl. vagy 3 új metróvonalat építenek. A felszíni közlekedése még nincs megoldva. Sok busz van, de a dugó miatt lassan haladnak. Egyszer mi is kipróbáltuk a buszt, de visszafelé már nem találtuk a megállót, csak sok üres, álló buszt, és egyik sem akart indulni, úgyhogy taxihoz folyamodtunk. Sosem taxiztam még ennyit, de relatíve olcsó, oda visz, ahova kérjük, pontosabban ami leírva megtudunk neki mutatni. Az útikönyvben benne vannak a helyek kínai karakterekkel is, azt a sofőr orra alá lehet dugni, hogy oda kérjük a fuvart.

Szóval a Nagy Falhoz bő két óra kellett, amíg odaértünk ahhoz a helyhez, ahonnan fél óra meredek mászással jutottunk fel a falra. A túránk neve „a titkos fal” volt, mert olyan helyre hoztak bennünket, ahol alig járnak, nincs tele nyüzsgő turisták tömegével. Sajnos a fal ezen a részen nem is volt olyan grandiózus, amilyennek én képzeltem. Romos, keskeny, omladozó volt, nem pedig monumentális, amit a Holdról is látni. A csalódottságom később kissé csökkent, ahogy haladtunk előre és épebb szakaszokhoz értünk, de nem múlt el teljesen még a nagy bástyák láttára sem. A fal kanyargott jobbra-balra, egy gerincre építették, a leglehetetlenebb helyeken halad keresztül. Azt olvastuk, igazából sosem töltötte be védelmi szerepét az északról jövő nomád törzsek ellen, inkább csak közlekedési útvonalnak használták a hegyvidéken át. Pedig mennyi energia, munka, pénz fekszik benne! Mai virágzását a turistáknak köszönheti, de sok helyen romos, nem is hozzák helyre, a helyiek elhordják a köveket belőle.

Este visszatérve eleredt az eső, de ez nem tartott minket vissza még egy kis sétától, elmentünk megnézni a pekingi Váci utcát, a legelegánsabb bevásárló-sétáló utcát, ahol tényleg mindenféle elegáns üzlet megtalálható. A közelében van a Donghuamen éjszakai piac, ahol sátras árusok kínálják nyársra húzva különféle étkeiket, húsokat, rákokat, de még kígyót is. Van pirított tészta, fánk, krumplis, tojással egybesütött micsoda is. A kínai konyha tényleg sokszínű. Amiket próbáltunk eddig, az vegyes volt. Van, ami tényleg ízlett, van, ami kevésbé. Nekem legnagyobb bajom az, hogy szinte minden étel csípős, de nagyon. És persze nem lehet tudni előre, hogy milyen lesz. Rendelni úgy lehet, hogy vagy van angol étlapja a helynek, és akkor legalább lehet találgatni, milyen lehet az étek (sok helyen kép is van hozzá), de sokszor mutogatunk, néha a más orra előtt lévő ételre, hogy olyat kérünk. A pekingi kacsát egyelőre kihagytuk, túl drága volt mindenütt.

Hatvanegyedik nap

szeptember 27. csütörtök

Kényelmes reggel után irány az Ég temploma! Ez az a hely, ahol a császárok évente egyszer a jó termésért könyörögtek. Egész várost építettek a főtemplom és az áldozati oltár köré: böjtölő palotát, átöltöző teraszt, zenei képezdét, az áldozati állatok levágására és előkészítésére külön konyhát – mindezt egy igen szép, sokszáz éves ciprusokkal ölelt nagy parkban. A tetőcserepek itt gyönyörű kék színűek, ellentétben a Tiltott városéval, ahol sárgák.

Este biciklire pattantunk, és kerekeztünk egy kicsit, sajnos már sötétben, de így is nagyon jó volt. Pl. sokkal gyorsabban haladtunk, mint gyalog vagy busszal. Eljutottunk néhány nagyon hangulatos éttermi-kocsmás negyedhez is egy tóparton. Sok-sok ember, mind vacsorázni akart, amire kisebb-nagyobb helyeken nyílt lehetősége. Nem ezek voltak a legolcsóbb helyek, de mind nagyon hangulatosak. Minket is sokszor invitáltak befelé. Peking hutong negyedében is jártunk egy kicsit. Ez a hutong keskeny utcácskát jelent, amiből a belső városban még nagyon sok van. Egyszintes házak szorosan egymás mellett, kifőzdékkel tarkítva, ahol sokan laknak. Ki elegáns autóval, ki rozzant biciklivel közlekedik a lakók közül, kerülgetve  a szemétkupacokat.

Sikerült buszjegyet szerezni Pingyaoba, így a holnapi az utolsó napunk Pekingben.

62. nap

szeptember 28. péntek

Utunk a Láma Templomhoz vezet, ami tibeti buddhista templom. A szerzetesek éppen imádkoznak is benne, amikor odaérünk. Mármint az egyik templomban, ugyanis ez is egy épületegyüttes, legalább 15 templommal. A főtemplomban egy 17m-es Buddha látható. A népek nagyon lelkesen hozták a füstölőiket és gyújtották meg őket minden lehetséges helyen, hajlongva az istenségek előtt.

Még egy állomásunk van még ma, a Beihai Park. Ismét egy 9 sárkányos fal, szép nagy tó, aminek a partján kis pavilonokban helyiek mulattatják magukat tánccal, zenével, operaénekléssel, a külföldiek nagy örömére. Hajóval megyünk át a félszigetre, aminek a tetején egy hatalmas fehér sztúpa található. Még régen építették, egy Dalai Láma látogatásának tiszteletére. Kinézünk a Tiltott városra és megcsodáljuk a mongol Kublai Kán idejéből fennmaradt hatalmas jade kőedényt a Kerek városban.

A buszpályaudvarra taxival vitetjük ki magunkat. Egy holland párral utazunk együtt a hostelből. Nem triviális megtalálni a buszt, de végül sikerül. Indulásra várva még megvacsorázunk. Este 6-kor indulunk, állítólag hajnali 2-kor érkezünk Pingyaoba. Nem egy leányálom, de majd kivárjuk az állomáson a reggelt. Nem így történt. Az egyik megállóban felszedtünk még vagy 15-20 kínait, akik az alvós busz amúgy is nagyon szűk folyosóján üldögéltek, majd feküdtek. Kicsit zsúfolttá vált a busz, közvetlen mellettem is ott feküdt egy, túl közel is volt.  Majd valami ok miatt, talán egy baleset lehetett, álltunk 3 órát. Aztán ahogy elindultunk, szinte óránként álltunk meg pisilni, amikor az összes kínai nekilódult, és utána persze nehezen hagyták abba a zajongást. Szóval nem volt egy könnyű éjszaka. Zuhogó esőben, hajnali 5-kor, még sötétben érkeztünk meg. Társaink telefonáltak, így már várt minket az autópályánál a szállásunk kisbusza. Jó, hogy így alakult, a busz nem ment be a vasútállomásig, ahol várhattunk volna, hanem az út szélén rakott volna ki minket. Házigazdáink meleg teával kínáltak minket és hamarosan megkaptuk a szobánkat is, ahol jót aludtunk.

Pingyao

63-65. nap

Sajnos az időjárás továbbra sem kedvezett nekünk, így a délelőttöt a szobánkban töltöttük, a fényképeket rendezgetve. A szállásunk, a Harmony Guesthaouse, nagyon barátságos, egy XVIII. században épült hagyományos elrendezésű lakóház. Elöl, az utcára nézve van egy üldögélő, étkező, közösségi helyiség, majd utána két udvar, ahonnan a szobák nyílnak. Az udvar nem fedett, műzöldek futottak át a fejünk felett, rajta műszőlőkkel, a kövön pedig pálmák, virágok díszítettek. A szobánk bejárható tere igencsak pici volt, de ezt ellensúlyozandó egy hatalmas lakóágyunk volt, rajta egy alacsony kínai asztallal. Mint egy múzeumban megláttuk egy képen, keresztben kellett volna feküdnünk rajta, fejjel kifelé, de nekünk a hosszanti irány jobban tetszett. Volt saját fürdőszobánk is, jó melegvízzel, és be is tudtunk fűteni.

Ebéd után vágtunk csak neki a városkának, de akkor is esett, mégis megragadott minket a régi utcák hangulata. Még esőben is sok árus üldögélt a portékáit kínálgatva az utcára nyíló, nyitott boltokban. Sok cipészt láttunk, mindenféle régiséget árusítókat, szuvenírboltokat. Meg persze rengeteg kisebb-nagyobb éttermet, kifőzdét, ahova most is folyamatosan hívogattak be bennünket. Még ebben a hideg időben is kószáltak elszánt turisták az utcákon, de két nap múlva, amikor már nem esett, akkor élénkültek meg igazán a szürke utcák. Megérkeztek a hétnapos vakációra jött kínaiak is, és elözönlöttek mindent. Azért más képe lett így a városkának. A sok szürke fal között színes, vidám tömeg tolakodott mindenfelé.

Pingyao jelentős kereskedelmi és pénzforgalmi város volt, itt alapították meg Kína első bankját. Ezt az épületet meg lehetett látogatni, és még több más bankot is, ahol az üzletemberek először csak egy pénztárt működtettek, majd idővel kialakult a bankrendszer. Jól menő üzletemberek voltak a helyiek, ez az épületek kialakításán, a lakóhelyük méretén is látszott. Sokudvaros fa és téglaépületek, díszes fafaragásokkal a homlokzaton, udvarokon, még a korláton is. Ma egy kombinált jegyet lehet kapni, ami a város összes műemlékére érvényes. Így jutottunk el a bankokba, régi rezidenciákba és templomokba is. A városban taoista és konfucionista templom is van. Sajnos a két filozófia közötti különbséget ill. a lényegüket még nem sikerült megértenünk, mindenesetre a taoista templomokban nagyon ijesztő figurák vannak. Bementünk egy régi színházba is, ahol rövid előadást is láttunk. Egy nagyhasú kínai a hasán cipelt egy biciklit, és közben az orrával fújta a zeneszerszámát. De énekeltek is, egy másik jelenetben egy előadás kis részét láthattuk, jellegzetes kínai öltözékben voltak. De lehet, hogy operába mégsem fogunk elmenni, mert ez a fajta zene egy teljes estén át azért kissé fárasztó lenne.

A falon is sétáltunk egy kicsit, és továbbra is törtük a fejünket, hogy miért nincsenek kémények? Igazából fűtőeszközt is alig láttunk, a lakóágyak mellett van csak egy pici kályhaféle, de az sem mindenütt. Hol ment ki a füst? És hogyhogy nem fáztak? Végül arra jutottunk, vszg. tényleg nem fáztak, ill. egyszerűen csak hozzá voltak szokva, hogy télen jól fel kell öltözni. Hiszen az utca összes boltja szinte az utcán volt, teljesen nyitottak, nem ajtón kell bemenni, és a régi kormányzósági épületekben is, a hivatalnokok a szabadban üldögéltek, csak a tető volt a fejük felett, meg két oldalfal. Találtunk ugyan egy-két kéményt, de azok nagyon a tető szélén álltak, mintha utólag lettek volna odaépítve.

Első kínai vonatozásunk előtt álltunk, de a várakozásokkal ellentétben igen egyszerűen fel tudtunk szállni a vonatra, ami Xianba vitt bennünket. A két svéd lány volt közvetlen útitársunk, akikkel a Pingyaoba jövő buszon is együtt utaztunk. Közben azt is kiderítettük, hogy velük találkoztunk Mongóliában, a vízesésnél. Még fényképük is volt rólunk, ahogy tevegelünk! A kínai vonaton 3 emeletben vannak az ágyak, a felső kettőn emiatt nem is lehet rendesen felülni. A wc és a mosdók az orosz vonatokkal szemben külön kis kabinban vannak, és sokkal tisztábbak.

Xi'an

66. nap

Jól tudtunk aludni a vonaton, bár már 6-kor ránkgyújtották a villanyt, hogy hát most már reggel van, tessék felkelni. Ez rossz ébresztő volt. Xian vasútállomása hatalmas, és még a kijáratnál is kérték a jegyeket. Némi keresgélés után megtaláltuk a menetrendet, ahol sikerült kisilabizálni, hogy mikor mennek vonatok Chengduba, a következő állomásunkra. Ez azért nem volt olyan triviális, mert csak kínai karakterekkel volt kiírva minden, de szerencsére Chengdu két elég jellegzetes írásjelből áll. És a jegyünket is meg tudtuk venni! A sor végén, ahova beálltunk, a pénztáros nagy megkönnyebbülésünkre beszélt angolul.

Szállást a pályaudvarhoz nagyon közel találtunk, eddigi legelegánsabb lakóhelyünk. Igazi szálloda, szép berendezéssel, tágas szobával, fürdővel. Még fogkefét meg fésűt is adtak. Ugyan ez volt eddig a legelegánsabb, de talán a legkevésbé hangulatos is. Ez nagy kockaépületben volt, és a recepciónál öltönyös, egyenruhás fiatalok álltak, nem pedig barátságos házinéni. Meg is kérték volna az árát a szobának, a hosszú ünnepre való tekintettel még feljebb vitték az áraikat, de Sanyi ügyesen alkudott, úgyhogy maradtunk. Volt foglalásunk ugyan egy másik helyen, de ott már csak nagy közös hálóban lett volna hely.

A terakotta hadsereg a város legnevezetesebb látnivalója, mi is azt indultunk megismerni legelőször. Xiantól 35 km-re van a múzeum, már a buszhoz is sorba kellett állni. Szerencsére gyakran jártak. Sofőrünk nem volt túl szimpatikus, folyamatosan, fülsiketítően dudált és kiabált, és folyton megálltunk helyieket felvenni. Aztán egyszer csak úgy gondolta a dugóban, hogy ő már nem megy tovább, és leszállított mindenkit a buszról, hogy tessék gyalog továbbmenni. Valamicske pénzt sikerült visszakérni a viteldíjból, de másokon is látszott, hogy fel vannak háborodva. Nem volt nagy élmény a dugóban az utca szélén, a benzingőzben gyalogolni. Szerencsére volt egy kedves lány, aki beszélt angolul, és segített nekünk hamarosan taxit fogni, aki elvitt a múzeum bejáratához, ami még vagy 2km-re volt. Ő nagyon örült nekünk, hogy beszélhet nyugati emberrel angolul és gyakorolhat.  Mint kiderült, angol szakos volt, de velünk 150 szónál nagyobb szókincset nem használt és alig értett meg minket.

A terakotta hadsereget Kr.e. kb. 200 évvel készíttette Csing Si Huang uralkodó, aki eléggé egy despota személy volt. Ő volt az, aki egyesítette Kínát, egységesítette a pénznemet, az írást, szóval elévülhetetlen érdemei voltak, de egy fanatikusan tekintélyelvű uralkodó volt, aki többszáz filozófust elevenen temettetett el, amiért kritizálni merték. Ő volt az a császár, aki a Kínára annyira jellemző diktatórikus rendszer alapjait megvetette, amelyek még ma is állnak. Hiszen a császárok mindenhatóságát elsöpörte ugyan a XX. század, ám a kommunista párt ugyanazt teszi, mint elődei, csak más ideológiai köntösbe bújtatva. Csing Si Huang nagyon félt a haláltól, egész életében a halhatatlanságot kereste. Azt mondják, azért állította fel agyagkatonáit, hogy megvédjék őt a túlvilági gonosz lelkektől, vagy mert azt gondolta, uralkodása a másvilágon is folytatódni fog, a hatalom megtartásához pedig szükséges a hadsereg. Hirtelen távozott az élők sorából, dinasztiáját, aminek ő volt az első tagja hamarosan elsöpörte egy forradalom, ami a katonákat is szétverte, tönkretette. 1974-ben találták meg a hadsereget, parasztok kútásás közben bukkantak rá az első darabokra. Azóta sincsen feltárva az egész terület, ill. nincsen kiásva az összes katona. Így is hatalmas munkát végeztek, hiszen a legnagyobb feltárási gödörben 1500 katona nézett velünk szembe, 6000-ren voltak eredetileg. Kezükből ugyan már hiányoznak a fegyverek, elkorhadtak a nyelek, de a testtartásuk, alakzatuk, arcuk igazán élethű. Amint mondják, nincs köztük két egyforma. Különleges érzés volt felülről szemlélni őket. Valójában kicsinek tűntek és nem a távolság miatt, hanem mivel pici, ázsiai népség.

A hazajutás már egyszerűbb volt, rögtön jött egy jó busz. Sajnos leszálláskor kicsúszott az ölemből a pénztárcánk és nem vettem észre, de nem volt sok pénz benne. Jobban sajnáltuk az Oroszország óta gyűjtögetett buszjegyeket. Kis pihenő után még nekivágtunk az esti városnak. Nyüzsgő, tolakodó ember-kavalkád volt mindenütt, úgy látszik, ezek itt sötétedés után kezdenek élni. A forgalom is nagyobb volt este 10-kor, mint délután! A buszok csak úgy sorjáztak egymás után, mindenki dudált és próbált befurakodni a másik elé. Az emberek elözönlötték az üzleteket és az utcákat, vásároltak, ettek, éltek. Sokkal élőbbnek tűnt nekem most ez a város, közepén a harangtoronnyal, mint Peking, ahol a városközpontot adó Tienanmen teret katonák és kamerák uralják, és csak jól viselkedve szabad arra közlekedni. Az kicsit steril környezet, emez pedig élő város képét nyújtotta. A harangtoronyba fel is másztunk, éppen előadás is volt, táncoltak és harangsorozaton meg húros citerafélén játszottak. A kilátás csudajó volt fentről, mert bár nagyon párás volt a levegő, de az esti fények szépen látszottak.

67. nap

A levegő ma is párás, esett is néhányszor. Erőt vettünk magunkon, és a zord időjárás ellenére nekiindultunk a nagy pagodának. Ez Xian másik fő nevezetessége az agyaghadseregen kívül. A Pagoda előtti téren ismét rengeteg embert találtunk: fényképeztek, ettek, hangosak voltak. A Pagoda sajnos a pára miatt csak haloványan látszódott az égen.

Felfedeztük a muszlim negyedet és a mecsetet is. A város többi nevezetességével ellentétben, a mecsetben csak nyugatiak voltak, kínai egy sem. A városrész zegzugos, szűk utcái rejtették el, a hozzávezető út tele volt árusokkal, akik táskát, szobrot, DVD-t, bármit árultak jó pénzért. A negyed igazi nevezetessége azonban nem a mecset, és nem is a szépen helyreállított lakóház, amit láttunk belülről is, hanem a finom étkek! Egy egészen hosszú utcában csak enni lehet, mindenféle muszlim különlegességeket. Óriási embertömeg hömpölyög rajta, hiszen még tart a nemzeti ünnep. Tegnap este talán még hangulatosabb volt, ahogy ki voltak világítva az étkezdék, látszott a parázs fénye, amin sütötték a húst. Itt ebédeltünk ma, nyársra húzott husikat, rizst, sört, és a végén fánkszerű desszertet, amiben töltelék volt, narancsos vagy földimogyorós cukros kulimász. Egy, szerintünk sárgaborsóból készült, kocka alakú édességet is megkóstoltunk, de az nem volt olyan jó.

Este 8-kor indult a vonatunk Chengdu-ba. A harmadik emeletre szólt a jegyünk, mármint az ágyakra, de így is jót aludtunk.

68. nap

Reggel 7-kor keltettek minket, ez kínai szokás a vonaton. Déli 12 helyett este 8-ra érkeztünk meg, később tudtuk meg, hogy sziklaomlás volt a síneken. Ez eddigi legnagyobb késésünk. Egész nap esett, és a harmadik emeleti ágy nem is volt kényelmes egy álló napon keresztül. Meg is fáztam kicsit. A szállásunkat egy segítőkész taxis hamar megtalálta, igazán klassz hely! A finom vacsora, amit ott ettünk, kárpótolt a napi viszontagságokért.

Chengdu

69 – 72. nap

Chengdu-ról sok jót zengedeztek nekünk amerikai és ausztráliai barátaink, ezért gondoltuk, hogy pár napot itt pihenünk, és csak úgy vagyunk. A város maga nem sok izgalmas látnivalót tartogat, néhány szép park, egy-két templom, Mao-szobor, Leninéhez hasonló pózban. 4,5 millióan lakják, plusz az agglomeráció. Jól lehet benne finomakat enni, elegáns kirakatokat bámulni, csodálni a fényreklámok özönét. Kellemes melegbe érkeztünk, bár erősen párás volt az idő, ami később esőssé változott, de nem lett hideg, csak ott-tartózkodásunk végén.

Beszereztünk néhány meleg holmit, sapkát, alsóruhát, hálózsákot, ami jól jöhet majd Tibet felé menve a nagy magasságokban. Eddig nem cipeltünk ilyesmit (nyáron minek?), de most már, október lévén, igencsak szükség lesz rá. Sok túraholmit áruló üzletet találtunk, de olcsónak egyik sem volt olcsó. Úgy látszik, a jobb minőséget, még ha helyben készítik is, itt is meg kell fizetni.

Chengdu egyik fő vonzereje egy panda-rezervátum, ahol kb. 50 óriáspandát tartanak és szaporítanak. Etetéskor ajánlják a látogatást, mert akkor jól megfigyelhetők a medvék, amik egyes vélemények szerint nem is medvék, hanem külön csoport, pandák. Nagyon kedves állatok voltak, lelkesen majszolták a bambuszt, amit kaptak.

Számunkra még egy attrakció volt, elmentünk operába. Igazából egy kínai, hagyományos művészetekből összeállított műsort láttunk, amit mindketten élveztünk. A szecsuani operával kezdődött, hatalmas, színes jelmezek, fura hangzás. Aztán diabolozó lányok következtek, akik a hátukon fekve később asztalt, vázát pörgettek. A legviccesebb előadó egy férfi volt hagyományos hangszeren. Egy húsklopfolóra rákötöttek két húrt, azon játszott ügyesen, második száma Brahms Magyar táncok volt.. Láttunk fantasztikusan leleményes árnyjátékot is, a végén pedig tűznyelőket, bábozókat, maszkjukat észrevehetetlen gyorsasággal változtató bűvészeket.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu